Petőfi Népe, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-26 / 122. szám
c33q7TE33a3z£2EOO ßerkesi Andrással Vitathatatlanul a legolvasottabb mai magyar író, könyvei százezres szériákban napok alatt elfogynak, mégis: sokan firtatják, irodalom-e egyáltalán az, amit Berkesi András művel? Miközben a vélemények összecsapnak, miközben a vita füstölve kavarog, Berkesi András estéről estére leül az íróasztalhoz és — dolgozik tovább. Most itt ülök vele az izsáki művelődési otthon irodájában. Kint gyülekezik a hallgatóság, az izsáki fiatalok találkozóra hívták meg. És ő eljött. Nincs hívás, amit visszautasítana. Most is Tetrant vesz be, tüdőgyulladása után van. — Évente átlag kétszáz író—olvasó találkozón ve- ~ részt. Szerintem az írónak nem szabad elszalasztania egyetlen alkalmat sem, hogy az olvasóval találkozzék. Az olvasás egyoldalú találkozás, ott csak az író beszél. De az ilyen találkozókon véleményt cserélünk. Látható rajta a fáradtság. Két órája, hogy elindult Pestről és ma éjjel még meg akar írni egy részt készülő regényéből. A kérdésekre azonnal válaszol. _ Mivel magyarázza írásainak rendkívüli népszerűségét? — A z embereket érdeklik a mai kérdések. Én a mai emberekről írok mai embereknek. _ Köztudomású: a serdülőkorúak írója. Akik az öli k önyveit falják, azok közül sokan más könyveket nem szívesen olvasnak. — Először is: én nem kizárólag a fiatalok írója vagyok. Postám fele a felnőttektől kapott levél. Gondoljon csak a Húszévesek ősze Miklósának édesanyjára, aki kettős életével . — reakciós magatartásával otthon és megjátszott kommunista viselkedésével a nyilvánosság előtt — súlyos zavart kelt fia lelkében úgyannyira, hogy az ellenállás nélkül sodródik a züllésbe és két ember gyilkosa lesz. Hát ez nem a felnőtteknek szóló tanulság? — Mi a véleménye a mai fiatalságról? — A lehető legjobb. De folytatnám az előbbi gondolatsort. Hogy a fiatalság egy része nem olvas? Írni kell nekik jó könyveket, akkor majd az is olvas, aki ma húzódozik a könyvtől. Vitatkozás helyett inkább írjunk, az az író feladata. A fiatalságról alkotott véleményem érdekli? Nos, amikor a mai húszévesek negyvenévesek lesznek, én akkor leszek hatvannyolc. A szocializmus építését a mai fiatalok fogják befejezni. Ök lesznek az ország vezetői. Ha nem bízunk bennük, hogyan bízzuk rájuk — például — a haza védelmét? Tapintsuk csak ki, ha baj van a fiatalsággal, honnan van? A tossz példaadás. Kitől tanulják? A felnőttektől. — Erről sokai ír regényeiben* — Igen, mert a példamutatást nem lehet eléggé hangsúlyozni. Nemrégiben voltam tanúja egy esetnek: egy negyvenéves apa gátlás nélkül elcsábította barátja tizenhat éves lányát, de ugyanakkor a saját ugyanennyi idős lányára éber szemmel, „becsületesen” vigyáz. Egyszóval: a felnőttek is neveljék magukat, hogy példájuk jó hatással legyen a fiatalokra, ez az én erkölcsi kiindulópontom. — Mennyit dolgozik naponta és mikor? — Egyik kiadó vállalatnál vagyok állásban, írni éjjel tudok. Hogy mennyit? Azt a megjelent könyveimen lemérhetni. Sokat dolgozom és szívesen. — Tucatnyi regényének más-más a témája. Honnan az a széles skálájú tudás, a nagy tárgyismeret? _ Elég változatos az életem. Voltam textilfestő m unkás, majd anyagkezelő a Siemens Müveknél. A felszabadulás után katonatiszt, majd hosszú éveket börtönben töltöttem a személyi kultusz idején. 1956 után egy tudományos intézet igazgatója lettem, majd kiadóvállalati szerkesztő. És honnan a témabőség? Mindig foglalkoztat valamilyen kérdés, izgat valamilyen probléma. Mondtam már: a mai embereknek írok mai témákról. A téma itt van előttünk, — ön szerint krimi, amit ír? — Erről a kérdésről nem szívesen beszélek. És nem lehetek magam fölött bíró. Csak egy kérdést: szocialista könyvkiadási politikánk vajon adna József At- tila-díjat krimi, vagy ponyvaírónak? — Mit olvashatunk legközelebb Berkesi Andrástól? _ A Bunker című regényem jelenik meg decemberben. Alkotmányunk napjára egy rádiódráma és a József Attila Színház számára most készül egy színdarab. Egyelőre csak ennyit. K ét és fél órás vita az olvasókkal, aztán búcsúzás. A Fiat 140 kilométeres sebességgel hasítja a sötétet Kecskemét felé. Ma még tollat fog Berkesi András. Mert kézzel ír, gyönyörű gyöngybetűkkel, golyóstollal. Balogh József Első olyan írásom, melyet országos lap közlésre méltatott — majd harminc évvel ezelőtt, pataki diák koromban — egy ingerült ^olvasóiévá!” volt Darvas Józsefhez: kié hát a könyv ünnepe? A Kis Újságban írt Darvas a könyvnapokról s megtetszhetett, amit írt, azért fordultam' hozzá: döntsék el végre az illetékesek, kié legyen a könyvnap? Az irodalomé vagy a bestsellereké, a bőrkötéses ponyváé? Tulajdonképp az alkalmat keresem évről évre, hogy ezzel szembenézhessek. Azokat az olvasókat keresem, diákokat is meg nem diákokat is, akiknek van hitük, indulatuk, bátorságuk. Minden új nemzedék talál igazítani valót a világon, és személy szerint mindenki talál, míg lélekben fiatal. A szomjúságot a szebbre, a jobbra, az igazabb- ra éppen a könyvek élesztik, hitem szerint mindennél erősebben. Persze nemcsak harminc évvel ezelőtt, de ma is: a java irodalom. Az elégedetlenséget önmagunkkal és az örökölt világgal szemben, s a történelem leghatalmasabb — az atomkorban is leghatalmasabb! — energia-felszabadítóját mindenekelőtt a betű hinti szét a világban. Annak az értéknek, melyet sok tízezer év óta összegyűjtött az ember — ha mérhető egyáltalán — nagyobbik felét a könyvtárakban tároljuk. Kezdünk élni is vele, társadalmi méretekben is. Az elmúlt évtizedek eredményei láttán tudok bizakodni, de lelkendezni aligha. A múlthoz mérten óriási lépés előre ez a huszonhárom esztendő, ám a lehetségesnél szembeszökően rövidebb. Túlontúl sok még nálunk a A könyv ünnepére írta: Fekete Gyula, József Attila-díjas író ll>ODf\LO/Wl fehér folt a művelődés térképén; sok az unatkozó — a szellem szomjúságát lőrével oltogató — fiatal) sok a begyöpesödött java korú, a világtól elmaradt öreg; sok az üres járatú óra, nap, esztendő — bizony még az üres járatú élet is. Ot megyében tizenöt találkozót vállaltam az idén — nem akarok jósolgatni. „Ostorozni” sem, a megszokott írói pózban; az önmarcangolasra legalább annyira nincs okunk, mint az önelégültségre. Egy szűk rétegből sereggé nőtt az irodalom baráti köre, s a legfiatalabb nemzedék betűéhsége is azzal biztat, hogy tovább tart majd a gyarapodás. Az ünnepi könyvhetek funkciója mégsem nő együtt az olvasók táborával — sőt, mintha csökkenne inkább. Szükség- szerű ez vajon? Való igaz: szellemi csemegéből közszükségleti cikké vált az irodalom. A mindennapi-kenyér-irodalom, a köztereket immár egész évben megszálló irodalom másfajta ünneplést kíván, mint kasztba szorított elődje. Ne áltassuk persze magunkat, ma is csak a kisebbség olvas még. A legújabb statisztikai felmérés szerint a felnőtt lakosságnak mintegy 60 százaléka egyáltalán nem olvas, és ezer olyan települése van az országnak, ahol — a tankönyveken kívül — úgyszólván nem vásárolnak könyvet. De még a nagy múltú, népes városokban is arcunkba ásít olykor az unalom. Visszatérő gond: találkozunk-e csak néhánnyal is azok közül, akik csiholói a tűznek; a szóra szomjas érdeklődőkkel — egyáltalán csak azokkal is, akik szeretnének velünk találkozni? Sok helyen nem jöttek még létre az élő-lüktető szellemi gócok, amelyekben értelmes tervekkel, egészséges tennivágyással töl- tekezhetnek meg a tűz csiholói. Valamiképp szétfor- gácsolódnak az erők. Mindezek tudatában mondom; réteg-ügyből mégiscsak országos ügy lett az irodalom. Ám bizonyos, hogy senki sem önmagából csiholja a tüzet — az író sem önmagából csihol. Hogy írásban, szóban nagyobb lánggal adhassa tovább, fogantató légkörben, haladó, kezdő és leendő olvasóknak is, amit innen-onnan szíve fókuszába gyűjtött — ehhez tegyük termékeny alkalommá az ünnepi könyvhetet. A kincsásás műhelytitkai A Katona József Társaság előadóestje NEKÜNK nincs klasszikus drámairodalmunk. Nincs Shakespeare-ünk, Lope de Vegánk, Racine-ünk. Csak két nagy drámát mutathat fel irodalmunk a XX. század előtti időkből: a Bánk bánt és a Tragédiát. Két nagy drámaírónk — csak egyműves író? Katonát és Madáchot úgy tartja nyilván a közvélemény, mint aki letette a nemzet asztalára a maga egyetlen alkotását, többet nem. Lehetséges, hogy ilyen óriások nem írtak többet, ezzel beérték? S lehetséges, hogy ahol ők éltek, a kor és a hely köröskörül pusztaság volt? Több érték nem termett azon az ugaron? Nem lehetséges, nyilvánvalóan. A köztudat azonban — a színházi is — hosszú ideig beérte a két ismert művel. És csak most jött el az ideje, amikor végre hozzálátunk nemzeti múltunk őszinte és módszeres felderítéséhez, hogy kiássuk a feledés porából drámairodalmunk kincseit is. Azokat is, amelyek nem olyan tündöklők, mint a Bánk bán és Az ember tragédiája, de nemes kövek, értékek mégis. Le kell őket ugyan tisztogatni, szépmives türelemmel megcsiszolni, bedolgozni drága foglalatba, ám ki tagadhatná ma már, hogy megérdemlik a fáradságot? Ki tagadhatná Madách Mózesének, Petőfi Tigris és hiénájának átütő sikere után? ".-..A KÉRDÉS legjobb ismerője, a régi magyar drámák feltámasztásának szakértője, Keresztúry Dezső József Attila-díjas író beszélt erről a nagyszerű feladatról rendkívül élvezetesen és magávalragadó lelkesedéssel kedden este a Katona József Társaság előadó ülésén a Hazafias Népfront kecskeméti székház áb an.. Óriási munka vár még a kutatókra, a színházi szakemberekre és az írókra. Képet kaphattunk ezúttal a távlatairól és problémáiról is. Keresztúry Dezső az idén fejezte be egy másik Madách-mű, a Csák végnapjai átdolgozását. A nyáron mutatja be a drámát a Békéscsabai Jókai Színház a gyulai várjátékokon. S további lehetőségeket lát Katona életművében, s talán mások műveiben is. Ez a nagyszabású munka, a magyar dráma múltjának teljes feltárása, különben nemcsak drámatörténeti értékű feladat. Fontos olyan szempontból is, hogy gazdagítja történelmi drámákban nem éppen bővelkedő irodalmunkat, ezáltal segít a közönséggel jobban megismertetni a magyar múltat. Sok vita folyik szakmai körökben a módszerről, a határokról, ameddig az átdolgozó szabadsága terjedhet. Alighanem Keresztúry Dezső álláspontja a legbecsületesebb, egyszersmind művészileg is legcélravezetőbb: úgy kell a régi műveket megújítani, ahogyan a költő megírta volna. Tudniillik ha nyelvünk abban a korban hajlékonyabb, ha vannak már a magyar drámának hagyományai, ha lettek volna az akkori írónak színpadi tapasztalatai. '.'..AT, ELŐADÁST Orosz László irodalomtörténész vezette be és három figyelemre méltó hozzászólás is elhangzott. Szekér Endre tanár beszámolt a Katona József Gimnázium diákjainak 1952-ben lezajlott egyedülálló vállalkozásáról, amikor bemutatták a Jeruzsálem pusztulását, Katona soha azelőtt és azóta színpadra nem jutott müvét. Turián Györgynek, a kecskeméti színház főrendezőjének érdeme a Mózes első bemutatása, Pestet megelőzve Veszprémben. Hozzászólásában a további lehetőségekről beszélt, s bejelentette Katona József Tiskájának őszi kecskeméti bemutatóját. A következő hozzászóló, Udvaros Béla rendező pedig a régi művek előadásának mai feltételeit elemezte. A modern művekben — hangoztatta — felesleges és nevetséges a szónoklás, de a klasszikusokban elengedhetetlen követelmény a színésztől a szép dik- ció. A magyar színpadokról azonban kiveszőben van a szép szövegmondás. Többet kellene vele foglalkozniuk a főiskolán a fiatal színészeknek. IZGALMAS, színvonalas, a színházat szerető közönséget módfelett érdeklő előadásokat hallottunk. Orosz László szavaival: a Katona József Társasághoz méltó est volt a keddi előadás. Valóban ahhoz, hogy a város szülöttének és a magyar drámaírás legnagyobb alakjának nevét viselő társaság élete elevenebb, munkája pedig közérdekübb legyen, az időnkénti felolvasóüléseken kívül az ehhez hasonló szellemi izgalmakra van szükség. S ezzel a társaság értékes segítséget adhat a helyi művelődésnek is; jelen esetben színházunk ismert, a drámai hagyományokat ápoló törekvéseinek. Mester László Rónay György: F gyütt nőttek fel, és most is együtt élnek az or- szágút melletti házban, amit az apjukból örököltek, valaha régen, mikor az egyik húszéves volt, a másik tizenkilenc. Most az egyik ötvenegy éves, semsokára lesz Ötven a másik. A nagyon öregek még emlékeznek rájuk, mint kislányokra, ahogy a kertben futkostak, vagy a diófaágra kötött hintán ültek, kéz a kézben, lassan himbálták magukat, és senki sem tudhatta, mire gondolnak. Egyformák voltak, a nagyobbik legfeljebb ujjnyival magasabb a másiknál, de ezt nem lehetett észrevenni csak ha apjuk megmérte őket az ajtófélfánál, vonást tett a vonalzó végén, és a felső vonalhoz odaírta, hogy Julka, az alsóhoz pedig, hogy Terka. ),Szakasztott egyformák: akárcsak két tojás” __ m ondogatták róluk. Édesanyjuk meg azt mondta: „Hát nem mintha ikrek lennének? Szinte magam is összetévesztem őket”. Ezt persze csak úgy mondta, mert azért mégse tévesztette össze soha őket.
