Petőfi Népe, 1967. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-03 / 208. szám
Séta az ország legszebb piacútján írta: MÓRICZ ZSIGMOND A Kecskeméti Lapok számára Huszonöt éve, 1942 szeptember 4-én halt me* Móricz Zsig- mond, a XX. századi magyar irodalom kimagasló egyénisége. Az írót élete utolsó évtizedében szoros szálak fűzték Kecskeméthez. Mai összeállításunkkal az ő emlékének áldozunk. Móricz Zsigmond és az újságírás Ez a kecskeméti Rákóczi fit a legszebb útvonal az egész országban. Az ember megérzi, hogy Alföld ez. Nagy városépítő volt, aki kiszabta. A puszták levegője, a rónák szele sep- ri. Itt nagyot lehet lélegzeni. A városi bérpalotában háltam és nem szakadt rám. Pesten az a hír járt az utóbbi napokban, hogy ez a ház valóságos buborék, csak rá kell fújni egy közgyűlési viharban, s elrepül. Konstatálom, hogy nagyszerűen aludtam s nem úgy ébredtem fel, mint a mesebeli cigánygyerekek, akik tündérpalotában feküdtek le s a csupasz füvön ébredtek. Reggel kellemes, tavaszi as ködös, párás enyhe levegő csapott meg, ahogy kijöttem a Rákóczi útra. Ott állott előttem a vásár. Ezrével a nép. Kedves eladók és szigorú vevők. Különös dolog, hogy aki elad, az olyan kedves, mint a cseppentett méz, aki vesz, az olyan komoly, mint a detektív. Sehol sem látni olyan előzékeny árusítókat, mint Kecskeméten. Ha olyan hatalmas is egy férfi, mint Attila kapitánya, mihelyt elad, kedves és előzékeny lesz. A kecskeméti ember tud eladni, azt láttam. — Hogy a tojás? — Négy fillér. Kedves kis menyecske mosolyog rám, már számolná tízével, csak nem veszek, mert a szememben nem tudom hazavinni, pedig érdemes volna, mert otthon Pesten 4,6 fillér az ára. Éppen tegnap figyeltem meg, hogy tizedfiliérekben számol a tojásos asszony, aki otthon a konyhát ellátja. A másik asszonynál libatojások vannak. — Hát ezt hogy adja néném? Ez még kedvesebben mosolyog: — Huszonötivei kérem. Nagyon szépek. Frissek. Tessék csak megnézni, milyen remekek. Kitakarja, kezébe veszi, mint a legszebb földi kincset, úgy kínálja. Olyan jóság van a tekintetében, hogy megveszteget és csaknem belesodor egy köny- nyelmű vásárba. — Mit tetszik akarni? — elő- zékenykedik egy fiatal férfi; gazdaembemek látszik, de éppen olyan udvarias, mint a hivatásos kofák. — Most tessék venni, most van alkalom! — Már péntekre semmi sem marad? A szomszéd menyecske a szemembe nevet: — Ne tessék félni, még akad. Egy remek öreg nénivel állok szóba: — Hogy kel a kel? — Húsz fillér, ha kell. Nézem a kirakott holmit. Cékla, retek, répa ., Szép, nagy fehér répák, nagyszerűen megvakarva mint a ponty, ott hevernek a lába előtt. — Mi ez? — Karórépa. — Eszik ezt, vagy isszák? Néni elfintorítja az arcát. — Nem vesz az úr éntüllem. Csak sétál. Jó dóga van. Szociális kritika lappang a szavában. — Hát Kecskeméten olyan ember is van, akinek nincs jó dolga? — Nagy a szegénység, — szól rá. — Csak baltázzák egymást.* — Az mindig volt: szerelem ... Szerelemből baltáznak, ahogy hallom. Elfanyalodik az öreg néni: — Pénz hiányzott. Ha lett volna, elvette volna. De szegény mindenki... Most osztán élőhalott. — Szép ember volt. Nagyon szép ember, most már csak a főd terhe l.. De az is igaz ám, hogy bérkocsisnak közel van a kocsma. Éccakáznak szegények. •Móricz itt egy Kecskeméten akkoriban közismert bűntényre utal. Pár szóban leadja véleményét az esetről és az egész tragédiáról. Tűnődve állok. Igaza van: a nyomorúság ma kiforgatta az embereket emberiségükből... Hallatlan az, hogy egy asszony baltát fogjon. — Tíz esztendejét rááldozta! Most akarja elhagyni a gyalázatos? Mit tegyen a szegény asszony ilyenkor? Nem akarom folytatni a vallatást, mert félek, hogy isten nélküli ítéletet talál mondani. — Hát hogy eszik ezt a karórépát errefelé? — Mögfőzik, mögöszik. — És jó az? — Van amék szereti. — A Dunántúl rétest is csinálnak vele. — Azt még nem hallottam. — Hát a retket hogy adja? — Ugyan hagyjon mán. S ezzel vége a kihallgatásnak, elfordul és sértődötten néz. Mégis csak sok, hogy valaki, aki nem vesz, ennyi időt elvesz ... Tehát a kecskeméti asszony is csak akkor udvarias ám a piacon, ha üzletről van szó. Szépen elköszönök, nagy kegyesen fogadja s elbocsát. Hallom az árak emelkednek. Egy boltban azt a kijelentést kaptam: — Drágul bizony minden. A kíkkű, meg a répamag szilárd. De szilárd a bor is, meg az állat ára. No csak hadd szilárduljon, hogy a kecskemétiek kifizethessék az adósságot, meg az adót és ők maguk is élhessenek. Az egész piac hangulatán érezni a jobb jövő előszelét. A tavasszal új idők kezdődnek. Adja Isten. * (Megjelent a Kecskeméti Lapok 1934. március 7-i számában) Mit is akart tulajdonképpen? Az embert, a magyar népet fenntartó, megőrző igazságokat kereste. Hogyan lehet jobban, szebben, okosabban élni — ezt kutatta. Riportjait is ez a szenvedély fűti. Érdemes megismerkednünk velük. Bonyolult, gazdag világ tárul fel előttünk, egy kis ország sok-sok gondja, ,öröme, jó és rossz emberei: Magyar- ország a XX. század első felében. Mondják, hogy Balzac írásaiból rekonstruálni lehetne a XIX. századi Franciaországot. Móricz többre vágyik. Az ábrázolás pontossága, hűsége őt nem elégítette ki. Használni akart, segíteni, szövetségese a holnapba forduló időnek. Ha nem tekintenék még ma is jó néhányan „alacsonyabb- rendű műfajnak” az újságírást, akkor a kiadó összegyűjtött riportjainak utószavában óvatos önigazolásként nem hivatkozna „kegyeleti szempontokra” is. Meggyőződésem, ha egyetlen regény, elbeszélés, színmű nem került volna ki műhelyéből, az újságokban elszórt írásai önmagukban is bizonyítják tehetségét, vállalkozásának hatalmas méreteit. Az első riport Szóltunk már Kecskemétről tudósító cikkeiről. Most a „Petőfi Társaságban” című, a Világ 1912. december 25-i számában közzétett írására hívjuk fel olvasóközönségünk figyelmét Az irodalomtörténészek egy része az 1910-ben megjelent „ököritó” című közleményt tekinti első riportjának, noha a szerző maga is leírja, hogy sohasem járt a tűzvészpusztította faluban. Felháborította az emberi butaság, elszomorította elmaradottságuk, s haraggal töltötte el uraink hányaveti nemtörődömsége. A cikk: publicisztikai remekmű. Az író 1912. december közepén több napig Kiskőrösön tartózkodott, öccse, Miklós szerint: „ezzel indulnak meg vándorlásai az országban, s ettől kezdve tartanak haláláig... megy tájat nézni, embert látni, életet szemlélni.” „Csontig dermesztő halottas ház" „Odakinn tavasziasan csillog még a napsugár s a szemközti avult fazsindelyes tetőn frissen zöldell a moha... A házban meleg van, a nyájas kis szabó, meg morózus felesége csendesen üldögélnek ..Lakásnak használták akkoriban, a költő szülőházát, s csak az előszobában emlékeztettek rá „bánatos szalagok”. A bérlők elmondják: megmegkérdik tőlük, nem félnek-e Petőfi szellemétől. S az író az egész országhoz, a magyar ugarhoz továbbítja a kérdést: nem félnek-e Petőfi szellemétől? Hiszen: „itt született vala egy gyermek, kiből minden élőknek drága kedves öröme lön és egy kis háznak meg kellett dermednie, meg kellett a sárfalaknak kövülniök." S máris gondok felhőzik a kiskőrösi látogatás keltette örömet, s a sorokban tragikus igazságok dörömbölnek. A nép nevében Dobrigyen — így köszönnek rá a legnagyobb magyar költő városában. S ő már azt vizsgálja, hogyan is élünk mi itt egymás mellett magyarok, tótok, románok. S meglátja a vastag, irigy kálomista asszonyt: „szeretném azt mondani neked Sándor, hogy beszélhetünk mi és prédikálhatunk és ledönthetünk minden korlátokat: ezt nem, hogy akinek egy tyúkjával többje van, ne gyűlölje azt, aki annyivei szegényebb .. Móricz Zsigmond Petőfi szülőházában sem ír lelkendező frázisokat. A költő szemével tekint szét a tájon, úgy ahogyan jó fél évszázaddal előbb Petőfi a „nép nevében” birtokba vette az országot. A pályakezdés méltó a későbbi életműhöz. Heltai Nándor A görög városokat is a háború tette naggyá is, koldussá is. A Tisza—Duna. közén óriási mezőgazdasági fellendülés van, ami egyre jobban irányítja a magyar munkát, s a nemes példa hatásával az egész ország gazdasági törekvéseinek mintaképévé válik. Ennek a pompás versenynek alighanem az a kiinduló pontja, hogy két város már száz év óta nyüt harcban áll egymással. — Ambrus kontra Balázs: Kecskemét és Nagykőrös háborúja. Így magyarázta meg egy kecskeméti jogakadémiai professzor: — Kecskeméten nagyon szeretik az Ambrus nevet: „Ha Ambrus, kecskeméti. Ha Balázs, körösi! Ha barack szaga van, kecskeméti! Ha uborka szaga van, nagykőrösi!” Kecskemét és Nagykőrös harca és versenye változtatta át a sivatag homokot áldott termő rónává. Gyümölcsfaerdőkkel van teleültetve az egész vidék, hogy a két város legyőzze egymást. Egyik városban a meggy, a másikban a barack a kedvenc és híres gyümölcs. Egyikben a saláta, a másikban a paradicsom. De már olyan irtó harc folyik, hogy a Balázsok azt állítják, hogy ha a kecskeméti Ambrus el akarja adni az uborkáját. Kőrösre csempészi, s a körösi piacon adja el, mint körösi uborkát... Ambrus gazda meg azt állítja, hogy a kék kötős körösiek Kecskemétre hozzák a barackjukat. Talicskán tolják át, mondja a kecskeméti Ambrus, bezzeg, mikor eladta Balázs, akkor már nem tolja a talicskát, hanem maga után húzza. „Attól fél, hogy belelép.” Rendkívül kedvesek ezek a nép nyelvén termő apró csaláncsípések. Kedvesek, mert ártatlanok. Igazán nem a harag és a gyűlölet, mégcsak nem is az irigység szüli őket, hanem a gőg. Gőgös mind a Ambrus kontra Balázs két város a maga erejére, gazdagságára és városára. Azt mondja a kecskeméti: — Ti csak zsírosodtok, gazdagodtok, de egy házat nem építettek a kiállítás óta. Azt feleli a nagykőrösi: — Mink csak nézzük, hogy Kecskemét hogy épül, hogy adósodik. — Mégis, mikor építtek már valamit? — Mink csak arra várunk, hogy tik dobra kerüljetek, majd mi megveszünk nálatok mindent, még a városházát is a kislajbizsebből. Tehát a harc nem hasonlít egyébben a görög városokéhoz, csak abban, hogy vagdalják egymást. Legjobb a körösiekéit Kecskeméten megismerni, a kecskemétieket meg Nagykőrösön. Kecskeméten az emibar hamar megtanulja, hogy Nagykőrösön „minden ajtó kifelé nyílik, hogy a vendég kitaláljon”. Nagykőrösön meg azt tanultam, hogy a kecskeméti ember soha egyenesen nem beszél, öreg Ambrus meg a fiatal Ambrus találkoznak a piacon. „Hova megy kend?” „Megyek erre.” Egy félóra múlva az állomáson találkoznak. Mind a kettő jegyet vált Budapestre. „Miért nem mondta kend, hogy idejön, együtt jöhettünk volna.” ¥ÍT ecskeméten azt mesélik, hogy Nagy- *■ kőrös határszélén, az országúton, leütött az istennyila és agyoncsapott egy körösi Balázst. Erre a körösiek oszlopot állítottak arra a helyre és azt írták fel rá: „Körösiek, vigyázzatok!” így... A többi világból való emberrel nem törődnek. Azokat ott csapkodhatja az istennyila, ahol akarja, de egymásra vigyáznak. Nagykőrösön meg azt mondják, hogy a kecskeméti ember még az orvosnak se mondja meg az igazat. „Azért fizetem, hogy tanálja el.” De még ha a háziorvos le is írja a betegségit, s ő avval az írással felmegy Festre a professzorhoz, annak se adja oda a levelet: „Ha nem tudja, mi bajom, én meg nem mondom neki... Meg nem arra vagyok én kíváncsi, hogy mit ír neki az otthoni orvos, hanem arra, hogy ő mit lát. Mondja meg a fizetésér!” A kecskeméti meg azt meséli, hogy mikor Nagykőrös gyorsvonat! megálló lett, azt csak úgy kapta meg, hogy mindennap garantálják, hogy naponta öt utas lesz. Hát akkor a körösi tanács kivetette, hogy ki lesz az a boldogtalan öt ember, akinek mindennap ki kell menni és megváltani a jegyét Ceglédig... Ha esetleg utazik valaki, ma is úgy mondják: „Te vagy a soros?... ¥gy folydogál a szócsata. A versenv- ■*' ben mégis Nagykőrös győzött nálam, mert egy körösi gazda végre öngúnnyal a következőt mesélte: — Balázs sógor jött a repülővel. Azt mondta a repülőnek a pesti téren, hogy őt le ne' tegye Cegléden, hanem vigye át a feleségivei Kőrösre. A pedig azt mondta, elviszi, de ha megszólal Pesttől] Kőrösig, akkor öt mázsa búzát kell fizetni. Ha nem szólal meg, akkor csak egyet. Megérkeznek Nagykőrösre. — No mit fizetek? — Jól van öregem — szólt a pilóta —. nem szólt egy szót se, hát ahogy mondtam. »“v mázsa búzát. — Hej azt mondja Balázs bátya —, de nehéz vót megállni. Má Cegléden maid elszóltam magam, mikor a pipám kiesett. Ügy sajnálom, a feleségemet nem siratnám ennyire. Mér? Amazt kapok, de pipát ingyen, nem. (Magyarország, 1934. május 15.)
