Petőfi Népe, 1967. szeptember (22. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-24 / 226. szám
f" y*fy. ' Szalontaí György: Vízparton (J)ajfL Diáról if (1897-1945) MEG MINDIG igen lassan haladunk előre a huszadik századi magyar irodalom teljes kinosvilágánaik felkutatásában. Még mindig szánalmasan hiányzik a köztudatból az a felismerés, hogy itt, a két világháború között olyan irodalom pompázott, és küszködött a fojtó gyomokkal, a megmérgezett levegővel, melynél kápráztatóbban színes, célkitűzéseiben vakmerőbb, feladatvállalásában ön- gyilkosabb-merészségű alig volt akkor az egész világon. Pap Károly hetven éve született. Klasszikus. De nem igazán eleven;* formáló erejű és hatalmú, s ezért nem az életmű, de kizárólag az utókor a felelős. Hadd tegyek egy kis kitérőt. Ma a világ egyik legvitálisabb regényirodalmában, az amerikaiban, van egy nagyon jelentős irányzat. Világhírű képviselői vannak. Az úgynevezett „zsidó reneszánsz” írói. Bizonyos szempontból ugyanazt végzik el ma az Egyesült Államokban, amit Pap Károly a húszas-harmincas évek Magyar- országában: a „külön sors” és az ezzel járó erkölcsi-társadalmi konfliktusok tudatos vállalásán' belül a megváltást, a megoldást keresik: egy maga- sabbrendű ember és élet eszménye felé vezető tisztítótüzes, groteszk-tragikus kálvária-járás krónikásai. Mindezt azért említem, mert így is igazolva látom, amit többek között Móricz Zsigmond mondott Pap Károlyról: • csak világirodalmi mércével mérhető. Én ezek melié a nálunk még nem nagyon ismert, de még megismerhető írók mellé állítom őt, s vele körtárs Frafiz Kafkával együtt, s egyben egy világirodalpü irányzat ragyogó előképének is látom. 1897-ben szeptember 24-én született Sopronban. Az otthoni orthodox légkörből való gyermek- és fiatalkori elvágyódásának, kitörési kísérleteinek történetét később Azarel (1937) című regényében írta meg: íróvá és „prófétává” fejlődésének első stációja elevenedik meg e lírai fűtöttségű könyv lapjain, mely egy végzetesen magányos, de közösség-igényű egyéniség kegyetlenül őszinte vallomása. Megjárta az első világháborút, szinte kamaszfővel kiábrándultán tért haza a harcterekről: örökre meggyűlölte a vérontást. A Tanácsköztársaság idején Murakeresztúr város- parancsnoka volt. Börtön és meghurcoltatás volt utána osztályrésze, valamint családjának kitagadó átkai. Irodalmi pályafutását költőként kezdte, de versei alig árulnak el valamit a készülő novellista értékeiből. Korai elbeszéléseiben is a költői elem szinte hivalkodóan nyomja el még a lényeget, de azután ez a kissé divatosan-dagályos stílus, erőszakoltan képi látásmód letisztul, olyannyira, hogy későbbi novellái* maguk a minden esetleges, véletlenszerű elemtől megszabadított miniatűr esszenciák; a Pap Károly-i részvét és emberség által felemelt elesettek, szegények és kivetettek világát néha a villanásnyi írások is a maguk bonyolult összhangzatában idézik fel. Ezt az elbeszélőt fogadja olyan lelkesen a korabeli magyar irodalom számos nagyja. A néha garabonciásnak tetsző szelíd magányost a megújhodásra váró emberi lélek, társadalom próféta-énekeseként és közös harcostársként üdvözli Móricz Zsigmond, Osváth Ernő, Németh László és annyian mások. .' ' A MEGSZABADÍTOTTÁL a haláltól című kötet biblikus hang Mikáéi történeteiben bonA Kecskeméti Katona József Színház az idén bemutatja Pap Károly Mózes című drámáját. Az író születésének évfordulója alkalmából Osz- tovics Levente, színházunk dramaturgja írt megemlékezést. takozik ki először és talán legnagyobb erővel élete hitvallásának központi eszménye: a maga és a világ megtisztítása felé tartó, poklokat megjáró krisztus-ember ideálja. Már A nyolcadik stáció (1928) című regénye is tulajdonképpen ennek az élet- és művészeteszménynek a jegyében fogant: a gyűlölettel a szeretetet, mint harci eszközt, mint választ szembe állító ember (művész) tragikus és reménytelen helyzetéről vall a megértés hiányában szenvedő, gyűlölet-reflexü világban. 1937-ben megjelent Irgalom című novelláskötete a legjobb elbeszélőgyűjtemények közé tartozik: a kötet írásai a végsőkig letisztult művészet mintadarabjai. A KÜLSŐ POKOL, mellyel már korábban harcolt, erősebbnek bizonyult őnála. El kellett hallgatnia. Utolsó éveiben aztán a dráma felé fordult, hogy a színpadról hirdethesse meg nagy programját, hogy a zsarnokságon és az emberpusztító mérges mocskon túl megzen- dítse a rendet-formáló szabadság eljövetelébe vetett hitét Mózes című drámája ma már klasszikus érték. 1944-ben munkaszolgálatra vonult be. Sohasem tért visz- sza onnan. Állítólag fogolytársai meg akarták szöktetni. Visz- szautasítóttá: vállalta a sorsot, melyet írásaiban már olyan régen megsejtett, megjósolt magának. Születésének hetvenedik fordulója rá kell ébressze az olvasókat: életműve, felszabadítóerejű varázslata ma még termékenyebben formálhat lelket, alakíthat embert, mint a maga korában. Pap Károly: A megbélyegzett Ipalun lakunk. Nemrég reggel ko- pogtak a konyhaajtónkon. Feleségem éppen a reggelivel bajlódott. A kopogás oly különösen nyers volt, szinte durva, hogy mind a ketten meghök- kenve néztünk össze. — Ej no! — mondta a feleségem, — ki kopog itt íAyan erősen? Az ajtó üvegén tiSL, a téli reggeli ködben valami női alak látszott. Mikor a feleségem beengedte, egy széles, erős, zömök paraszti lány jött be. Megállt a konyha közepén. Nyers tatárarcával, elvadult barna tekintettel meredt ránk. Majdnem kiabált: — Beálínék cselédnek, ha kéne! S megint bámult, kemény szájjal, dacos állal, aztán utána tette: — Itt a tél, kéne a kenyér, ha volna! Feleségem rámnézett. Mintha azt akarta volna mondani, nézd csak, miféle nő ez! Aztán a lányhoz fordult: — Mi nem kerestünk cselédet, galambom. — Az meglehet, — felelt a lány, csak úgy, mint az előbb, — azért én já- rok-kelek, hátha valahol megragadok. — Bizony nálunk kevés a munka galambom, — mondta a feleségem, — azt is magam végzem. Nem lehet másképp. A lány szeme a füstölgő .kávéra tapadt. — Hát akkor legalább kínáljon meg egy kis kávéval! Feleségem szégyenlősen’, furcsállóan mosolygott: — No jól van. Igaz, ki van számítva, de azért egy csészével töltök magának is. A lány mindjárt leült. — Hogyne telnék, — mondta szinte haragosan s egy mozdulattal a kenyér felé bökött: — nemcsak a kávéból, a kenyérből is! Van itt elég! — Igen, igen, — csitította a feleségem, — kap abból is. Éhes? — Az vagyok én mindig! — felelte,' — nagy a belem. Hogy az Isten miért is teremtette olyan hosszúra, amikor rövid is elég lett volna. Megkapta a kávét, a kenyeret is mellé. Megmarkolta. — No, téged már foglak! — mondotta és nevetett durván. Ügy fogta a bögrét s a kenyeret, mintha az valósággal el akart volna szökni tőle. Kor- tyintott, sóhajtott: — Jó a meleg. Munkát keresek, de lassan már csak koldulás lesz a vége. Hiába! Meg vagyok én verve, átkozva! Akárhova tegyem be a lábam. De azért az ember csak nem hagyhatja abba az életét! Feleségem gyanakvóan és félénken nézte: — Mindenki meg van verve máma, — mondta. — De én jobban, mint akárki, — felelte a lány. Aztán magától folytatta: — Hogy miért? Azt csak az Isten tudja. Én csak annyit tudok, hogy hiába járok-kelek, mert ha valahol meg is ragadok, onnét is hamarost odébb küldenek. 1— Hiszen maga erős, dolgos lánynak látszik, — mondta a feleségem. — Az is vagyok, felelte. Fölmutatta nagy darab kezét-lábát esetlenül. — Dógozok, mint egy barom, éhezek is, csakhogy ne fájjon a fejük, hogy sokat zabátok, megteszek én mindent. Fényt se égetek, szeretőm sincs már, — rég volt, egyszer volt... Aktán mégis egy-két hét múlva csak azt mondják: eriggy odébb! Kérdem: miért? Egyik ezt mondja, a másik amazt, mindenfélét, de látom én, hogy az mind csak kifogás. Érzi azt az ember. A-r*- feleségem kíváncsi lett. — Dehát miért, kedves, miért? A lány kifordította a tenyerét. — Hát nem kellek, aztán vége! Nem kellesz, eriggy! Ne is kérdd! Nem kellesz, ördög tudja, miért! Eivadultan nézte a tenyerét. — Ahogy nem tudom, miért van éppen öt ujjam, úgy nem tudom ezt se. Pedig még csak egy kis csészét se ejtettem el seholsem! Higgye el már nekem! Feleségem most már izgatottabb lett: — De hát valami oka csak van az ilyesminek? A lány hallgatott és evett. Feleségem gyanakvóan s tartózkodóan vizsgálta, minden tagját. Láttam, hogy nem tetszik neki, sem ahogy eszik, sem ahogy beszél, s hogy ő se fogadná föl ezt a , lányt. Pedig ő sem tudja, miért, de nem fogadná föl! S ha föl is fogadná, ő is elküldené egész biztosan nemsokára. S ahogy hirtelen rámnézett szégyenlősen és bizonytalanul: éreztem, hogy ő is éppen erre gondol. Egész arcával kérdezősködött, mintha tőlem várta volna, magyarázzam meg neki, miért van így ezzel a lánnyal. fl T gyanakkor láttam, amint enyhe ^ irtózással letakarta a kenyeret, s a csészét, amiből a lány ivott, félretette, hogy ne érjen a többi csészéhez, de még a székét is, amin ült, aggódva nézegette. Most már magam is jobban megnéztem a lányt. Ült, s a maradók kenyeret ette. Elvadult és nyers, — gondoltam, — a sok nyomorúságtól. ' — Talán azért nem szívelik,. — firtattam tovább, — mert őszintébb, egyenesebb, mint ahogy azt átaljában az asszonyok szeretik. — Az igen meglehet, — bólintott, — de leginkább mégis a gyereknépséggel van a baj! Dacosan megbillentette a fejét: — Pedig szeretem őket... Kicsit hallgatott, a földet nézte. S úgy toldotta hozzá: — Ahogy csak tudom ... Először volt, hogy nem nézett egyenest ránk. De csak egy pillanatig, aztán rámvetette arcát. Összébbhúzta elvadult szemét, szemöldöke összefutott. Szúrósan nézett, nem is annyira rám, mint rajtam keresztül. Most nekem se tetszett. Aztán hirtelen, csak úgy odavetette: — A gyerek mind kényes. Aztán legyintett keményen: jj,j — Nekem is volt. Kettő is. H*rj S megtoldotta: |T!| — Mert megesett lány vagyok. ”l Majd még hevesebben legyintett: — De meghalt mindjárt mind a kettő. Lenyelte az utolsó falatot: — Persze, hogy letörtek az ember szívéből egy darabot! Ha lány is az ember, mégiscsak arra való, hogy lássa nőni a gyerekét. Aztán, ha a magáét nem látja többé, a másét se tudja olyan jó szívvel nézni... Elhallgatott, összeszedte a morzsákat a szoknyájáról s szétszórta. — De azért én szeretem a másét is, ahogy csak tehetem ... Ha még annyira bántottak is, meg kínoztak: sohasem csíptem rajtuk, mint más megesett lányok teszik, akik nem tudják feledni a magukét. Én eltemettem őket, nemcsak a földbe, de ide be is, magamba! — S mellére ütött. Aztán megint, mintha keresztülnézett volna rajtam, újra dacosan megbillentette a fejét: — Hogy ezt, meg azt gondoltam néha? Hát istenem, — kiabálta szinte, — ez csak nincs az ember homlokára írva? ^ Végigsímította a homlokát, aztán rámnézett: — Vagy oda vóna írva az is, amit gondol az ember? Aztán emiatt már csavargó legyen az ember? Kódus? Halton éhen? • • fk sszenéztünk a feleségemmel. Raj'*■ " takapta a tekintetünket: — Hát... — mondta, — lehet, hogy oda van írva. Akkor meg éppen úgy van, ahogy én megmondtam: hogy meg vagyok én verve, átkozva. Azzal fölkelt, merőn s keményen végignézett rajtunk: — Márpedig az én szívem nem lehet puhább, akárhogy Is lesz! Nem szóltunk, 5 pedig megköszönte a reggelit, s elment.
