Petőfi Népe, 1967. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-08 / 212. szám
«. «Mal T961. szeptember S, péntek ■HÍ • ....... Bő i IL, ***• Ha felszáll a „vörös kakas Cf Répaszedők Megkezdték a cukorrépa szedését a kiskunfélegyházi Petőfi Tsz 40 holdas tábláján. Bocs Sándor traktoros géppel fordítja ki a sorokat. Naponta 3—4 holdon szedik fel a 150 mázsás átlaggal fizető termést. V»’ — Pali. ha most ide rohanna valaki, hogy: tűz van a faluban, mit tennél? — kérdem a hirtelenszőke fiút, Szegedi Pált, a ballószögi önkéntes tűzoltó testület őrszobájában. A fiú ide- néz-odanéz. Zavarban van. — Meglepte a kérdés — segit Horváth Mihály őrmester, — tudja pedig. Hát persze, hogy tudja. Már mondja is: — Riasztanám a lakosságot, aztán a fecskendőket készíteném elő. Aztán fenntartanám a rendet. És lokalizálnék. — Azt hogy csinálod? — Amíg jönnek az „államiak”, addig elejét veszem a nagyobb bajnak. Bizony, így valahogy. Hiszen az önkéntes tűzoltónak nem az a feladata, hogy egymagában megbirkózzon a tűzzel. Ha nincs A bíró tollából Á munkahely nevelő ereje SOK VITA alapja volt már az ifjúság erkölcsi magatartásának értékelése. Azok a fiatalok ugyanis, akiknek züllése a munkafegyelem megsértésével, az idősebbek iránti tiszteletlenséggel, csavargással kezdődött, nem egyszer súlyos bűncselekményt is elkövettek. Világos az összefüggés a fegyelem megszegése, és a bűnözés között. Amikor a lejtőre jutás okait keressük, nem arról van sző, hogy mentegessük az elkövetőt, aki mindenképpen felelősséggel tartozik tettéért Azt Is látnunk kell azonban, hogy a .bűntettet elkövető fiatalkorúak mögött mindig megtaláljuk a család, az iskola, a munkahely mulasztásait, s ez esetben társadalmi felelősségről is szó van. Az új nemzedék jelleme kialakulásának fontos „műhelye”: a család, az iskola, és a munkahely. Általános tapasztalat, hogy a munkahelyi problémák azoknál a fiataloknál merülnek fel, akiknek otthoni körülményei rendezetlenek. A munkahelyre kerülő fiatalkorú kapcsolatokat keres, közösségre van szüksége. Igényli az emberi érintkezés közvetlenebb formáit, ami a tapasztalt, nem fiatal szakembereknél, dolgozóknál — akik már kijárták az élet iskoláját — esetleg nem nyilvánul meg ilyen erőteljesen. A munkahelyi kapcsolatoknak, kulturális, társadalmi szervezeteknek ki kell elégíteniük a fiatalok ilyen igényeit, mert különben erkölcsileg gazdátlanná válnak és máshová pártolnak. A GYERMEK, a fiatalkarú számára az emberi kapcsolat alapvető formája a szülő—gyermeki kapcsolat. Amikor az életbe kikerül, az idősebb munkatársakkal való együttlétbe elkerülhetetlenül olyan elemek keverednek, amelyek az előbbi viszonyra is jellemzőek. Például, ha a fiú valamiért nem tisztelte az apját, nehezen barátkozik meg más, hasonló korú férfiakkal is. Gyakoribb azonban ennek az ellenkezője, vagyis hogy az elromlott szülő—gyermeki kapcsolat • helyett más idősebb személyekhez közeledik, a munkatársak között keres „pótszülőt”, s így a szakoktatóra, üzemvezetőre, mesterre ilyen feladatok is várnak. Előfordul, hogy a fiatalkorú dolgozó, segédmunkás, tanuló igyekszik beleilleszkedni a munkahely fegyelmébe. A lelke mélyén dúló elkeseredést, megha- sonlást csak apró jelek árulják el. Ezeket észre kell vennünk, mert a gyerekeknél a társak iránti igény az önérzet, a sértő- dékenység és a dac keverékével párosul. Ha viszont helyesen, célszerűen foglalkozunk velük, jó törekvéseket, elhatározásokat válthatunk ki belőlük. SZERETNÉK egy nagyon lényeges különbségre rámutatni, ami a fiatalkorúnak egyrészt otthoni és iskolai, másrészt az üzemen belüli nevelése között fennáll. A munkahelyen példáid olyan rendkívül erős tényezői vannak az emberformálásnak, amelyek a családban, az iskolában hiányoznak. Ilyen tényező például az, hogy a fiatal anyagilag függ az üzemtől, tehát csak akkor kap fizetést, ha dolgozik. Az a tény, hogy otthon minden „ingyen” van, sajátos szemléletet alakíthat ki, ha a szülő nem képes arra, hogy kötelességtudásra nevelje a kiskorút. A 16—18 évesek bizonyos hányadánál tapasztalható olyan szemlélet, mely szerint a társadalomról, a közösségről csak akkor hajlandók tudomást venni, ha szükségük van valamire, az életnek csupán a „követel” oldalát látják, a „tartozik”-ról megfeledkeznek. — MI A HELYZET az üzemekben? Az egymás között ilyen nézeteket valló fiatalok saját köreikből olyan szervezett közösségbe kerülnek, ahol a termelést irányító magasabb szakképzettségű, középkorú vagy idősebb dolgozók vannak többségben. Itt a tények erejénél fogva omlik porba az a hazug világ, amelyet a fiatalok az említett módon kialakítanak. Találkoztam olyan fiúval, aki a családon belül már nevelhetet- lennek bizonyult, s csupán egy, lépés választotta el a bűnözéstől. Az üzembe bekerülve mély- | reható változáson ment át, bár nem napok, vagy hetek, hanem hónapok alatt. A munkahelyi kötelességek megszokása után egyéb vonatkozásiban is bekövetkezett a javulás: kialakult benne az idősebbek iránti tisztelet, felelősségérzet, stb. KÉTSÉGTELEN tehát, hogy a munkahelyen fejeződik be a fiatalok; felelősséggel érző felnőtté válásának folyamata, még akkor is, ha a családban és az iskolában is jó nevelést kaptak. Itt edződik meg a helytállásra, s kiküszöbölődnek különböző fogyatékosságai is. Ez természetesen nem spontán folyamat. A példában felhozott fiatalember esete sem volt az. Tapasztalt, emberismerő. a fiatalságot szerető művezető irányítása alá került, megértő szakmunkások közé. Látta azokat az idősebb egyszerű segédmunkásokat, akik nap mint nap helytálltak, s ez hatással volt rá. Az ilyen eset elég gyakori. Azt mutatja ez, hogy szocialista üzemeink, a termelőszövetkezetek, a vállalatok általában jól végzik el a nevelést betetőző feladatokat, s hogy az esetenként könnyelmű fiatalokból 20—25 éves korukra komoly szakmunkások, képzett szakemberek lesznek. A bűnügyekben elénk táruló eseteket kivételnek nevezhetjük. Kétségtelen, hogy az ifjúságnak adott nagyobb szabadság, nevelésükben elkövetett kisebb- nagyobb hibák megmutatkoznak magatartásukban, s ezek nem egyszer bűnözéshez is vezetnek. A munkahelyi kollektívák figyelme. nevelő ereje, a felnőttek helytállása azonban e fiatalok sorsát, magatartását is előnyösen befolyásolhatja. NEM SZABAD arról sem elfeledkezni, hogy amikor a fiatalok munkahelyekre kerülnek, sajátos lelki, emberi igényeik vannak. Elsődleges az, hogy felnőttként kezeljék őket. Ameny- nyiben nem veszik komolyan fáradozásaikat, nem előlegeznek nekik bizalmat, s kezdeti munkasikereik miatt nem dicsérik meg őket. hanem a hibákért ledorongolást kapnak, idegenné válik nekik a munkahely, szívesebben menekülnek vissza a galerikhez. Ezért hibáik, a szakmában való járatlanságuk ellenére fel kell ébreszteni bennük az önbizalmat és képességeiknek megfelelően támasszunk velük szemben követelményeket. Fel kell ébreszteni bennük azt az érzést, hogy örömet találjanak fokozódó, társadalmilag értékes munkájukban. Dr. Lengyel Zoltán, a megyei bíróság helyettes elnöke. segítség, persze, ez is. De elsősorban a nagyobb baj megelőzése az ő dolga. Felszerelése sem alkalmas arra, hogy nagyobb tűzzel szembeszálljon. Horváth Mihály, aki — 18 éve vigyázza és ha kell, oltja a tüzet, — így mondja: — Huszonnégy órát vagyunk szolgálatban, egyszerre négyen: egy tűzoltó, két „gyalogmunkás” és egy fogatos. Reggel ötkor kezdődik és másnap hajnalig tart. — Mi az: gyalogmunkás? — Mindenki, akinek fél holdnál nagyobb földje van —, háztáji is —, köteles gyalogmunkásként segíteni az önkéntes tűzőrségnek. Feladata annyi, hogy a fecskendőt kezeli, esetleg a kéziszivattyút. Mert motoros és kézi szivattyúnk is van. Mikor melyik kelL — És a fogatos? — Egy pár ló van szolgálatban mindig, ugyancsak a gazdálkodók és a termelőszövetkezet adja, az abrakról is a gazda gondoskodik. Ezt így írja elő a tűzvédelmi szabályrendelet. — Hogy jelzik a tüzet? — Ez most elég körülményes. Régen volt itt egy figyelőtorony, de elkorhadt a faalkatrész. Most: jelentik. Kerékpáros, vagy más. Akkor mi kivonulunk, és amíg az állami tűzoltóság megérkezik, helytállunk. — Mi volt mostanában a legnagyobb tűzeset? Horváth főtörza elgondolkodik: — Erdélyi Sándomé lakásában, 1965 őszén. Lakástűz, a nádtető égett le. — Miért ritka — szerencsére — manapság a tűz? — A megelőzés folytán, kérem. Mert mi nemcsak ülünk itt inspekcióban, hanem három hónaponként ellenőrizzük, rend van-e az udvaron, a padláson, nem rossz-e a villanyvezeték. Meg az iskolában is folyik az oktatás. Tűzoltó szakkör működik, Glummerz Imre főhadnagy elvtárs, az önkéntes tűzoltó testület parancsnoka tanítja őket. A gyerekek részt vesznek a testület politikai és szakmai képzésén és vizsgát is tesznek. Közülük aztán sokan lesznek önkéntes tűzoltók. Így vigyáznak a falura valamennyien: tűzoltók, „gyalogmunkások”, fogatosok. És a tűzoltó úttörők is. B. J. Háborgás Szín: már megint a kecskeméti Leninváxos. Idő: késő este. A szolgáltatóház hátoldalán tágas parkírozóhely. Jóformán üres. Három kocsi áll rajta. S mellette, a füvön (!) egy negyedik. Szép fehér Skoda. Ugyan ki lehet a gazdája? Hogy nem szégyelli magát! Van szíve tönkretenni a parkot. Felírom a rendszámát! Az a baj, hogy mindenki közömbösen megy el az ilyesmi mellett. Hát én most felírom. S kíváncsi vagyok, mennyire büntetik meg a tulajdonost... A házfelügyelő lakása még világos. Becsengetek. Kié ez a kocsi? Miért kérdezi?... Mondom. Némi habozás... S ez megint csak tanulságos — gondolom — mert lám, nálunk ha valaki ilyen „semmiségekben* vét a köz ellen, kit hoz ki a sodrából? Pedig a felháborodás kellene legyen rá az első reakciónk. Most azonban tévedtem. A házfelügyelő nem közömbös, ő máson bosszankodik. Tegnap este valamennyi kocsi kinn állt a füvön. Az történt, hogy frissen szurkozták a parkírozóhelyet, de „elfelejtették” lesöpörni róla a port, emiatt aztán úgy ragadt a kerekekre az új burkolat, mint hógolyóra a szűz hó. Még maguk az útépítő munkások mondták — bizonygatja a házfelügyelő — hogy álljanak csak nyugodtan a fűre a kocsik, ott nem ragad. Figyelik kérem? Ez is jellemző. Mit érdekli az az útépítőiét, hogy tönkremegy a parképítők munkája? Nem az ő „hatáskörük”. Hát, ahogyan Pesten mondanák: ez van. De hogy ne legyen mindig így, nem elég örökké csak a tanulságokat levonni. Tenni is kellene valamit. Hogy az útépítőket felelősségre vonja-e a vállalatuk? Kétlem. Am ha rajtam állna, én bizony a kocsitulajdonosokat azért mégis megbüntetném. Vagy legalább lehívatnám őket az ilyen szabálysértésekben illetékes hivatalba, s megkérdezném — miért nem álltak be aznap este a szomszédos parkírozóhelyre? Alig száz méterrel arrébb... M. L. II. KOLOZSVÁR, Astoria szálló. Figyelmes, udvarias személyzet, s a folyosókon, a szobákban erős gezarol-szag. A kettő — már ami az első benyomásokat illeti — kiegyenlíti egymást. Az ablakon át beáramló hang a kis-Szamos zuhogója inkább el- álmosít, s nem zavar. A bőséges, és ízletes vacsora után — melyet a Bukarest étteremben fogyasztottunk el igazán kitűnő cigányzene mellett — jól esik az alvás. Erdély központja, Románia második legnagyobb városa — így mondja a magyar prospektus. Vajon egy nap elegendő lesz-e arra, hogy legalább nagyjából megismerjük — ezekkel a gondolatokkal hatjuk álomra a fejünket, miután kedves barátunk és kísérőnk Dankó János még a közeli magaslatról a város fényeit is bemutatta előttünk kedvderítőnek. Másnap bizony kevés volt az a pár órás városnézés. A csodálatosan szép Szent Mihály templom — épült az 1400-as években — megújhodva fogadott bennünket, csak pár éve restaurálták, szinte teljesen felújították. Fadrusz János híres Mátyás szobrát sem kellett bemutatni. Legfeljebb idegenvezetőnk tréfálkozott velünk még az úton: meg tudjuk-e mondani, melyik lábát emeli fel Mátyás lova? Akárhogy is élt a képe emlékezetünkben, nem találtuk el, mert egyi'ket sem ... De a módszer nem volt rossz, mert — bár esett az eső — alaposan szemügyre vette mindenki a nevezetes szobrot. NÉHÁNY műemlék Megtekintésére azért futotta az időnkből, s csodálatos élményt jelentett a világhírű botanikus leértben tett barangolás is, habár szakavatott kísérőt nem tudtak adni mellénk. Közben tájékoztatót kaptunk a nagy kulturális hagyományokat őrző kolozsvári egyetemről és a Nemzeti Színházról. Délutánra szabad időt kaptunk, s akkor döbbentem csak rá, hogy Kolozsvárból még alig ismerek valmit — bár egyszer már jártam falai között. A mai, modern, épülő városrészbe nem jutottunk el, pedig e nélkül aligha lehet teljes a kép. A fél nap csatangolással telt el, jobbára a kirakatok előtt. A „mi mennyibe kerül?” helyett főleg a könyveket nézegettem, így jutottam el egy hatalmas
