Petőfi Népe, 1967. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-03 / 208. szám

Séta az ország legszebb piacútján írta: MÓRICZ ZSIGMOND A Kecskeméti Lapok számára Huszonöt éve, 1942 szeptem­ber 4-én halt me* Móricz Zsig- mond, a XX. századi magyar irodalom kimagasló egyénisége. Az írót élete utolsó évtizedében szoros szálak fűzték Kecskemét­hez. Mai összeállításunkkal az ő emlékének áldozunk. Móricz Zsigmond és az újságírás Ez a kecskeméti Rákóczi fit a legszebb útvonal az egész országban. Az ember megérzi, hogy Alföld ez. Nagy városépí­tő volt, aki kiszabta. A pusz­ták levegője, a rónák szele sep- ri. Itt nagyot lehet lélegzeni. A városi bérpalotában háltam és nem szakadt rám. Pesten az a hír járt az utóbbi napokban, hogy ez a ház valóságos bubo­rék, csak rá kell fújni egy köz­gyűlési viharban, s elrepül. Konstatálom, hogy nagyszerűen aludtam s nem úgy ébredtem fel, mint a mesebeli cigánygye­rekek, akik tündérpalotában fe­küdtek le s a csupasz füvön éb­redtek. Reggel kellemes, tavaszi as kö­dös, párás enyhe levegő csapott meg, ahogy kijöttem a Rákóczi útra. Ott állott előttem a vá­sár. Ezrével a nép. Kedves el­adók és szigorú vevők. Különös dolog, hogy aki elad, az olyan kedves, mint a cseppentett méz, aki vesz, az olyan komoly, mint a detektív. Sehol sem látni olyan előzékeny árusítókat, mint Kecskeméten. Ha olyan hatalmas is egy férfi, mint Attila kapitánya, mihelyt elad, kedves és előzékeny lesz. A kecskeméti ember tud eladni, azt láttam. — Hogy a tojás? — Négy fillér. Kedves kis menyecske mo­solyog rám, már számolná tí­zével, csak nem veszek, mert a szememben nem tudom haza­vinni, pedig érdemes volna, mert otthon Pesten 4,6 fillér az ára. Éppen tegnap figyeltem meg, hogy tizedfiliérekben szá­mol a tojásos asszony, aki ott­hon a konyhát ellátja. A má­sik asszonynál libatojások van­nak. — Hát ezt hogy adja néném? Ez még kedvesebben moso­lyog: — Huszonötivei kérem. Na­gyon szépek. Frissek. Tessék csak megnézni, milyen reme­kek. Kitakarja, kezébe veszi, mint a legszebb földi kincset, úgy kínálja. Olyan jóság van a te­kintetében, hogy megveszteget és csaknem belesodor egy köny- nyelmű vásárba. — Mit tetszik akarni? — elő- zékenykedik egy fiatal férfi; gazdaembemek látszik, de ép­pen olyan udvarias, mint a hi­vatásos kofák. — Most tessék venni, most van alkalom! — Már péntekre semmi sem marad? A szomszéd menyecske a sze­membe nevet: — Ne tessék félni, még akad. Egy remek öreg nénivel állok szóba: — Hogy kel a kel? — Húsz fillér, ha kell. Nézem a kirakott holmit. Cékla, retek, répa ., Szép, nagy fehér répák, nagyszerűen megvakarva mint a ponty, ott hevernek a lába előtt. — Mi ez? — Karórépa. — Eszik ezt, vagy isszák? Néni elfintorítja az arcát. — Nem vesz az úr éntüllem. Csak sétál. Jó dóga van. Szociális kritika lappang a szavában. — Hát Kecskeméten olyan ember is van, akinek nincs jó dolga? — Nagy a szegénység, — szól rá. — Csak baltázzák egymást.* — Az mindig volt: szere­lem ... Szerelemből baltáznak, ahogy hallom. Elfanyalodik az öreg néni: — Pénz hiányzott. Ha lett volna, elvette volna. De szegény mindenki... Most osztán élő­halott. — Szép ember volt. Na­gyon szép ember, most már csak a főd terhe l.. De az is igaz ám, hogy bérkocsisnak kö­zel van a kocsma. Éccakáznak szegények. •Móricz itt egy Kecskeméten ak­koriban közismert bűntényre utal. Pár szóban leadja vélemé­nyét az esetről és az egész tragédiáról. Tűnődve állok. Igaza van: a nyomorúság ma kiforgatta az embereket emberiségükből... Hallatlan az, hogy egy asszony baltát fogjon. — Tíz esztendejét rááldozta! Most akarja elhagyni a gyalá­zatos? Mit tegyen a szegény asszony ilyenkor? Nem akarom folytatni a vallatást, mert félek, hogy isten nélküli ítéletet talál mondani. — Hát hogy eszik ezt a ka­rórépát errefelé? — Mögfőzik, mögöszik. — És jó az? — Van amék szereti. — A Dunántúl rétest is csi­nálnak vele. — Azt még nem hallottam. — Hát a retket hogy adja? — Ugyan hagyjon mán. S ezzel vége a kihallgatásnak, elfordul és sértődötten néz. Mégis csak sok, hogy valaki, aki nem vesz, ennyi időt el­vesz ... Tehát a kecskeméti asszony is csak akkor udvarias ám a piacon, ha üzletről van szó. Szépen elköszönök, nagy ke­gyesen fogadja s elbocsát. Hallom az árak emelkednek. Egy boltban azt a kijelentést kaptam: — Drágul bizony minden. A kíkkű, meg a répamag szilárd. De szilárd a bor is, meg az állat ára. No csak hadd szilár­duljon, hogy a kecskemétiek ki­fizethessék az adósságot, meg az adót és ők maguk is élhes­senek. Az egész piac hangulatán érezni a jobb jövő előszelét. A tavasszal új idők kezdődnek. Adja Isten. * (Megjelent a Kecskeméti La­pok 1934. március 7-i számában) Mit is akart tulajdonképpen? Az embert, a magyar népet fenntartó, megőrző igazságokat kereste. Hogyan lehet jobban, szebben, okosabban élni — ezt kutatta. Riportjait is ez a szenvedély fűti. Érdemes megismerkednünk velük. Bonyolult, gazdag világ tárul fel előttünk, egy kis or­szág sok-sok gondja, ,öröme, jó és rossz emberei: Magyar- ország a XX. század első felé­ben. Mondják, hogy Balzac írá­saiból rekonstruálni lehetne a XIX. századi Franciaországot. Móricz többre vágyik. Az ábrá­zolás pontossága, hűsége őt nem elégítette ki. Használni akart, segíteni, szövetségese a holnapba forduló időnek. Ha nem tekintenék még ma is jó néhányan „alacsonyabb- rendű műfajnak” az újságírást, akkor a kiadó összegyűjtött ri­portjainak utószavában óvatos önigazolásként nem hivatkozna „kegyeleti szempontokra” is. Meggyőződésem, ha egyetlen regény, elbeszélés, színmű nem került volna ki műhelyéből, az újságokban elszórt írásai önma­gukban is bizonyítják tehetsé­gét, vállalkozásának hatalmas méreteit. Az első riport Szóltunk már Kecskemétről tudósító cikkeiről. Most a „Pe­tőfi Társaságban” című, a Vi­lág 1912. december 25-i számá­ban közzétett írására hívjuk fel olvasóközönségünk figyelmét Az irodalomtörténészek egy ré­sze az 1910-ben megjelent „ököritó” című közleményt te­kinti első riportjának, noha a szerző maga is leírja, hogy so­hasem járt a tűzvészpusztította faluban. Felháborította az em­beri butaság, elszomorította el­maradottságuk, s haraggal töl­tötte el uraink hányaveti nem­törődömsége. A cikk: publicisz­tikai remekmű. Az író 1912. december kö­zepén több napig Kiskőrösön tartózkodott, öccse, Miklós sze­rint: „ezzel indulnak meg ván­dorlásai az országban, s ettől kezdve tartanak haláláig... megy tájat nézni, embert látni, életet szemlélni.” „Csontig dermesztő halottas ház" „Odakinn tavasziasan csillog még a napsugár s a szemközti avult fazsindelyes tetőn frissen zöldell a moha... A házban meleg van, a nyájas kis szabó, meg morózus felesége csende­sen üldögélnek ..Lakásnak használták akkoriban, a költő szülőházát, s csak az előszobá­ban emlékeztettek rá „bána­tos szalagok”. A bérlők elmondják: meg­megkérdik tőlük, nem félnek-e Petőfi szellemétől. S az író az egész országhoz, a magyar ugarhoz továbbítja a kérdést: nem félnek-e Petőfi szellemé­től? Hiszen: „itt született vala egy gyermek, kiből minden élőknek drága kedves öröme lön és egy kis háznak meg kel­lett dermednie, meg kellett a sárfalaknak kövülniök." S már­is gondok felhőzik a kiskőrösi látogatás keltette örömet, s a sorokban tragikus igazságok dörömbölnek. A nép nevében Dobrigyen — így köszönnek rá a legnagyobb magyar költő vá­rosában. S ő már azt vizsgálja, hogyan is élünk mi itt egymás mellett magyarok, tótok, ro­mánok. S meglátja a vastag, irigy kálomista asszonyt: „sze­retném azt mondani neked Sán­dor, hogy beszélhetünk mi és prédikálhatunk és ledönthetünk minden korlátokat: ezt nem, hogy akinek egy tyúkjával több­je van, ne gyűlölje azt, aki annyivei szegényebb .. Móricz Zsigmond Petőfi szü­lőházában sem ír lelkendező frázisokat. A költő szemével te­kint szét a tájon, úgy ahogyan jó fél évszázaddal előbb Petőfi a „nép nevében” birtokba vette az országot. A pályakezdés méltó a ké­sőbbi életműhöz. Heltai Nándor A görög városokat is a háború tette naggyá is, koldussá is. A Tisza—Duna. közén óriási mezőgaz­dasági fellendülés van, ami egyre jobban irányítja a magyar munkát, s a nemes példa hatásával az egész ország gazdasági törekvéseinek mintaképévé válik. Ennek a pompás versenynek alighanem az a ki­induló pontja, hogy két város már száz év óta nyüt harcban áll egymással. — Ambrus kontra Balázs: Kecskemét és Nagykőrös háborúja. Így magyarázta meg egy kecskeméti jog­akadémiai professzor: — Kecskeméten nagyon szeretik az Ambrus nevet: „Ha Ambrus, kecskeméti. Ha Balázs, körösi! Ha barack szaga van, kecskeméti! Ha uborka szaga van, nagy­kőrösi!” Kecskemét és Nagykőrös harca és ver­senye változtatta át a sivatag homokot áldott termő rónává. Gyümölcsfaerdőkkel van teleültetve az egész vidék, hogy a két város legyőzze egymást. Egyik városban a meggy, a másikban a barack a kedvenc és híres gyümölcs. Egyikben a saláta, a másikban a paradicsom. De már olyan irtó harc folyik, hogy a Balázsok azt állítják, hogy ha a kecske­méti Ambrus el akarja adni az uborká­ját. Kőrösre csempészi, s a körösi piacon adja el, mint körösi uborkát... Ambrus gazda meg azt állítja, hogy a kék kötős körösiek Kecskemétre hozzák a barack­jukat. Talicskán tolják át, mondja a kecs­keméti Ambrus, bezzeg, mikor eladta Ba­lázs, akkor már nem tolja a talicskát, hanem maga után húzza. „Attól fél, hogy belelép.” Rendkívül kedvesek ezek a nép nyelvén termő apró csaláncsípések. Kedvesek, mert ártatlanok. Igazán nem a harag és a gyűlölet, mégcsak nem is az irigység szüli őket, hanem a gőg. Gőgös mind a Ambrus kontra Balázs két város a maga erejére, gazdagságára és városára. Azt mondja a kecskeméti: — Ti csak zsírosodtok, gazdagodtok, de egy házat nem építettek a kiállítás óta. Azt feleli a nagykőrösi: — Mink csak nézzük, hogy Kecskemét hogy épül, hogy adósodik. — Mégis, mikor építtek már valamit? — Mink csak arra várunk, hogy tik dobra kerüljetek, majd mi megveszünk nálatok mindent, még a városházát is a kislajbizsebből. Tehát a harc nem hasonlít egyébben a görög városokéhoz, csak abban, hogy vagdalják egymást. Legjobb a körösiekéit Kecskeméten meg­ismerni, a kecskemétieket meg Nagykő­rösön. Kecskeméten az emibar hamar megtanul­ja, hogy Nagykőrösön „minden ajtó ki­felé nyílik, hogy a vendég kitaláljon”. Nagykőrösön meg azt tanultam, hogy a kecskeméti ember soha egyenesen nem beszél, öreg Ambrus meg a fiatal Ambrus találkoznak a piacon. „Hova megy kend?” „Megyek erre.” Egy félóra múlva az állo­máson találkoznak. Mind a kettő jegyet vált Budapestre. „Miért nem mondta kend, hogy idejön, együtt jöhettünk volna.” ¥ÍT ecskeméten azt mesélik, hogy Nagy- *■ kőrös határszélén, az országúton, leütött az istennyila és agyoncsapott egy körösi Balázst. Erre a körösiek oszlopot állítottak arra a helyre és azt írták fel rá: „Körösiek, vigyázzatok!” így... A többi világból való emberrel nem törődnek. Azokat ott csapkodhatja az istennyila, ahol akarja, de egymásra vigyáznak. Nagykőrösön meg azt mondják, hogy a kecskeméti ember még az orvosnak se mondja meg az igazat. „Azért fizetem, hogy tanálja el.” De még ha a háziorvos le is írja a betegségit, s ő avval az írással felmegy Festre a professzorhoz, annak se adja oda a levelet: „Ha nem tudja, mi bajom, én meg nem mondom neki... Meg nem arra vagyok én kíváncsi, hogy mit ír neki az otthoni orvos, hanem arra, hogy ő mit lát. Mondja meg a fizetésér!” A kecskeméti meg azt meséli, hogy mi­kor Nagykőrös gyorsvonat! megálló lett, azt csak úgy kapta meg, hogy mindennap garantálják, hogy naponta öt utas lesz. Hát akkor a körösi tanács kivetette, hogy ki lesz az a boldogtalan öt ember, akinek mindennap ki kell menni és megváltani a jegyét Ceglédig... Ha esetleg utazik valaki, ma is úgy mondják: „Te vagy a soros?... ¥gy folydogál a szócsata. A versenv- ■*' ben mégis Nagykőrös győzött ná­lam, mert egy körösi gazda végre ön­gúnnyal a következőt mesélte: — Balázs sógor jött a repülővel. Azt mondta a repülőnek a pesti téren, hogy őt le ne' tegye Cegléden, hanem vigye át a feleségivei Kőrösre. A pedig azt mondta, elviszi, de ha megszólal Pesttől] Kőrösig, akkor öt mázsa búzát kell fizetni. Ha nem szólal meg, akkor csak egyet. Megérkeznek Nagykőrösre. — No mit fizetek? — Jól van öregem — szólt a pilóta —. nem szólt egy szót se, hát ahogy mond­tam. »“v mázsa búzát. — Hej azt mondja Balázs bátya —, de nehéz vót megállni. Má Cegléden maid elszóltam magam, mikor a pipám kiesett. Ügy sajnálom, a feleségemet nem sirat­nám ennyire. Mér? Amazt kapok, de pi­pát ingyen, nem. (Magyarország, 1934. május 15.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom