Petőfi Népe, 1967. december (22. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-03 / 286. szám
József Attila emléke Immár három évtizede, hogy a szárszói vonat kerekei kioltották József Attilának, a kor legnagyobb magyar költőjének életét. Azok közé tartozott, akiket saját nemzedékük nem ért meg teljesen, akiknek tehetsége, értéke, igazi tartalma csak haláluk után, az utókor előtt bontakozik ki egészen. Csak a fel- szabadulás óta eltelt évtizedekben tűnt elénk igazán József Attila erkölcsi és szellemi nagysága, vált költőeszmönnyé. S reá akkor emlékezhetünk méltóképpen, ha felidézzük azokat a világnézeti, magatartásbeli ösz- szetevőket, amelyek életművét olyannyira időszerűvé, élővé és társadalmilag hatékonnyá teszik. Az első ilyen mozzanat, amely- lyel különösen a fiatalságra gyakorol mély hatást — az őszintesége. A feltétlen és folttalan igazságra törése. József Attilánál nyoma sincs alakításnak, még az úgynevezett „költői” alakításnak sem, távol áll tőle mindenfajta szerepjáték, magakellető mívesség, a mesterség technikájából fakadó formális gesztus. Magát adja minden művében — a szürrealista, expresz- szionista versekben is oly természetességgel és közvetlen melegséggel, hogy szinte egycsa- pásra megragad bennünket. Egyszeriben társunknak érezzük a költőt Sikerének másik titka — költészetének demokratizmusa. József Attilát magáénak érezheti a legkülönbözőbb helyzetű, eredetű, indíttatású, érdeklődésű és célú ember. „Az utca és a föld fia” egyszerre: az ő élettája a pesti külváros, a ferencvárosi zegzugos utcák, a gyárak füstös, pemyés világa, a málló tűzfalú bérkaszárnyák újságpapírral takaródzó szegényei éppúgy, mint az öesödi, szabadszállási végtelen határ, az „áramló könnyűségű” rét. József Attila költészete otthon van mindenütt, az ő költészetében otthonra lelhet minden haladó ember Ugyanilyen vonzerő az 5 lírájában az alkotás kizárólagos gondolati jellege, intellektuális tudatossága, a költői eszmélet dialektikus igazságaira való alapozottsága. Alig ismerünk költőt hét évezred világirodalmában is, akinek életműve eny- nyire a filozóia igazságaira, a mérlegelő-elemző ráció tartalmaira épülne, mint az övé, aki ennyire magától értetődően mellőzne verseiben mindent, ami formai-technikai járulék, ami csupán díszítő elem, a mesterség virtuózitása. Pedig József Attila birtokában van mindannak a nyplvi-stiláris gazdagságnak, formaérzéknek, verselő képességnek, ami a hét évszázados múltú magyar költészetben csak Vörösmartynak, Arany Jánosnak. az újabbak közül Kosztolányi Dezsőnek volt a sajátja élességéhez. A magyar költészet igazán gazdag közéleti ih- letettségű tehetségekben — elég, ha Balassi, Zrínyi, Kölcsey, Vö,- rösmarty, Petőfi, Ady, Juhász, Illyés Gyula neveit idézzük —, de József Attila közülük is kimagaslik közéletiségének intenzitásával. Kevés irodalmunkban az olyan alkotó, akinek sorsa és művészi törekvései ennyire összeforrtak volna a tömegek ügyével, akinél a vers feladata, rendeltetése, értelme ennyire azonosult volna a népmilliók szolgálatával. Ga- rai Gábor találó szóhasználatával élve — „kőtábla- szerűen” fogalmazza meg az utókor számára a munka, a harc, a felelősség és a közösségért való helytállás morálját. József Attila múló idővel dacoló változatlan aktualitásának alighanem e „poros száj''-voltában rejlik a nyitja leginkább. Ab- oan az eltökéltségben, amely- lyel képességeit a szegények, megnyomorítottak gondja-bajá- nak szentelte: „£n nem fogom be pör&s számat A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón, e század: rám gondol, szántván, a paraszt; engem sejdlt a munkás teste két merev mozdulat között: rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött.” (Ars poetica) De ugyanígy szerepet játszik a költő mai népszerűségében egyetemessége is. József Attila olyan gondolati és érzelmi tartalmakat emel verseibe, a filozófiai általánosítás, a lírai logika oly felismeréseit, amelyet magáénak vallhat a földkerekség minden haladó embere. Ezzel magyarázható a költő egyre növekvő népszerűsége a Szovjetunióban éppúgy, mint francia földön, vagy Olaszországban. A huszadik századi ember életének, a proletárforradalmak korának művészi szintézisét nyújtja számunkra ez a líra. A maga teljességében képes művészileg reprezentálni mindazt, ami a modem egyéniség, a modem társadalom életének legfőbb jellegzetessége. „A mindenséggel mérd magad” — ez volt József Attila önmaga számára szabott programkövetelménye, s ennél elismerőbb szavakat az ő soha nem avuló alkotói teljesítményére sem mondhatunk. Fenyő István CSAK EGY PIROS ALMA gh eggelre elállt az eső. Ezt " ® Imre bácsi onnan tudta, hogy mikor föleszmélt álmából, már nem hallotta azt a kopogást az ablakon, aminek monoton muzsikájára elaludt az este. Jó volt pedig hallgatni. Ha az ember nem nagyon ügyelt oda, még azt is elhitette magával, hogy valahol messze, kőkeménnyé száradt pusztaságon lovak vágtatnak, s idehal- lik a patadobogás. Ez persze csak olyan öreges ábrándozás lehetett volna, de Imre bácsi nem igen volt ilyesmire hajlamos. Lefeküdt, magára húzta a dunnát, s mert hallotta, hogy esik az eső, elfojtott egy szelíd káromkodásfélét s elaludt. De most, ho«y elállt, egészen felvidult. A nap ugyan még nem sütött ki, de emelgeti már az is a maga rongyos takaróját. Majd csak lesz belőle valami, — gondolta az öreg, amíg a kapcát tekergette a kisszé- ken. S tényleg. Mire kiment az udvarra már száz ágra osztotta a meleget a ruhaszárító csillag. Igaz, hogy ősz volt, október vége, de annál inkább jólesett a meleg. Kiengedte a kacsákat, s azok szárnyaikkal csapkodva rohantak ki az utcára. — Fene a bűrötöket! — nézett utánuk az öreg s gyorsan megszámlálta őket, amint kibújtak a lyukon, és szaladtak a járda melletti árokba. Ügy verdestek a gyér vízben, mintha soha nem láttak volna nagyobbat. Aztán az öreg kihozta a kis- szóketj -letilt a ház előtti napsütésbe. Reggelizni már régen nem szokott, helyette megtömi a pipát. Most is rágyújtott, hátát a falnak vetve élvezte a meleget, arcát a napfény felé fordítva szipákolt. Verebek csapkodtak körülötte, ugráltak, zavarászták egymást, némelyik egészen közel merészkedett Imre bácsihoz és pici fejét oldalt fordítva érdeklődéssel szemlélte a furcsa látványt. Az öreg valóban nem mindennapi figura volt. Arcát nagy, kajla bajusz ékesítette, megviselt kalapja, mint roggyant házeresz egészen a szemöldöke alá ereszkedett. Kék szemei öregesen mozogtak s néha önkéntelenül is becsukódtak a napfény elől, meg hogy a pipafüst ne marja őket. így üldögélt, pöfékelt, nézegette goromba, megviselt bakancsait, s néha hegyeset ser- cintett maga elé. Ilyenkor elrepültek a szemtelen verebek. Egyszer észrevette, hogy az almafa törzsére — amelyet még ő ültetett úgy ötven, hatvan éve — egész karavánt alkotva másznak felfelé a hangyák. Az apró jószágok igen fürgén mozogtak a törzsön s Imre bácsi kíváncsian követte útjukat, ameddig elért a tekintete. Aztán közelebb ment. , '17' ene belétek — morogta maga elé, s nagy- körmű ujjaival elnyomott néhány igyekvőt. A többi azonban már rá is mászott a kezére, s míg lerázta őket, látta, hogy újból fölzárkózott a karaván, mennek fölfelé a fára. Ezen elcsodálkozott. Hova mennek ezek? Előhozta a seprűt és leseperte az egész menetet. Aztán megnyugodva visszaült a székre. A pipa kialudt, újat már nem töltött. A nap jól fel- emelkedett, kezdte szárítani a kerítés deszkáit, s egyre serényebben melegítette az öreget is a fal tövében. Tíz óra! Állapította meg a hatalmas zsebóráról, majd visz- szakattantotta a tok fedelét és becsúsztatta a lajbizsebbe a sokra becsült szerkezetet. Ilyenkor szokott jönni a postás, de legtöbbször csak elbiciklizik a drótkerítés előtt. Még jó, ha időnként beköszön: — Jó napot. papa. Szelel-e még a pina- szár? — s már nincs sehol. Ügy látszik, most késik, sok dolga lehet. A postás után az öreg szomszéd jutott eszébe, s elmosolyodott. Beteg a Zsiga bácsi — szögezte le, magában bácsizva a nála öt évvel fiatalabb szomszédot. ö most nyolcvanhat, Zsiga bácsi pedig a nyolcvanegyet tölti. Elég az hozzá, hogy beteg. A napokban ki akarta pányvázni a malacot, de a bitang jószág addig fickándo- zott a lánc végén, míg elrántotta a gazdáját. Nagyot puffant a szöszmötöiő öreg, s aztán meg se moccant. Azt hitték vége. A malac úgy látszik csak ezt akarta, mert nem szaladt el. amikor már mehetett volna, hanem odament és bo- csánatkérően röfögött az öreg fülébe. Azóta nyomja az ágyat Zsiga. ¥ gy tűnődött magában az * almafa alatt, s közben észrevette, hogy a lesöpört hangyák újra megindultak fölfelé. Egy ideig követte útjukat a tekintetével. Ekkor meglátta, hogy a napfényben fönt, magasan fénylik egy ottfelejtett alma. Szép egészségesnek látszott innen lentről. Felállt, körüljárta a fát és gyönyörűnek találta az almát. Feljebb tolta a kalapot s nézte, nézte a gyümölcsöt. Már látta is magát, amint bekopog komájához a szép, nagy almával: — Na, ezt neked hoztam, öreg huszár — mondja majd tréfálkozva s lehet, hogy meg is hámozza a betegnek. Odavitte a létrát a fa alá, s elkezdett mászni fölfelé. Félig sem jutott, amikor elfogyott a létra. A meszelő nyelével nem érte el még innen sem, de nem is akarta, hogy megütöd jön. Mászott tovább. Az ágat először mindig jól megmozgatta, s csak azután nehezedett rá egészen. Már dél is lehetett, amikor zsebében az almával ereszkedni kezdett lefelé. Majdnem elérte a létrát, amikor egyszerre elsötétült előtte minden, karjai elgyöngültek és ágról ágra akadva zuhant. Akkor ébredt már fel, amikor a mentőbe tették. Látta, hogy ott van mellette a postás és csóválja a fejét: — Olyan maga Imre bátyám, mint a gyerek. Mi az istennek kell fára mászni ebben a korban? — Vén tökéletlen! Mindig ilyen zsugori volt, asszonyt is azért nem vett a házhoz, mert félt, hogy majd sokat eszik. A szobája tele van almával, ő meg a fára mászik. Elvette az isten az eszit — ismerte fel a termetes Kériné hangját. 'C’ájdalmat nem érzett, csak a levegőt nehezen szedte. Zsibbadtan feküdt a hordágyon. amit úgv hintáztattak a mentősök, mintha pille volna rajta. — Mi baja az öregnek? — hallotta maga fölött már a kórteremben. — Belső zúzódás! — válaszolt valaki, majd hozzátette: — Leesett az almafáról. — Mi a csudát keres egy ilyen idős ember a fán? Ho-gy hívják? — folytatódott fölötte a beszélgetés. — Nem tudjuk. Valami Imre bácsi. Nincs nála semmféle papír. Majd elmoadja, ha felébred ... ,4 z öreg azonban nem éb■r*‘ redt fel. Reggelre megállt a szuszogása. Szája szétnyílt, mintha a gyümölcsbe akarna harapni. Vértelen ajkai fölött, mint repülni készülő madár, szétterjesztett szárnyai — a bajusz. Arca még fehérebb volt a bajuszánál is kezei szépen kint a takarón. Most azok is, mintha megtisztultak, elsimultak volna. Minden fehér volt körülötte, csak az alma piroslott az ágy melletti kis szekrényen, mint egy csepp vér. Gál Sándor Ugyanakkor: lírájában alig vesszük észre mindezt, még legartisztikusabb művei sem hatnak pusztán a verselési- nyelvi esztétikum ingerével. Nem, mert a Külvárosi éj és a Nagyon fáj költőjénél olyany- nyira a gondolat művészi megragadására és minél plasztikusabb kifejezésére koncentrálódik az összes mozzanat, hogy emellett minden más másodlat gossá halványul. S József Attila lírájának ez az alapvető gondolati fogantatása vezet el bennünket időszerűségének minden bizonnyal legfontosabb összetevőjéhez ■— köz. Széke György: Kompozíció, Hatvani Dániel: AKVARELL Jókedvű lombokkal cimbo~< •*- Nap. Koccint a tócsák poharaival. Kiönti elém a várost, hogy maszatoljam rá szavam színeit. Nem teszem. Inkább a zöld-sárga ragyogás ablakán át nézek a világra, melynek falán már porolnak a hajnal törlőrongyai. „A mindenséggel mérd magad“
