Petőfi Népe, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-26 / 122. szám

A párizsi tárgyalásokra...

Che Lan Vien (Észak-Vietnam)

AZ OTTHON EMLÉKE

Tíz évig voltam a harcban^ Bebolyongtam egész hazám,

Száz és száz falut megjártam', Egy sem volt enyém igazán.

De az az egy enyém volt; Amelyikben egy árva,

Szegény anyóka úgy HasorMtott anyámra.^

Thich Nath Hadi (Dél-Vietnam)

AZ ÉN BÉKÉM

Akkor

reggel úgy ébresztettek, hogy beszóltak: öcsémet megölték az ősi-új csatában.

A kertben éppen bomlottak és harmattal teltek

a szirmok

s egy lompos rózsa kinyílt a porlepte bokorban.

Én még élhetek, belélegezhetem

a rózsa és a trágya illatát,

szabad ennem, imádkoznom, aludnom.

Csak azt az egyet tudnom

nem szabad: mikor

téphetem szét hosszú hallgatásom,

mikor kiálthatom világgá a kimondatlan szót,

mely elakadt torkomon.

Robinsos Jeffers (USA)

A SZEM

Az Atlanti-tenger viharos árok, a Földközi meg Kék tavacska ódon kertben,

Több, mint ötezer éve habzsolja A hajó. és véráldozatot, s kacérkodik a Nappal;

de ím, a Csendes-óceán Fagyos közönnyel nézi hajóinkat, repülőinket,

háborúinkat.

Sem mostani vérbosszúnk, mely bátor törpéket sújt,

Sem bármi világrengető pere a nyugatra

Meg keletre rohanó embernek, a véres szétrajzás,

hatalomvágy, hitek ütközése — Nem több neki, mint porréteg a nagy mérlegcsészén. E sziklás partokról, hol hegyfok vihartörő hegyfok hátán, delfinként ugrik fejest a kék vízpárán át A sápadt tengerbe — nézz nyugatra, figyeld a víz- hegyet, mely planétánk fele: e kupola, e félgömb és

e dudorodó

Szemgolyója a víznek, mely Ázsiát,

Ausztráliát és fehér Antarktiszt tartja írében? amazok a soha nem csukódó szemhéjak,

ez meg a bámész, álomtalan Szeme a földnek; mit les vajon?

Nem a mi háborúnkat! Bán Ervin fordításai.

Vihar Béla: ftftZaSZem

Mit tudja azt a búzaszem, amikor lefele, a föld mélyébe veti le a gazda két keze, hogy most vezet éppen az út a kéklö egekig, s amint mélyebbre hun alá, akként emelkedik.

Csak azt tudja, zuhan, zuhan, egyre távolibb a nap, és elnyeli a mély, egyre közelebb az éj, a rögbe záró éjszaka, amely körülveszi,

és a gödör vak börtönei a sírja lesz neki; holott innen vezeti majd magasba fel a fény, ahogy a regék kedvesét a hősi vőlegény.

Vegyétek példámat tehát, Íme, okuljatok.

Fölemelem a tenyerem, és benne a magot.

A világ felé emelem, s így hirdetem én: a mélységből jő a kalász. Növelje a reményi

rAz ünnepi könyvhétre jelent meg Kádár János beszédeinek és cikkeinek gyűjteményes kötete a Kos- suth Kiadónál Hazafiság és internacionalizmus címmel. Az alábbiakban részletet közlünk a kötetben megjelent interjúból, amelyet Mesterházi Lajos készített Kádár Jánossal.

L i M. L.: Tudjuk, hogy Kádár elvtárs nem budapesti

Ul születésű. Mindenekelőtt arra kérjük, mondaná el: mit L jelentett az első találkozása Budapesttel?

K. J.: Hatéves koromig egy kis Somogy megyei faluban nevelkedtem, amely petróleumlámpával világított, szalmatetős, zsúpfedeles házakból állott. Sárba ragadt fészek volt, de az volt az én világom, ott minden teremtett lelket, minden fát, bokrot, dombot és patakot ismertem. Onnan kerültem 1918 őszén egyenest a fővárosba, anyám akaratából, aki azt kívánta, hogy itt járjak iskolába és városi ember legyen belőlem.

Amikor a Déli pályaudvarról kilépve megláttam, majd megismertem Budapestet, el nem mondható hatást tett rám, ez azonban érthető. Itt láttam először aszfaltot, kövezett utat, villanylámpát, emeletes házat, villamost, földalattit, gépkocsit, repülőgépet, mozit és más addig ismeretlen csodát. És itt láttam először tengernyi ismeretlen embert. Mindez egyszerre volt csodálatos, idegen és félelmetes is számomra; bevallom, jó pár évig idegen maradtam és nem nagyon tetszett nekem Budapest

Laktam a Belvárosban, majd a XIII., a VII. és a

VI. kerületben, és fokozatosan, jól megismertem Budapestet Annál is inkább, mert anyám két gyermekét egyedül nevelő, szakképzetlen munkásnő lévén, nekem az iskola mellett sokat kellett dolgoznom otthon is, és különféle megbízásokkal járnom a várost. De a városban jöttem-mentem maradék szabad időmben is. A falun az erdőt, a mezőt, a határt jártam, ezért Budapesten is kifelé törekedtem, oda, ahol szabadabban lehetett lélegzeni, s a tekintet elől nem zárta el a látóhatárt a házak sűrű tömkelegé. Egymás után fedeztem fel és lett kedvenc tartózkodási helyem a Duna partja, a Téli-kikötő, Lágymányos, Kelenföld, a Gellérthegy, a Sas-hegy, a Városmajor,

Szappanos István: Ifjúság.

a Szúnyog-sziget, a Városliget, a Népliget. A tanulás és a munka mellett, természetesen, játszottam is a korombeliekkel, labdáztunk, ahol, amikor és amivel csak lehetett. Miután a betűt jobban megismertem, szenvedélyemmé vált az olvasás, elolvastam minden könyvet, ami csak a kezembe került. A lakásban nem volt hely, mi sokáig itt Budapesten is petróleummal világítottunk, ezért szokásommá vált, hogy késő este, az utcai lámpák akkor még gyér világánál, a járdaszélen ülve az utcán olvastam.

M. t..s Tudjuk egy visszaemlékezéséből, az Anti- Dühringet Is így olvasta el tizenhat éves korában.

K. J.: Igen, ez valóban így volt. Engelsnek ez a nagy műve volt az első marxista könyv, amely a kezembe került. Az egyik szakszervezetben nyertem egy ifjúsági sakkversenyen, a Havas utcában. Keményen megdolgoztatott engem ez az első, marxista olvasmánynak igen nehéz könyv. Sakkjáték révén jutottam hozzá, és a hiúságom is sarkallt abban, hogy nyolc hónapon át számtalanszor elolvassam, míg végül is azt nem hittem, hogy megértettem. Akkor még nem tudtam, hogy egy alapvető marxista művet nem „elolvasni”, hanem tanulmányozná kell.

M. I*? Mikortól tartja magát érzésében, szemléletében ,,budapestiének?

K. J.: Budapesti tartózkodásom első nyolc-tíz évében afféle „kétlaki” életet éltem. A tanév idején mint „budapesti lakos” itt jártam iskolába és dolgoztam, a nyári hónapokban pedig falun, tanyán éltem, az első években Somogybán, később Pest és Békés megyében. Falun is dolgoztam, és fizetségként lisztet, szalonnát kaptam. Így tudtam elvégezni a négy elemi mellett a polgári iskola négy osztályát is, ami nagy szó volt akkoriban a magamfajta szegény sorsú gyermek esetében. Amikor ipari tanuló, majd szakmunkás lettem, befellegzett az én nyári falusi útjaimnak is, mivel az iparban akkor semmiféle szabadságot nem adtak.

A gyermekkoromban folytatott „kétlaki” életem hátrányaként sokat szenvedtem attól, hogy Budapesten „falusi”, a faluban pedig „pesti” volt a nevem, s alapjában idegenként kezeltek kortársaim itt is, ott is. A húszas évek végétől, tizenhat éves koromtól számítom magam budapestinek. Hálás vagyok a sorsnak azért is, hogy korai gyermekkoromban a természetet, a falut, a falusi embert ismertem meg, s azért is, hogy végül városi, munkásember, és éppen budapesti lettem..;

M. fi.« Végül pedig: hogyan látja Kádár elvtárs a hazafiság és a lokálpatriotizmus viszonyát?

K. 3.: A hazafiság és a lokálpatriotizmus összefér, sőt egyik feltételezi és kiegészíti a másikat. Nyelvünkben a haza és a szülőföld rokonfogalmak. A gyermek fogalmi körének bővülésével párhuzamosan tágul a mindennapi, közvetlen környezet ismerete és az ahhoz való ragaszkodás a haza megismerésévé és hazaszeretetté. Nehéz hinni az olyan ember hazaszeretetében, aki nem szereti a maga faluját, városát. A lokálpatriotizmus bizonyos büszkeséggel párosul. A fontos csak az, hogy tudjuk mindig, mire vagyunk büszkék... Mindarra méltán büszkék lehetünk, amit fizikai vagy szellemi munkánk megteremtett. És ki-ki aszerint, ahogyan helytállt a munkában. Így jogos, így igazságos. így van tartalma és értelme a lokálpatriotizmusunknak. De az előbbi tétel fordítva is áll: nem lehet jó lokálpatrióta, aki szem elől téveszti a haza általánosabb érdekét Szeressük a szűkebb hazánkat... És szeressük az országot az emberiség előtti felelősséggel, történelmi küldetésünkért a szocializmusért!

Aztán egy télen meghalt az anyjuk, és a következő évben meghalt az apjuk is. A nővérek magukra maradtak a házban.

A szülők sírja szép lombos-virágos a temetőben. Kőemléket emeltek nekik; a kőre lőne fut télen is zöld. Rózsafa borul a kőkeret fölé, tavasszal telehinti a sír gyöpét csipkeszirommal.

Otthon az udvarban áll a diófa. A ház előtt a kert most is épp úgy tele vörös ciniával és nagy, sárga dáliákkal, mint régen.

De a nővérek már nem olyan szakasztott egyformák, mint két tojás. Már legfeljebb csak úgy hasonlítanak egymáshoz, mint galambtojás a lúdtojás- hoz Julka elnehezedett. Nagy testét himbálva vonszolja ide-oda a házban, meg az udvarban, konyhától a csirkeólig Dagad a lába, fájlalja a térdét és nem szívesen jár el hazulról. Néhanap a postáig ahol annak idején dolgozott.

Terka, éppen ellenkezőleg, elvékonyodott. Fürgén jár, sürög-forog, ég a keze alatt a munka. Karja inas, a nyaka szfjas. Mozgása emlékeztet ugyan a nénjéére. de ami annál lomha himbálódzás, az nála friss hajladozás.

Az arcuk azonban egyforma maradt. Ugyanaz a száj, ugyanaz a szem, ugyanaz a homlok, ugyanazok a vonások. Csak annyi a különbség hogy az egyik száraz és cserzett, a másik pámásan puha és lágy. Az egyik ráncosabb, a másik simább. Mintha az idő múltával arcot cseréltek volna: az idősebb lett a fiatalabb, és a fiatalabb az idősebb. Pedig egy kosztot ettek, egy soros, éltek.

Most Julka viszi otthon a házat. Sóhajtozva tesz-vesz. Főz mosogat, ellátja a baromfit, meg ha van, a hizót. A mosást, vasalást együtt csinálják, Olyankor, ha Tér- lesi ráér.

Terka eljár dolgozni. Gondnokságot vállal nyaranta valamelyik parti üdülőben. Most már esztendők óta a gyógyszerészeknél.

A

z üdülő jó másfél kilométerre van az országút menti háztól. Terka kerékpáron közlekedik. Kora reggel megy, késő este jön.

Az üdülőben nincs főzés. Némelyik vendég kivált, akinek kocsija van, eljár enni. Lehet három helyen is. De a többség a gyerekesek, majdnem mind, hozatják a kosztot. A Diófának van a legjobb konyhája, onnét hozatják. Terka hordja. Tiz-tizenkét ételhordót is akaszt a kerékpárjára.

A Diófa is az országút mentén van. szemközt Ter- káékkal. Míg az ételhordókat töltik, vagy ha még várni kell a levesre, Terka egy-két percre hazaugrik.

Julka gyöngyöző homlokkal piheg a lesötétített szobában.

— Szegénykém, biciklizni ebben a hőségben.!. Terka legyint.

— Nem kell valami a Népboltból? Nöhogy klmász- kálj nekem ebben a kánikulában. Különben — teszi hozzá — nincs is olyan meleg.

f%e ősszel nincs vendég az üdülőt bezárják. A matracokat ki porolták, a szobákat felsúrolták. A fehérneműt elvitte, és már vissza is hozta a Patyolat. Terka néha lenéz a partra, megvizsgálja, rendben vannak-e a zárak, nem feszegették-e a zsalukat, elsöpörte-e a ház előtt az úton az avart az a kis öregasszony, akit ezért fizet a tanács.

— Egyébként pedig ülnek a ház előtt a pádon a verőfényben, Nézik a sárga dáliákat, a diófa barnuló lombját, és túloldalt, nem messze előttük, a templom tornyának hegyes, fekete rajzát az égen.

Nyári dolgokról beszélgettek. Ki jött új vendég, ki nem jött vissza tavalyi. Meg hogy a kúniházi patikus platinaszőke nőjével mekkorát karambolozott a kanyarban.

Persze szóba került a hentes is. Aki annak idején járt hozzájuk, cukorkát hozott, kis doboz csdkolódékatj és egy este nagy dadogással feleségül kérte Terkát.

Szegénykém — motyogja Julka. — Ha hozzámentél volna, most nem kéne annyit gürcölnöd.

— Nem tetszett — mondja Terka kurtán. — Különbem is elesett a háborúban.

Julka tudja, hogy tetszett neki. Csak őmiatta nem ment hozzá. Mert őneki is tetszett a hentes, ő is szívesen hozzáment volna.

— Tudod, néha elgondolom — momdia —, milyen másképp fordulhatott volna az életed. Ha akkor nem vagy olyan jó testvér hozzám.

— Hagyjuk ezeket a régi dolgokat — mondja Terka ingerülten.

Hallgatnak.

— Majd éppen az a mulya kellett nekem! — mondja később Terka. Aztán még később:

— No, bizony nem szeretnék a felesége helyében lenni!

— Kinek? — kérdezi Julka értetlenül.

— Hát a kúnházi patikusnénak! Folyton azt a platinaszőke dajnát furikázza, az asszonyt meg otthon föleszi a három gyerek... — Terka dühösen legyint. — Eh, férfinép, kutyanép.

Julka puha kezének nedves melegét érzi a kezében

— Emlékszel? — dünnyögi Julka. — Ott volt az az ág; arra szerelte apa a hintát.

— Azt is rég eltüzeltük — mondja Terka szárazon

— Letörött — szól Jutka. — Pedig azon lógott a hinta,

Kis csönd. Aztán Julka folytatja, csöndesen, tű- nődve.

— Mi meg ültünk a hintán és himbálództunk. Közben az eget néztük a torony fölött. Hogy jön-e már. Azt mondtuk, hogy ott kell néki jönni, és néztük, jön-e már. Mert ha madár jött volna, az valami’ nagy jót jelentett volna.

Terka bólint. Nézi a torony fölött az eget.

, — Nem jött madár — mondja tárgyilagosan.