Petőfi Népe, 1968. február (23. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-18 / 41. szám

Hatvani Dániel:

M mikor reggel Benséné az utca felőli tiszta szo- bába, szokásához híven, visszavitte az ágyneműt, a hófehér huzatos dunyhát és a párnát, s miután gyors mozdulatokkal beágyazott, a faragott rámájú tükörhöz lépett, hogy megigazítsa fejkendőjét. Ekkor vette észre a plafonon feketéllő kis lyukat.

Sietve kiment a konyhába. Az ember éppen a malacoknak készítette az ivóst, a bádogvödör fölé hajolva.

— Gábor — mondta neki —, az éjszaka lefúrt az

egér.

— Hol fúrt le? — kérdezte az ember, s csak kavarta tovább a moslékot.

— Hát a nagyházban —, mondta az asszony ingerülten. A tiszta szobát nagyháznak nevezték még most is, ellentétben a kisházzal, azaz a kisebb szobával, ahol laktak, s télen egyedül ott fűtöttéit.

Az ember kavargatott tovább. Majd felegyenesedett, megindult kifelé a vödörrel, s oldalvást nézve az asz. szonyára, ezt kérdezte:

— Oszt micsináljak vele?

— Tudom is én, hogy micsinálj?! Macska kéne. Hiába tapasztom be, holnap megint lefúr.

Bense Gábor nem szólt semmit, kiment, bevágta maga mögött az ajtót. Az asszony pár percig a kezét tördelte, majd átment a kis szobába, s szedni kezdte a salakot a kályhából.

Tudta, hogy felbosszantotta a férjét: Gábor nem tűri meg maga körül a macskát. Azt mondja, bolhá- zik. Télen pedig az ágy alá is bepiszkít; hiába szoktatnák a rendre, nem kéredzkedne ki, lévén fázós állat.

Visszajött az ember, az üres vödröt a konyha sarkába lökte. Belépvén a szobába, csak ennyit mondott:

— Készítsd majd elő azokat a fogókat

Egérfogóból volt hét vagy nyolc darab is. Dióbelet

meg szalonnafalatot szoktak használni csalétek gyanánt. Ám a rugós szerkezeteket többnyire azonmód szedték össze, ahogyan lerakták, igen ritkán találtak rajtuk megfulladt rágcsálót a drótok közé szorulva. A dögöt ilyenkor kidobták az udvarra, a tyúkok elé. Mivel kutya sem volt a háznál.

Aztán megreggeliztek. Szótlanul, gépiesen rakták maguk elé a tányérra a tepertőt és az abáltszalonna szeleteit. Elmerültek a csend, a rágás, és az emésztés langyos közegében, amely megszokott volt a számukra, akár a tyúkok kárálása az udvaron. Egyedül élnek évek óta, a lányuk férjnél van, a megyeszékhelyen lakik. A fiuk, ifjabb Bense Gábor Pesten dolgozik, majd tíz éve már, kéthetenként de az utóbbi időben inkább csak havonta jár haza.

H

a együtt lehetnének! — sokat gondoltak erre az elmúlt években. Meghányták-vetették a dolgot többször is, a gyerekekkel is, amikor hazalátogattak. De nekik nem akaródzik; s korábban sem akaródzott . gleg hazajönni, s aztán Bense Gábor is mind rit- ábban hozakodott elő a témával. A téeszben lenne akik való munka, igaz, de hát kinek hiányzik a falubeliek sunyi mosolya, alattomos csipkelődése? Ezek a íanse-gyerekek is, mondanák, hiába érettségiztek le, égis a faluban kötnek ki. Inkább maradjanak ott aol vannak, idegen környezetben jobban boldogulnak. Amikor az átszervezés volt, persze szóba se került gyerekek hazajövetele. Csak minél távolabb a tsz- tol! Ki tudja, mi lesz itt? A vélt létbizonytalanság nagy fekete madárként suhogtatta fölöttük szárnyait s Bense másnap, hogy aláírta a belépési nyilatkozatot arról kezdett érdeklődni: kinek van eladó búzája. Volt nekik is vagy tizenkét mázsa a kamrában, de ke- *

vesellette, ha a sötét jövőre gondolt. Márpedig a kilátás- talanság érzése percenként ereszkedett a lelkére. Természetesen búza volt eladó, mindjárt a szomszédban, a cipész épp akkor készült kiházasítani a lányát, kellett neki a pénz. Bense meg is vette tőle mind, ami eladó volt. Aztán még pár mázsányit sikerült felhajtania a falu túlsó végén is. összejött legalább har- ninc zsáknyi szemes termény. Ez elég lesz né- lány évig, gondolta, ha semmit nem fizet is a téesz.

A téesz persze fizetett, bár az első években gyengécskén, de aztán egyre vastagabban. Bense Gábor rendszeresen eljárt dolgozni, az asszony a háztájival bíbelődött; amire szükségük volt, szépen-rendben ösz- szejött, minden évben. A termény maradt a kamrában, ahogy annak idején felhalmozták, nem kellett hozzányúlniuk, a részesedés kifutotta a szükségletüket. A temérdek teli zsákot megszokták, akár a bútorokat.

U anem a rágcsálók, a paradicsomi állapotok kö■ “ zepette, amit számukra a kamra mozdulatlan terményözöne jelentett, gyorsn szaporodtak. Az egyes elszigetelt egércsaládok idővel volóságos törzsekké népesedtek; külön-külön dinasztia jött létre a külső, az egykori tehénistállóval szomszédos, valamint a kisebb szoba melletti belső kamrában, de ugyancsak népes horda vert tanyát a padláson is. A vályogfalban a vájatok egész rendszere alakult ki, a belső kamrából a padlás irányában a vakolat, jelezvén a főközlekedés útvonalát, hosszan feldudorodott. Éjszakánként hallani lehetett az egérfalkák népes vonulását, mintha valami fergeteges orgiára gyülekeztek volna.

Benséék időnként a füstöléshez, a mérgezéshez folyamodtak, betapasztották a fellelhető lyukakat — mindez nem sokat használt. Az asszony néha becsempészte a szomszédék macskáját, de pár nap múlva Gábor elűzte a háztól. Az egerek újból vidáman cincogtak és szaporodtak.

Reggelizés közben is arra gondoltak, hogy az egér- had utálatos szürke fellegként tornyosul felettük. Ha ez így megy tovább, széttúrják a házat is a fejük fölül, éjszakáikat a folytonos rágcsálás teszi elviselhetetlenné.

Benséné elrakta a maradékot, lesöpörte az asztal viaszos vásznát, de gondolatában továbbra is ott tátongott a plafon kis fekete lyuka. Amint végzett a reggelizés utáni teendőkkel, nyomban visszament a nagyházba. Nyugtalan volt, mert ha egyszer lefúrt az egér... Széttúrta ismét a bevetett ágyat, s tüzetesen vizsgálni kezdte az éjszakára itthagyott ágyneműt. S valóban, az egyik párna sarkán jó tízcentis rágás vigyorgott vissza rá. Semmi kétség, ez az éjszaka keletkezhetett. Fogta a cihát, tűt, cérnát keresett, s varrni kezdte a hasadékot. Már majdnem végzett a munkával, amikor keze alatt megmozdult a párna. Felvisított.

— Jaj, Gábor, itt a féreg.

— Hol van? — ugrott oda a férje.

■— Itt ni. Vedd már el!

— Add ide!

Kikapta a kezéből. Az egér ide-oda mozgott a huzat alatt. Bense a nyílás felé próbálta terelni a férget, készen arra, hogy kipottyanása után nyomban eltapossa. Némi huzakodással az egér hajlandó volt a hasadék felé venni az irányt. Az ember, hogy gyorsítsa az egér előkerülését, ujjával a fickándozás felé nyúlt. De a következő pillanatban ordítva kapta visz- sza a kezét, a párnát ledobta a földre, s a, csizma sarkával oda hágott, ahol a rágcsálót sejtette. A ficánko- lás megszűnt.

— Megharapott ez a rohadt bestia — mutatta az ujját az asszonynak. S az éles kis fogak nyomán ser- kedni kezdett a vér.

— Várj, bekötözöm — ugrott fel Benséné, s pillanatok múlva fehér gyolcsdarabbal a kezében tért visz- sza.

Jt z ember sziszegés nélkül tűrte, amint asszonya ecetes vízzel mosta le a sebet. Majd a kötözés közben csöndesen ennyit mondott:

— Eladom azt a búzát. Ha másnak nem kell, hát a téesznek. Takarmánynak jó lesz. Még ma beszélek az elnökkel.

Az asszony, miközben megcsomózta a kötést, hálás pillantást vetett rá.

1

Thomas S. Eliot (1885 — 1965)

Századunk legnagyobb angolszász lírikusának tartják. Ez az utolsó verse. Kevéssel halála (1965. jan. 5.) előtt írta. A vers költőjének elhunyta után jelent meg egy folyóiratban, s a fordítónak nemrég volt alkalma, hogy egy hazánkba került példányból lefordítsa.

A fenyőfák tiszte!ete

Sokféle ünneplése van a karácsonynak,

Némelyikre ne is gondoljunk:

A nagyvilágira, a lustálkodóra, a nyersen üzletire,

A duhajra (a bárok éjfélig nyitva vannak),

De a gyerekesre sem — mert nem olyan ez, mint a

gyereké,

Kinek szemében visszacsillog a gyertya, s az aranyozott

angyal,

Mely szárnyát tárja a fa csúcsán,

Nem dísz csak, hanem igazán: angyal,

A gyermek megcsodálja a karácsonyfát:

Hagyjuk meg neki örömét a csodálkozásnak Az Ünnepen, melyet ő igaz nagy napként, nem

ürügyként fogad,

Hogy vakító látomását, ámulatát Az első-emlék Karácsonyfának,

Hogy a meglepetést, az új kincsnek gyönyörét (Van mindegyiknek saját, ingerlő szaga).

Hogy a várakozást a liba- vagy pulykasültre S megjelenésének izgalmát,

Hogy az áhítatot és vidámságot

Ki ne törölhessék belőle későbbi tapasztalások,

Lapos megszokás, fáradtság, unalom,

A halál elöre-tudása, a hullás előre-érzése Vagy a megtérés kegyeskedése,

Melyet Istennek nem tetsző, a gyermeket nem tisztelő

önhittség szeplősíthet

(S most hálával emlékezem

Szent Lucára, himnuszára és tűzkoronájára is):

Hogy a Vég, a nyolcvanadik karácsony előtt („Nyolcvanadik”, mindenképp így értem: utolsó)

A minden-évi meghatódás összetorlódott emlékei Egyetlen óriás örömbe gyűlhessenek.

Mely óriás félelem is egyben, mint olyankor,

Mikor a rettegés ellepi a lelket:

így a kezdet elénk fogja idézni a Véget,

S az első Eljövetel a másodikat.

Fordította: Bán Ervin

Goór Imre: Házak és virág.

A risztophan ész az üzemben

Vargabetűkkel vezet történetünk a gyár klubterméig. Elölről kell kezdenem nekem is.

Csalogató

Háromnegyed hátkor még óvatoskodtak a vendéglá- 1 ók: Ha nem is lesznek túl sokan, nem baj, ez csak a azdet. Ne veszítse el a kedvét Udvaros Béla. Szokatlan még itt az Ilyesmi.

A győri tanács kulturális vezetői komolyan aggódak. A város legszebb cukrászdájában hetenként mű- ort rendeznek, hogy odacsalogassák az ifjúságot. Az klet jó. Afféle irodalmi eszpresszó volna ez: Szóra- ozva kulturálódni!... De eddig többnyire táncdal- •nekesek léptek fel a heti klubnapokon. Vagy vidám műsor hangzott el.

Most azonban Németh Lászlóról akar beszélni Udvaros Béla, a Kecskeméti Katona József Színház rendezője.

Lesz-e hallgatóság?

Kőssegtől Mátészalkáig

Ne csigázzuk az olvasó érdeklődését. A terem zsú- dva volt. Az előtérben még álltak is. Végig, csak- .em három órán át. Még azt is, aki csak véletlenül lé- jett be ezen az estén a presszóba, fogva tartotta valami megejtő erő. Talán így fogalmazhatnánk: a kollektív figyelem áramköre.

A végén szűnni nem akaró, viharos taps tűst ki. Viharosabb, mint az előző heti slágerest után.

Hogy került Udvaros Béla Győrbe?

Ahogyan Kőszegre, Kalocsára, Szombathelyre, özd- ra, a Budapesti MOM Művelődési Házba ... összesen 16 városban, nagyközségben ismerik már drámatörténeti előadásait. És ahol megismerik, megszeretik.

Ennyi helyre nem is tud rendszeresen eljárni. De 12 városban az idén is 6—8 előadásból álló sorozatot tart. A siker olyan biztos, hogy a művelődési házak bérleteket adnak ki.

Mi a titka? Az, hogy ezek az előadások élményt, tiszta örömet jelentenek.

„Mini“ színház

A pódiumon Udvaros Béla és három-négy színész. Se függöny, se díszlet, se jelmez.

Legfeljebb 10—15 perces bevezető. Rövid áttekintés az íróról, a korról, vagy a műfajról, amelyről az előadás szól. Udvaros kitűnő előadó. Már az első mondataival felkelti hallgatói figyelmét és többé nem ereszti őket. Mire ellankadnának, átadja a szót a színészeknek.

A művészek nem tanulták be a szöveget. Olvassák, s csupán jelzik a játékot hanggal, gesztusokkal. De tökéletes színházi illúziót keltenek.

Csupán egy-két jelenetet látunk. Az íróra, vagy a korra legjellemzőbbeket. S ismét a rendező beszél. Azután újabb élő illusztráció

Az előadás végén úgy érzi a néző: most, azonnal rohannia kell a könyvtárba és végigolvasni valamennyi művet, amiről itt hallott.

A világirodalom legjavát tálalja közönségének Udvaros Béla, a görögöktől a modernekig. Izgalmat kelt. A legnemesebb értelemben vett ismeretterjesztés és a valódi színházi élmény utánozhatatlan ötvözete az, amit produkál. Mindezidáig nem akadt az országban követője*

Senki sem próféta saját hazájában. Kecskemétről indult ez a sorozat 9 évvel ezelőtt. Több patrónusa volt, valamennyi között a legkitartóbb a megyei könyvtár, illetve igazgatója, Fenyvessyné Góhér Anna.

Visszatérés

Mert a többi szery untalan változtatta egymást. Olyannyira, hogy az ősszel elfogytak, s ebben az évadban nem indulhatott meg Kecskeméten ez a sorozat. A megyei könyvtárnak társ kellett, egymaga nem vállalhatta a mégoly szerény anyagi fedezetet sem.

Pedig kár lett volna abbahagyni. A törzsközönség minduntalan érdeklődött: Mikor indul? Vagy elmarad? Végre egy népszerű sorozat és azt is abbahagyják?

Míg végül a Szakszervezetek Megyei Tanácsa és a Rádiótechnikai Gyár közösen vállalta a költségek egy részét.

— Örömmel látjuk a művészeket — mondta Szabó Anna, az üzem szakszervezeti oizottságának titkára. — Dolgozóink közül többen ismerik már ezt a sorozatot a művelődési házból. Itt a mi klubunkban még nagyobb sikere lesz.

Akkor már csak egyetlen bökkenő van: megnézheti-e az előadásokat a régi törzsközönség is?

— Márciusban készül el a nagy tanácstermünk, addig szűkösen leszünk, de azért valahogy szorítunk helyet az érdeklődőknek...

Az első előadást még februárban megtartják.

— Örülök, hogy üzemi munkásokhoz szólhatunk — mondta Udvaros Béla, — Üj feladat, izgalmas. Meggyőződésem, hogy a művészetnek, az igaz gondolatoknak legalább annyira otthona az üzemi klub, mint egy irodalmi presszó.

Mester László