Petőfi Népe, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-17 / 65. szám

Kecskeméttől Budapestig Ott, ahol a Mester utca kisvárosias nyugalmát el­nyeli a nagyváros felfokozottan lüktető ütőere, a Kör­út — meghitt, fészekhangulatú kis helyiség bújik meg a házak alatt: a Ferencvárosi Pincetárlat. Ebben a parányi „csarnokban” már sok meglepetés érte a vé­letlenül betévedt látogatót, de azt is, aki értő, kíván­csi kutatója művészetünk izgalmas, fiatal hajtásai­nak. Most Ábrahám Rafael grafikáit emlegetik úgy vá­rosszerte, mint amiért feltétlenül érdemes elzarándo­kolni ide, a jó öreg „Franzsiadtba.” Valóban érdemes. A kiállítóhelyiség miniatűr mé­retein túlnő, szinte szétfeszíti azt a fiatal alkotómű­vész kifejezésmódjának szépsége, érett biztonsága. Né­hány évvel ezelőtt Abrahám Rafael rajzait főleg az Ábrahám Rafael: Kikötő tette izgalmassá, hogy szinte tetten lehetett érni raj­tuk az alkotás születésének, érlelésének nehéz, né­ha sikertelen pillanatait, a kibontakozás igényét és lehetőségét A felkészülés, a kísérletezés éveiből elég sokat töltött a Kecskeméti Művésztelepen, s akkori­ban — emlékezem —, azzal tette rám a legnagyobb hatást, hogy elsősorban önmagával szemben támasztott nagyon szigorú igényeket, s csakis ettől tette függő­vé a közönség ítéletét. Csendben, észrevétlenül dolgozott, s most olyan anyaggal jelentkezett, amely egyáltalán nem zárja ki a továbblépés ígéretét, mégis kész, kialakult formájá­val lep meg, amelyből sikerült kiszűrni, letisztítani a felesleges többletet. A forma és a tartalom összhang­ja tökéletes, sehol sem tolódik el az arány a látvá­nyosság javára, de azt sem érezni sehol, hogy a gon­dolat súlyával nem tudott megbirkózni a grafikus. Pedig Ábrahám Rafael valamennyi rajzával többet kívánt — és tudott — kifejezni valaminek az illusztra­tív ábrázolásával. Gondolatokat, érzelmeket épített bele a vonalak fegyelmezett rendjébe, véleményt alko­tott, melynek súlyát éppen a megjelenítés bravúros, fölényes könnyedsége érzékelteti leginkább. Kiváló ritmus és arányérzék, a térna átélt tanulmá­nyozása jellemzi a Mesterségek dicsérete című soroza­tának minden egyes darabját, melyeknek a régi met­szetekre emlékeztető tiszta, szabatos képi beszédét montázsokra bontott szerkesztés teszi korszerűen iz­galmassá. Az atomháború iszonyatával torkonragadó Memento félelmetes kifejező ereje, a kisgrafikák haj- szálfinom vonalakból elővarázsolt bensőséges, halk lírája, a fegyelem virtuozitása például, ahogy pará­nyi felületen visszaadja Kecskemét látványát, hangu­latát, arra engednek következtetni, hogy Ábrahám Ra­fael sokoldalú és nagy reményekre jogosító alkotó. Később a Körúton jutott eszembe, hogy a képek, bizonyára otthonosan érzik magukat a ferencvárosi művészpincében. Hiszen technikai kivitelezésük is alag­sorban történt, a kecskeméti városháza kőnyomdájá­ban. A litográfia a legfinomabb árnyalatokat is pon­tosan visszaadja, de csak az érvényesül teljesen szép­ségében, ami igazán tökéletes. Ha a kecskeméti kövek érezni tudnának, most biztosan büszkék lennének ar­ra, hogy nekik is volt némi részük ebben a siker­ben ... Vadas Zsuzsa Borisz Polevoj: emcsak épületszámyakért és házért folyt csata, hanem a szobákért, a lépcsőházakért is. És a hadosztálynak a hadseregtörzskarhoz küldött egyik jelentése így szólt: „Heves harcok eredményeképpen az északi körzetben az .ezredes’ első téglalapjában elfoglaltuk az 1-es és 2-es számú lakásokat.” Ezekben a napokban az egész kalinyini frórrtsza- kaszon elterjedt Nyikolaj Haritonov utász híre. Valóban csodákat művelt. Éjszaka, szőrcsizmában, hogy zajtalanabbul járjon, olyan nesztelenül, mintha kísértet lenne, átment az úton az „alezredestől” az „ezredeshez”. Ugyanilyen ügyesen erős hatású röpítő­aknát helyezett el a németektől nyüzsgő ház sarká­ban. meggyújtotta a kanócot és eltűnt Szinte fel­oldódott az éjszakában. Majd rövid idő múlva rob­banás hallatszott, a gyalogság előretört az épület rom­jai közé és még el sem oszlott a robbanás füstje, a robbanás zajától megsiketült németek még maguk­hoz sem tértek, amikor már el is foglaltaik néhány szobát vagy lakást... Az utászok fáradtságtól elcsigázottan, nehéz lövész­árok-ál ómba merülve aludtak. A pince minden sar­kából különböző hangnemben harsogó horkolás tom­pa zajjal töltötte meg az egész épületet. A levegő olyan volt, hogv a lámpában a láng nyugtalanul im- bolvgott és pislákolt. Közvetlenül a kis lámpa alatt alacsony, sövény katona ült és a saját maga által készített, de nyilván igen éles késsel, nagy igyeke­zettel faragott valamit. Miután közöltem vele, hogy írni alkarok róla a „Pravdá”-ban, kissé hitetlenkedve nézett rám, és udvariasan elhárította, hogy magáról beszéljen. Sole ilyan tárgy — amelyet Nyikolaj Haritonov fa­ragott — járt kézről kézre a katonáik között az utász­században. amelynek — most jutott eszembe — Gru- sin kapitány volt a parancsnoka. A bajtársak az őr­mestert ezermesternek, hideg vérű, megfontolt, bátor és okos embernek tartották. Volt nap, hogy a katonák csak pár mondatot hallot­tak tőle. De a században mondogatták: „Haritonov ezt meg ezt mondotta. Az őrmester azt tanácsolta, hogy így meg így cselekedjünk.” Az élete ugyanolyan egyszerű, szelíd és derék volt, mint ő maga. Egy vjatkai kályhás fia volt. Gyermek­korában apjával együtt járta az országot és a falvak­ban esetlen orosz kemencéket rakott. Szerette mun­káját és tökéletesen el is végezte, amit rábíztak. De amikor megkezdődtek az első óriási ipari építkezé­sek, visszaadta apjának a szerszámot, elbúcsúzott tőle és Dnyeprosztrojnál, a nagy gát építésénél maradt. A Dnyeprosztroj méretei megragadták képzelőerejét. A z építőmunkásból utászkatona lett Az ember, aki élvezettel alkotott téglából hatalmas épü­leteket, a visszavonuló csapatok legutolsó soraiban menetelt, robbantotta mögöttük a hidakat zsilipeket a villanyerőműveket, puszította és aknázta az utakat, hogy az, amit az emberek jólétére építettek, ne szol­gálja a fasizmus sötét céljait. Lehet, hogy Haritonov két tölténytárat sem lőtt ki az egész háború alatt, de a kárt, amelyet ez a zárkó­zott, hallgatag ember az ellenségnek okozott, csak egy’ tüzérségi üteg munkájával lehetne összehason­lítani. A Kalinyin város elfoglalását megelőző éjszakán Haritonovot kiküldték, hogy vágja át az ellenséges erődítmények drótakadályait. A kapitány figyelmez­tette, hogy a drótakadályok előtti tér valamilyen új, eddig még fel nem derített módszer szerint van alá­aknázva és a szomszéd zászlóaljból már két utász el­pusztult a rejtélyes csapdákon. H aritonov magához vette a csípőfogót és elindult. Megközelítette a drótakadályt, de mielőtt mun­kához kezdett volna, figyelmesen megtekintette azt a helyet, ahol bajtársai elpusztultak. A drótok alatt nyomok látszottak, a titok, úgy látszott, ezzel volt kapcsolatos. Haritonov végigkúszott a drótakadaly mellett és egyszerre csak észrevette,-hogy annak tűs- kéiről alig észrevehető, hóval borított szálacskák csüngenek le. Az utász odakúszott, ahol a szálacska a hóba ért, ügyesen eltakarította körös-körül a havat, majd leheletével melengette a helyet, anélkül, hogy megérintette volna a fonalat. Hatvan esztendővel ezelőtt született Borisz Nylkolajevies Polevoj, a szovjet irodalom jelentős alakja, akit főleg no­velláiból, valamint az Egy igaz ember és az Arany című regényeiből ismernek a magyar olvasók. Az évforduló alkal­mából közöljük fenti novellarészletét. Tudta, hogy ez a fonal a halálhoz vezet. Csaíknem érintette. Amikor a hó elolvadt, meglátta, hogy a kis gödör fenekén kerek fémhenger vonalai rajzolódnak ki. Kiderült a ravaszság. A drótakadály legkisebb rázkódását a szál továbbította a robbanóanyaghoz. Óriási erejű akna semmisítette meg az óvatlan utászt és egyidejűleg elsöpört minden nyomot, amely a titok nyitjára vezethetett volna. Ugyanakkor azt is jelezte az előőrsöknek, hogy valaki feltűnt a drótakadály­nál. Haritonov megértette, hogy mirői van szó. Ledobta bekecsét és számot vetve magában azzal, hogy a le­vegőbe repülhet, óvatosan dolgozni kezdett. Grusin kapitány — aki a legelső lövészárokban ült — számolta a múló másodperceket és türelmetlenül tekintett ki a sötétbe arrafelé, amerre a katona el­tűnt. Már régen elmúlt a feladatra kitűzött idő, de Haritonov még nem tért vissza. De robbanás sem hallatszott. Ez pedig azt jelentette, hogy él. A kapi­tány, a hidegtől vacogva, feszülten nézte éráját. Végül is hajnal előtt, amikor a sötétség szétoszlóban volt és már szürkülni kezdett, nehéz lélegzés és hóropo­gás hallatszott. Harit&nov ugrott be a havas mellvéden át az árok­ba. össze volt karcolva, kimerült volt, kékre fagyott ajkaival fáradtan mosolygott. Foga vacogott a hideg­től. Zsebéből elővette a fémhengert, amely kávéfőzőre hasonlított. — Itt van. Meg kell mutatni a gyerekeknek. Ha­szonnyolc darabot vágtam le belőlük a drótról. Ra­vasz munka. Ha egy kicsit is megérinted a vezetéket, akkor „váljék egészségedre”... És hanyagul a hóra szórta az ártalmatlan aknákat, maid kihúzta magát és jelentette: „Az átjáróhelyeket átvágtam és fenyő- levelekkel jelöltem meg, kapitány elvtárs.” És most itt áll ebben a tágas teremben, amelyet ■■■“* betölt a napsugár és a forgó turbinák egyen­letes zúgása, itt áll, izgatottan, feszülten és úgy hall­gatja az új gépek zúgását, mint anya a gyermeke első hangját és szürke szemében nagy, igaz emberi boldogság fénye latszik ... B. Sajmkulov: Szövőnők Andrej Malisko: Jlttiimii sztp vigasz Tiszta az ég, csillog a hajnal, vezeték zúg jent a magasban, meggyet nyújt egy fa diadallal, és a hídon túl már tavasz van. Nyugtalanság van a szívekben, a mennybolton izgalom kéklik, jeget olvaszt a tavasz, rebben és úgy nyújtózkodik az égig. örök búcsúzkodás az élet, viharok közt. télben, tavaszban, te kezed nyújtod, hívsz, megérted hogy ebben mennyi szép vigasz van ... Oroszból fordította: Antal fy István HATVANI DÁNIEL: Vasút melletti temető A koponyában visszazeng még a csattogás. Gépfegyver-sorozat. Csillogó sínek elágazása az űrben A világháborús katonavonatok a nemlét végállomása felé dübörögtek. „Visszatérek babám nemsokára.” Ám a váltók működésében nem volt semmi hiba. Csak a halottak szálltak le itt a vonatról, hogy a bodzabokor alatt élőnek álcázzák magukat. Tasnádi Varga Éva: ERDEI SZONETT Eltűnt a hó és trillázik a cinke, a víz tükrében már a nap nevet. És a virág még sápadt és kicsinyke, de rügyek fonják át a kerteket. Bolondos, táncos, könnyű szelek fújnak. Üzen az erdő: — itt az ébredés! Dalol a vödör a kerekeskútnak, s halkan nyújtózik, sóhajt a vetés. Álmában cseng a gyöngyvirág harangjai bujkáló füvek bámulnak a napra, s a rókakölyök vadászni tanul. A sziklák mentén zöld gyíkok hasalnak. Alvó bimbókról zizegnek a gallyak, s ugrál a szívem, mint amott a nyúl.

Next

/
Oldalképek
Tartalom