Petőfi Népe, 1967. december (22. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-31 / 308. szám

■LAost már nem tud érdekelni. Hogy úgy mondjam, unom Apu minden nap engem küld be Sándor bácsiékkal a faluba.

Azelőtt halálian tetszett. A fiúk is úgy tudták, hogy Skoda Oktávia a kedvencem. Folyton azt rajzolták nekem, s a pad alatt küldözgették. A tanár bácsi egyszer meg is látta. Megmondtam nekik, hogy nem tudtok érdekelni, kis hülyék. Igaz is, mit küldözgetnek nekem szerelmes leveleket.

Ha Sándor bácsiék nem vinnének be, gyalog kellene menni, vagy bicajjal. Apu inkább bicajjal jár a faluba, mert nem bírja a Juci néni dumáját. Engem ugyan egy cseppet sem izgat. Meg is vannak sértve, hogy apu nem megy velük, én tudom. Annyira beszéltek neki, hogy beviszit őt, minek fárad, amikor itt van nekik az autó. Annyira akarják, hogy mi menjünk velük. Láthatták, hogy apu meg nem akar. Nem akarja kötni magát senkihez. Azt is fölajánlották, hogy őhozzá igazodnak. Apu meg nevetett: majd a kislány. De mit is erőszakoskodnak. Ha látják, hogy nem, hát nem.

Mióta szünet van a suliban, én járok csakugyan a boltba, a Sándor bácsiékkal. Apu reméli, hogy már lemásznak a nyakáról. Most már megvan a kedvük, kijókodhatják magukat velünk. Én borzasztóan örültem, azt mondani se kell. Imádom a Skoda Oktáviát, és imádom aput. Vagy azt mondtam, hogy már nem tud érdekelni? No persze, a Sándor bácsiékat unom.

Unom, hogy tízkor mindig át kell menni, mert nem szabad ám, hogy várjanak rám. Kilenckor már öltözködöm. Játékba nem foghatok. És meg is kell fésülködni. És ha már öt percet kések, Juci néni szól:

— Vártunk már, kedves.

Olyan jókodóan beszél, mint a tiszi, aki a többieknek hittant tanít. Ül a fonott székben, s tenyerét a hasára teszi.

— Ugye felírta kedves, amit szedett?

A nyugdíjas postamester néni szedi nekik a málnát. Tíz kilóból három az övé.

— írja föl ám kedves, nehogy becsapja magát.

Sándor bácsinak bírom a türelmét.

— Ugyan Jucikám, fel van már írva.

Látom, Sándor bácsi elmegy a közelből. Én is elmennék, de Juci néni a fejemet simogatja.

Szeberényi Lehel:

Imádom

A postamester néninek is melege van, csupa pirosság. Csak légy intget, meg nevetgél:

— Jól van az.

— Nem úgy van az, kedves, fel kell azt írni. Isten ments, hogy rosszul járjon.

Haláli. Azt hiszi, mindenki hülye, és nem látja, hogy ő fél attól. Legalább ne nézze hülyének az embert. És még ilyeneket mond:

— Tudja postamester néni, milyen okos ez a kislány! És milyen komoly. Pedig még csak tíz éves.

Elmúltam, de mindegy.

— Csak a haját azt még nem tudja megfésülni a kedves.

S

zeretem, mikor így törődnek a hajammal. Odáig vagyok.

— Nem áll meg — mondom. — Csatot kelt. bele tenni kedves.

Hogy ez milyen okos, hát az nem emberi! Csudára bírom. A legjobban azt bírom, hogy az ő haja meg egy kóc.

Berakjuk a málnát az autóba. A szöveget már előre tudom.

— Sándorkám, vigyázz, hogyan rakod. Bele ne lépjen valaki!

Ez a valaki én vagyok, de mindegy. Sándorkám vigyázz. Ez a lemez. Majd Juci néni a kapuhoz megy, s mondja, amit csinál:

— Előre megyek kedves, nyitom a kaput.

De előbb engem megnéz, jól ülök-e a málna közt.

— A lábodat a gumira tedd, kedves.

ö csak az utcán ül be, az első ülésre, Sándor bácsi mellé. Oda más nem ülhet, mert akkor ő nem tudja figyelmeztetni Sándor bácsit.

Mindjárt lehuppanunk a járdáról az úttestre. Juci néni meg fog szólalni: „Sándorkám, balra figyelj...” Sándor bácsi máris figyel, még Juci néni nem is szólt.

Csak most jön:

— Sándorkám, balra figyelj ...

Végre helyünkön vagyunk valamennyien. Megyünk vagy harmincassal.

— Csak óvatosan kedves, minek sietni. Akkor nem lesz semmi baj. — Fogja Sándor bácsi karját. Sándor bácsi meg a kormányt fogja. Nekem hallgatni kell, hogy ez milyen jó

Octáviáí

autó, és még sohase volt javítva. És ha nem lenne az autó, gyalog keiiene menni.

Nekem köszöngetni kéne ilyenkor, hogy szállítanak, tudom, de sehogy se áll rá a szám.

Minap többször is bedöglött a csodaautónk.

— Csák a gyertya köpköd kedves — nyugtatott meg Juci

No, mentünk tovább. Alig mentünk, Juci néni megfogta Sándor bácsi karját.

— Álljunk meg Sándorkám. Vegyük fel a nagymamát. Ne fáradjon szegény. Ugye, miért ne vennénk fel kedves, mikor megtehetjük.

A nagymama azt mondta, jó neki gyalog. Sőt éppen így akar menni. Mosolygott, sajnálta, hogy miatta megálltunk.

De Ilont, aki az utat. szokta takarítani, felvettük. A gyerekei is ott voltak, azok már nem fértek el. Velem jár az egyik.

— Csak nem a maga gyerekei, kedves? — Kérdezte Juci néni.

Szlovák György rajza.

néni. — Nincs ám ennek soha semmi baja. Ez semmi, kedves.

C ándor bácsi a motorban turkált, fel volt hajtva a teteje, s nem lehetett kilátni.

—• Sándorkám, hajtsd le a tetőt, mielőtt elindulunk.

— Persze hogy lehajtom, Jucikám.

Azt várom, hogy mikor pukkan szét Sándor bácsi, mint a lufballon. Csak nehogy akkor pukkanjon, mikor megyünk az autóval.

Ilon mellettem ült a málna közt. Lábát a levegőben tartotta, mert nem tudott másképp a málna miatt ülni.

— De igen — mondta. Én csodálkoztam, mert azt mindenki tudja, hogy Ilonnak gyerekei vannak.

— Hát nem Ián# maga kedves?

— De igen. — Láttam, Ilon fújja a levegőt, hogy hűvösebb legyen neki.

— Gonoszak a férfiak ugye,

kedves. Becsapták magát. Nem kell a férfiaknak hinni.

Láttam éri, hogy Ilon nagyon piros, legyezgeti magát a tenyerével. Hallgatnia kellett a Juci néni vigasztalásait, mert nem lehetett innen csak úgy kiszállni.

BU| a simán futunk — har- mincassal. Semmi érdekes. Imádom a Skoda Octaviát. Lökődzöm a ' testemmel, hátha jobban megy.

— Csak vigyázz Sándorkám, csak óvatosan. Ugye itt van ez a kislány is, a felelősség kedves ...

A járdaszegélynél látunk egy „szemétládát”, egy Trabantot. Kiszáll a nő. Ügy száll ki, hogy megfordul maga körül. Juci néni utána néz.

— Ezek az újmódiak nem tudják megtanulni, hogyan kell helyesen kiszállni.

No, itt van már a bolt, a nagy fák közt.

Juci néni következik a helyes kiszállással. Az ajtó nagyot csapódik. Sándor bácsi összerezzen.

— Mi van?

— A szél csapta ki kedves.

Juci néni bemegy a boltba,

akkor Sándor bácsi is kiszáll, megnézi, nem törött,-e le az ajtó sarka.

A boltban vagyunk. Behordják a málnát. Juci néni ki-bejár, míg hordják.

— Teneked is helyes pofikád van kedves. — Van ott egy kövér kislány a mérlegnél, annak mondja. Ott áll Juci néni, a szeme a mérleg nyelvén.

— Én is figyelem kedves, maguk is figyeljék. Nehogy becsapják magukat. Isten őrizz, hogy ráfizessenek.

Megveszem, amit kell. Várok Juci nénire, mert egy ötfilléres jár neki, most keresgélik a kasz- szafiókban.

— Jól van az kedves ... Majd máskor kedves... — És ott áll, keresni kell tovább.

Haladunk már haza — harmincassal. Lökődzöm a testemmel. Imádom a Skoda Octaviát.

A postamester néni kívül vár minket, a zárt kapunál. Ö is oda szokott lenni addig.

Juci néni fejemre teszi a kezét.

— Tudja postamester néni, milyen jó dolga van ennek a kislánynak? Megy üdülni. Az apukájához. Mert nem ám ez az apukája neki, aki itt lakik. Ez csak neveli. Az anyukának ugye a második házassága. Van az így kedves.

hajamat hagyhatná bé" kén, és mit turkál a más családok dolgába, bizonyisten egyszer neveletlen leszek. Juszt se megyek eztán velük, pedig imádom a Skoda Octaviát, a fiúk is megmondhatják.

Csontos Gábor:

Eltűnt egy íróasztal

W. Em i szilveszterkor kissé felöntött a garatra és hajnaltájban, amikor lefeküdt, egészen rövid idő alatt esztendőre való szörnyűséget összeálmodott.

Azzal kezdődött, hogy a Csőfúró és Forgácsgöndörítő Tröszthöz egy levél érkezett, amelyet baldachin alatt ezüst tálcán vittek fel a hivatalsegédek a vezér irodájának előterébe. Ott már díszbe öltözve várt az üzemi háromszög, elvágtak egy nemzetiszín szalagot, s bejelentették, hogy megnyitották az Űj Mechanizmust. Visszavonultak tanácskozni. Néhány óra alatt elterjedt a hír, hogy nehezen születik meg a döntés, de a lényeget már mindenki tudta: megszűnik egy íróasztal. Többen görcsösen belekapaszkodtak íróasztaluk szélébe és lábukat hozzálaka- tolták a fiókkulcshoz.

Azt még senki sem tudta, hogy melyik íróasztal szűnik meg. Mindenki reménykedett. A direktívák egyenként szivárogtak ki. Amikor azt hallották, hogy csak a szürke íróasztalok szűnnek meg, s nem csak egy, hanem ahány van ebből a színből, mindenki megnyugodott. A vállalatnál ugyanis egyetlen szürke íróasztal sem volt. Mind újrafényezték s barnára pácol;

ták a harmadik negyedévben. Később az szivárgott ki, hogy a két méternél szélesebb íróasztalok szűnnek meg, s mivel ekkora asztala legfeljebb a vezérnek volt, kő esett le a tröszt szívéről. Az utolsó hír azonban igen vegyes érzelmeket keltett. Azt suttogták, hogy az az íróasztal szűnik meg, amelyik mellett az elintézett ügyek fordítva aránylanak a leírt betűk számához. önkéntelenül mindenki magára gondolt, de mivel szigorúan tudományos elintézést vártak, áz egész apparátus őrült tempóban számolni kezdett. A fordított aránypár képletét nem sokan tudták, de „puskában” pillanatok alatt elterjedt és közkézen forgott.

A saját számolását mindenki gondosan eltakarta a többiek elől, s magában tépelődött, hogy vajon másnak mennyi jött ki. Ekkor már egyre többen húzták ki az íróasztalhoz erősített lánc lakatjából a kulcsot és süllyesztették el titokban a papírkosár aljába.

W. Emil rosszat sejtett, s amikor felolvasták a végzést, hogy az ő íróasztala szűnt meg, elsírta magát. Szeretett volna az egyeztető bizottsághoz fordulni, de értelmetlennek találta, mert amikor le akart rogyni a székébe, döbbenten fedezte fel, hogy nincs széke, mint ahogy maga az íróasztala is kámfort játszott.

Közölték vele, hogy utolsó megbízatásként számolja fel ügyeit, ha ilyenek vannak, s lezárt aktáit terjessze

fel a főosztályhoz. Erre a célra megkapja két napra a gépírónő asztalát, aki csúsztatást vett ki.

W. Emil néhány óráig kókadtan és gondolattalanul ült a tenyérnyi íróasztal mellett, majd összeszedte a gondolatait és munkához látott. Pötyög- tetni kezdte a jelentését, melyhez végül záradékként egy javaslatot is csa-. tolt. Jelentésének lényege az volt, hogy az osztályon két íróasztallal kooperált, amelyekre a jövőben éppúgy nincs szükség mint az övére. Ezen túlmenően az alosztály négy íróasztala válik feleslegessé, amelyek számára ők szolgáltatták az írásbeli feladatokat, s hasonlóképpen a főosztály és a felettes szerv egy-egy íróasztala vált szükségtelenné, hiszen ezek őrá épültek. Javaslata az volt, hogy a népgazdasági érdekből fölöttébb fontos további íijó- asztal-megszüntetésekre hozzanak létre egy bizottságot. Szerényen javaslatot tett, hogy koncepcióját a bizottság rendelkezésére bocsátja.

Határ d íré beadta a jelentést, s már másnap megkapta a választ. Sze- mélyszerint őt bízták meg az ügy lebonyolításával. Rövid két hét alatt elkészült a feladattal. Gondos kutatómunkája eredményét már a vezér gépírónője írta le öt példányban, kettő- százkilenc oldalon. A tanulmány alapos elemzése még hátravolt, de rövid betekintés Után megszületett a határozat: W, Emil munkája rendkívüli gaz;

dasági haszonnal kecsegtet, ezért a végső döntésig is kapjon egy külön irodát, beosztottal és egy gépírónővel.

Az új részleg, mert W. Emil egyelőre restellte osztálynak nevezni, nagy lendülettel látott munkához. Magának a beadványnak a végső kiértékelését is átadták W. Emil osztályának, amely szükség szerint bővült új erőkkel. Az ő érdeme, hogy egy remek császármetszéssel megoldották a feleslegesnek ítélt íróasztalok ügyét. Tulajdonosaikat ugyanis azonnal átvették az új osztály állományába s így a tekintély csorbítása nélkül oldódott meg minden személyi probléma.

Mielőtt az osztályt főosztállyá szervezték és két alosztály kialakítására a javaslatokat megtették volna, W. Emil kitüntetést kapott és kiemelt céloré- miumot. Dicsősége csúcsán azonban megdöbbentő dolgok történtek. Egy reggelen a szokott időben léDett be a titkárnői szobába, s úgy tűnt, hogy minden rendben van. A titkárnő már intézkedett is, hogy a kocsit tízre diszponálja a feleségének. Még hallotta a titkárnői telefon utolsó szavait, amikor megdöbbenve állt meg szobája küszöbén. Eltűnt a? íróasztala. Helyette egy kis táblácska állt az elegáns szőnyeg közeoébe tűzve, a barokk asztal helyén: „Megszüntetve”. — W. Emil felordított...

Érte az ordításra ébredt s azt motyogta: „úgy látszik, mindent kezdhetek elölről.’’