Petőfi Népe, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

1968. májas 1. szerda

S. oldal

Emlékezés régi tavaszokra

A

hetvenhárom esztendős Németh Laci bácsit régi májusokról faggatom.

— Azok voltak a harcos idők, azok a régi tavaszok — emlékezik.

Reszkető kezével szeretettel simogatja a kis piros dobozt, amely drága kincset rejt, a nemrég kapott kitüntetést: a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége Harci Érdemekért Érdemérmet.

Kifényesedő szemmel mesélni kezd.

— Omszkban 1920-ban vettem részt egy május 1-i ünnepségen, de addig sok vér folyt a forradalom győzelméért. 1917. decemberében mi internacionalisták megszerveztük Omszkban az ottani hadifoglyokból Ligeti Károly vezetésével az első nemzetközi vörösgárdát Beléptem a Bolsevik Pártba is. Legtöbben magyarok voltunk, de csatlakoztak hozzánk szerbek, németek, szlovákok és más nemzetiségűek. Egyébként Ligeti szerkesztette a Forradalom című omszki magyar nyelvű hadifogoly újságot. 1918. tavaszának végén ütköztünk meg a fehérekkel Kolcsak ellenforradalmi hadseregével. A túlerő legyőzött bennünket. Ligetit is elfogták és 150 internacionalistával együtt kivégezték.

— És Laci bácsi?

| ekem egész véletlenül sikerült megszöknöm a nagy zűrzavarban és elindultam gyalog a nagyvilágnak. Omszktól több mint 100 milométerre egy faluban rejtőzködtem. A nép várta a Vörös Hadsereget és az ilyen szökött katonákat, mint én voltam, élete árán is igyekezett elrejteni. Így sikerült életben maradnom.

Később a forradalom győzelme után ismét jelentkeztem katonának, de súlyos sebesülésem miatt alkalmatlannak minősítettek. Mit tudtam tenni, elindultam hazafelé. Útközben még Leningrádban töltöttem rövid időt. Rész vettem egy nagygyűlésen, amelyen Lenin tartott beszédet.

IX is szünetet tart, ta- Ián azért, hogy jobban összpontosítsa gondolatait. x

— Hogy is volt csak? Egy kaszárnyában szállásoltak el bennünket, innen indultunk a gyűlésre. Egy

Fiatalok írták — veteránokról

Alaposan khasználódott, s ebben egészen megpuhult szürke irattartót tettem elég régen az íróasztalra. A kezem ügyébe, hogy rögtön hozzáférhető legyen, ha „aktualitása” eljön. Tintával ez van rárajzolva: PÁLYÁZAT. S alatta apró számokkal 1967. Ebben, van — a többivel együtt — az a pályamunka, mellyel négy, fülöpszálkor meghallottam, hogy Fodor Mihály bácsi találkozott Leninnel. Azonnal kerékpárra ültem társaimmal és felkerestük. Éppen hurcolkodtak egy új házba, így csak a tanya előtti gyepre telepedhettünk le.

Mihály bácsi alacsony, szikár, ráncos arcú, nagy bajuszos bácsika, olyan egyszerű parasztember, mint a legtöbb 73 éves. KüVelük üzen a történelem-N

komiszár kezembe nyomott

egy hatalmas vörös zászlót. Emlékszem rá erős, sós tengeri szél fújt a városban. Azt hittem elsodor. Izzadtam a hatalmas lobogóval, szorongattam a két méternél hosszabb rudat.

Megérte. A nagy zászlóval engem állítottak előre és közel kerülhettem az emelvényhez, ahol Lenin beszélt.

Milyen boldog is voltam. A szavait alig értettem, de éreztem mit mond és meghatódtam, lelkesedtem a hatalmas tömeggel együtt, amely a forradalom győzelmét ünnepelte.

N

émeth néni kis kötényével gondosan megtörölgeti a kis piros dobozt és elteszi a polcra.

— Nemrég Kovács István, egykori bajtársammal, aki Kecskeméten él ugyancsak ezekre az időkre emlékeztünk. De szép is volt.

Németh ék termelőszövetkezeti nyugdíjasok. Csendesen éldegélnek Alpárbn, a Petőfi utca 2. szám alatt. Németh bácsi még 1945- ben belépett a pártba.

Sokat olvas történelmi regényeket arról az időről, amikor ő még a nemzetközi vörös gárda tagja volt.

K. S.

lásd általános iskolás az ifjúsági kategóriában első díjat nyert a múlt évben. Csősz Eszter, Gubán Pál, Losonczi Mihály és Kelemen Tibor — a négy győztes — Fodor Mihály veterán visszaemlékezéseit dolgozta fel, a Nagy Október 50. évfordulójára ... Forradalmi ifjúsági napok. — Ez évben a „magyar” 50. évfordulóra emlékezik fiatalságunk. Miért ne lehetne május elsejei meglepetésként publikálni a veterán Fodor Mihály emlékeit, úgy, ahogyan azok a fülöp- szállási kisdiákok szívében, értelmében rezonéltak, abba belevésődtek... Ugyanazzal beszélgettek mind a négyen. Egy vasárnapi kerékpártúra során keresték fel „Misa bácsit” — ahogy írták. Külön elismerést érdeméi, ahogy az idős kommunista életének legtartalmasabb, legmaradandóbb emlékeiből — külön-külön úgy ragadtak ki más és más helyzeteket —, hogy ezzel a módszerrel még színesebb lett a portré.

Mozaikokat idézünk az egyéni munkákból. Felváltva, s meglátjuk, milyen egységes a kép. Kezdjük a bemutatással.

„Nagyon megörültem, milönösen a kezén látszik meg a sok munka nyoma... Nagyon sokat mesélt fog- ságba kerülésétől a megbízatásig, hogy térjen haza, és terjessze az ott megtanult eszméket...” (Gubán Pál munkájából.)

„Én 1915. február 15-én estem fogságba. Kolomea környékén történt, bekerítettek az orosz katonák és felszólítottak minket, hogy tegyük le a fegyvert. Nem értettük meg őket, csak a mutogatásukból tudtuk meg. Letettük a fegyvert és vártuk, mikor lőnek már le. Olyasmiket hallottunk előtte, hogy az oroszok megölik a foglyokat.

— Misa bácsi hogyan menekült meg? — kérdeztem.

— Nem öltek azok meg senkit, vonatra ültettek és kivittek Szibériába. A 40— 50 fokos hideg borzasztó szokatlan volt Minden nap megsétáltattak minket, hetenként fürödhettünk, és adtak tiszta ruhát.

— Meddig volt ott Misa bácsi?

— Tavasszal vonatra ültettek minket és visszahoztak Oroszország európai területére.

Nem sokáig éltem itt. A lágerbe idős emberek, egyedül élő asszonyok jöttek és kérték, engedjenek minket dolgozni a földjükön. Én egy öreg családhoz kerültem, nem szerettem őket, hamarosan tovább álltam ... Gyurkinába — egy vendéglőshöz. A Volga partján volt ez a fogadó. Amikor megtudtam, hogy be lehet állni vörös katonának, azonnal jelentkeztem... (Csősz Eszter munkájából.)

„Nagyon jó felszerelést kaptunk. A gépkocsikon elöl két géppuska, hátul két géppuska, oldalt egy- egy géppuska volt felszerelve. Az oldalára még azt is felírták, hogy nemzetközi csapat a nevünk.

Egyszer egy nagy ütközetben vett részt a századunk. Azt a feladatot kaptuk, hogy semmisítsük meg a volgai hídon átkelő fehéreket. Ez volt a legnagyobb harc, azután már csak kisebb összecsapásokban vettem részt.

Egyszer sorakozót rendeltek el. Amikor mindany- nyian sorba álltunk, megkérdezték, ki szeretne agitátor iskolába menni? Elsőnek léptem ki a sorból. Így kerültem Moszkvába. A Kremlben kaptunk szállást, a volt cári konyhában étkeztünk. Az előadásokat Kun Béla tartotta. Sokszor bejött Lenin elvtárs is, kérdezgetett minket, csak az volt a baj, hogy nemigen értettük.” (Losonczi Mihály munkájából.)

„Nagygyűlést rendeztek a Vörös téren, amelyen Lenin mondott beszédet... Ezen a napon az a megtiszteltetés ért engem és néhány magyar társamat, hogy Kun Béla elvtárs kiküldött szolgálatra. Azt a feladatot kaptuk, hogy vigyázzunk, cirkáljunk a tömegben, ha bajt észlelünk, azonnal lépjünk fel.

Hatalmas éljenzés re- megtette meg a levegőt. Azonnal tudtuk, csakis Leninnek szólhat. Már tűrhetően értettem oroszul, ezeket hallottam: „Éljen Lenin!” — „Halál a burzsu- jokra!” — „Éljen a munkásosztály!” — „Éljen a béke, vesszen, aki háborút akar!”

Mellettem egy anyóka

„Itt új világ nyílt előttem..

Forró nyárvége volt 1822-ben, amikor egy serkedő szakállas-bajuszos fiatalember felkapaszkodott a solti határban egy szekérre. Megkérte a kocsist, vigye el Szabad- szállásig, úgyis arra visz az útja. Onnét már eltalál Izsákra, merthogy oda

igyekszik tanítónak. Táncsics Mihály ekkor már túl volt az ácsteszéri, gannai, devecseri és kolon- tári segédtanítóskodáson.

Izsákon Zemán

János kántortanító fogadta fel az egyházi iskolába. Erről az időről így vall Táncsics az Életpályám . című önéletrajzában:

„Itt új világ nyílt előttem, szép remény kelt keblemben, mindjárt érkezésem első órájában; mert a fogadás egyetlen a maga nemében. A mester Zemán János kérdezvén, mit kívánok évi fizetésül, mondám, húsz forintot, mert

én még semmit sem, vagy igen keveset tudok, ö pedig 40 frt-ot ígért.”

Így lett Táncsics izsáki tanító és két évig oktatta a betűvetésre a nebulókat

m abban az épületben, amely most is ott áll a katolikus templom mellett, napközi otthon és iskolai étterem van benne. Tábla jelöli annak a tanteremnek a falát, amely Táncsics munkahelye volt.

Ezekről az időkről beszélgetünk az izsáki általános iskola új épületében Lévai Péterné igazgatóval és a pedagógusokkal. Arról van szó: indítottak-e mozgalmat Táncsics Mihály szellemi hagyatékának ápolására, felelevenítésére. Egyáltalán: mit tudnak

Izsákon Táncsics Mihályiéi, a forradalmárról és a magyar népoktatás nagy úttörőjéről.

— Sajnos, nem sok történt ebben a községben azon az emléktáblán kívül, amelyet a tanterem falán elhelyeztünk. Hagyományok élnek u°van, de például a köiség monográfiájába beleépíthető értesülés kevés.

Van ellenben más Izsákon, ami nagyon is Táncsics Mihály szellemében történik. Lévai Péterné igazgató kimutat az ablakon: íme társadalmi összefogással épül az új hétközi diákotthon, amely lehetővé teszi, hogy a jövő esztendőben befejeződjék Izsákon a tanyai iskolák körzetesítése.

— Az izsáki termelőszövetkezetek — az Aranyhomok, a Kossuth és a vele egyesült Petőfi, valamint a Sárfehér — egymillió forintot ajánlottak fel a hétközi otthon felépítésére. Az épület még a nyáron tető alá kerül, és jövő szeptemberben beköltözhet a 120 felsőtagozatos tanyai gyerek.

Ez az egymillió forintos társadalmi hozzájárulás valóban nagyszerű dolog. Példamutató — és igazán Táncsics Mihály szellemében való. Hiszen a magyar népiskolai oktatás történetében kevesen vannak, akik annyit tettek volna a szegény gyermekek oktatásáért, mint Táncsics Mihály.

Izsáki tanítóskodása idejéből való például az egységes olvasókönyv bevezetése. Így vall erről idézett munkájában;

„Én előttem az izsáki iskolában nem voltak egyforma olvasókönyvek, hanem ki-ki hozott magával olyat, amilyen éppen a háznál a mestergerendán volt, többnyire különféle kisebb^

nagyobb imakönyv, abbul olvasott mindegyik egyen- kint, míg azalatt a többiek csintalankodtak. Én számukra egyféle könyveket hozattam meg. És olvasta- tási rendszerem mellett a siker bámulatos.”

Ezt az izsáki kezdeményezést aztán sokan átvették a tanítók közül, így kezdett elterjedni az egységes olvasókönyvből való elemi iskolai oktatás.

Mit tudunk még Táncsics Mihály izsáki működéséről? Nos, olvassuk csak el vallomását a könyvvel való találkozásáról:

„Négy iskolamesternél voltam eddig tanítósegéd, de egynél sem láttam csak egyetlen könyvet is az énekeskönyvön kívül. Nagyon szembeötlő volt tehát rám nézve, most először az izsáki kántornál kis könyvtárt láthatni, holott azt hittem, hogy csak papnak való a könyv. -..”

Táncsics Mihály szellemében történik Izsákon az is, hogy az új hétközi diákotthont róla nevezik el, valamint pályázatot hirdetnek pedagógusok és diákok számára a Táncsics- dokumentumok összegyűjtésére.

Balogh József

szipogott, és így szólt egy fiatalabb asszonyhoz:

— Ha előbb alakul így a helyzet, az én fiamnak se kellett volna meghalni.

— Az ilyen nagy cselekedet nagy áldozatokat kíván — mondta rá a másik.

A nagy üdvrivalgástól végre Lenin szóhoz juthatott. A téren mind többen és többen lettek. Lenin beszédére figyeltünk mi is, amikor hirtelen eldördült egy pisztoly, s abban a pillanatban Lenin eltűnt a szemünk elől. Mi most inkább a tettessel törődtünk. Nem is kellett közbelépnünk. Az emberek már élfogták a merénylőt, mi pedig bekísértük a Kremlbe. A kihallgatást másnapira halasztották.

A kihallgatáson

Kun Béla és Szamuely Tibor is ott volt, ők mesélték a következő előadáson a vallomást. Egy középkorú asszony volt a merénylő. A bojároktól is adót követeltek, ezért biztatták fel, és ígértek nagyon sok p>énzt az asszonynak, hogy ölje meg Lenint...” (Gubán Pál munkájából.)

Lássunk részletet egy csatajelenetből:_

„Egyszer csak eldördült a lövés, amely jelt adott a támadásra. A vörösök elkezdték a csatát, és pár perc múlva szétverték a kozákokat. Még alig volt idejük a győzelemnek örülni, amikor egy idegen vörös katona lépett a parancsnokhoz.

— Parancsnok elvtárs, sürgős segítségre lenne szükségünk, mert az egyik közeli hídon nagy csapat terrorista akar átkelni!

A parancsnok embereire nézett és rövid gondolkodás után így szólt:

— Azonnal megyünk.

A hadosztály fordult és annyit szólt: „Sorakozó!” Ennél többet nem kellett mondania.

— Hát a foglyokkal mi lesz? — kérdezte az egyik falusi asszony.

— Itt hagyjuk, a lakosság mérje ki rájuk a büntetést.

Az autók újra száguldtak az úton a Volga felé. Mire odaértek, a fehér csapot nagy része a hídon volt. A parton vörös katonák rejtőztek. Megvárták, hogy a híd megteljen fehérekkel, és ekkor egy hatalmas robbanás rázta meg a levegőt ...” (Kelemen Tibor munkájából.)

... És a Csendes-óceánnál értek véget a csaták ... Fodor Mihály hazajött.

„Lenintől egy nagy feladatot kaptam, vissza kellett jönni Magyarországra és agitálnom a szovjetek mellett. Itthon magam voltam, senki sem védett. Sokszor hallottam a tömegből hogy le kell engem szúrni, de nem lett semmi bajom Folytathattam építőmunkámat, együtt dolgoztam Kun Bélával, amíg élt.

A sok harcot, szenvedést nem bántam meg, érdemes volt végigélni. Egyet szeretnék cserébe, még egyszer meglátni Moszkvát.” (Losonczi Mihály munkájából.)

Pályaműve befejezéseként mind a négy tanuló írt kedves, lelkes sorokat. Hasonlókat, mint ez: „Én így hallottam a történetet, csak beleéltem magam, de én is nagyon boldog lennék, ha tényleg láthattam volna. A Vörös Hadsereg ilyen egyszerű munkások ból és parasztokból állt Miska bácsi elbeszélésébő’ értettem meg miért tudott mégis} hős lenni.'.