Petőfi Népe, 1967. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-13 / 190. szám
Weintragrer Adolf: KI a földekre. Három külföldi költő Vjacseszlav Kaanyecev (szovjet) Költő a gyárban Szeretek gyárakban szavalni, nem mint vendég: mint jó barát Itt nem kérnek édeskés ódát s hazugság talmi aranyát A műhely legközepén, a darunál, hol brummog a ventillátor-száj, imbolyogva, szép lassan egybegyűl a százarcú munkásosztály. Nem, itt nem a méz szagát érzed, de a vasat, tüzet, gépeket Nem sokat tett itt a divat Állj ki hát, s mondd a lényeget: Hogy mit szeretsz, hogy mft nem szeretsz, mit láttál falun, városon .,. Ügy olvass fel, mintha gyalulnál, verejték csorogjon hátadon! 4 vén nyárfák lombját csak ™ néha rezzent! meg a riad t szellő. A sövény alatt lihegő tyúkok, tikkadt verebek lógatják szárnyukat a porba. A magányos tanyaként álló bócsai tanácsháztól nézem a pusztát, a futóhomok és a szikes lapaly találkozásánál. Eszembe jut a szolgabírás világ, amikor valamiféle bölcs sugallat azt mondta a hajdani uraknak, hogy közintézményből elé.- a tanyának az adóhivatal, meg a temető. Azért állt itt századon át magányosan a községháza valami faluteremtő csodára várva. Századunk harmincas éveiben végre parcelláztak a szomszédságban vagy 200 hold buckás- völgyes futóhomokot. Megkezdődött a falusítás, Két tucat vályogházat idekoplaltak a szfe- gényparasztok, de mivel a buckák elhordása többe került, mint a házépítés, két kilométerrel odébb, a makadámút mentén próbálkoztak később a falu fundamentumának lerakásával. Múltak az évek, nőttek, terebélyesedtek a községház öreg nyárfái és terpeszkedett a homokon a temető. De Bócsáról, mint faluról, sokáig az a mondás járta: csak tartja az isten, de nem neveli. Elballagott már fölöttünk két év'tized a demokráciában is. Az ősi falumag: a magányos tanácsház és a temető szomszédságában pártház, orvosi rendelő, férfi és női fodrászat, mozi. A kőútmenti településen posta, iskola, s az árubeszerzés és terményértékesítés intézményei. És egymás után épülnek a bármely város villanegyedébe is beillő családi házak. Szóval a bócsai klsvilág e változásain merengek, s közben látom ám, hogy a sárga tarlók és zöld kukoricatáblák között lassan benépesedik a Gilik-tó. isiskolás surbankók és kis- lánykák, meg suttyó legények, süldőlányok gyülekeznek a réten. A faluból és a szétszórt tanyákból jönnek. A békalencsés, szittyós-nádas tóban a vadrucák csörgését, vén kecskebékák kummogását gyerekzsivaj váltja fel hamarosan. Folyik a versenyúszás, vízibirkózás. Kislány-sikoltozás, ka- maszkurjongatás tölti meg a tájon rezgő délibábot. És a tó, amely az imént még az iszapos fenekén sütkérező kárászokat mutogatta a Napnak, hamarosan szürke kotyvalékká válik. ■ill it Csináljunk. Kinek mi- lyen kalapja van, olyannal köszön. Akinek a tenger elérhetetlen, megelégszik a békanyálas tóval... — Hej te Pista, Pista — feddem a legifjabbak egyikét, — téged ugyan hiába mosdatott meg édesanyád! Nem ismer rád ha meglát! — Dehogynem! — tromf ol vissza Pista a maga nyolcesztendejéhez illő bölcsességgel. — A kocánkat is mindig mögisme- ri, pedig az még jobban besá- rozódík a kubikgödörben! Hát ez megnyugtató csakugyan. Tovább gyönyörködöm a zsivaj gó, boldog gyereksereglet- ben. Pista másodszor is közelembe úszik. Kérdezem tőle: — A piócák nem incselkednek itt veletek? — Áááá! — legyint — nincs itt pijóca. Kisózták. — Hogyhogy kisózták? Pista előbb csodálkozik tájékozatlanságomon, aztán fölényesen meg világosít ja elmémet: — A pijóca nem szereti a sót. — Azt hallottam. — Nahát! A bácsik beleszórtak a tóba egy kocsi sót. A pijócák eliszkoltak a zöldhalmi tóba. S mivel a hozzám hasonló tudatlan öregre kár tovább pazarolni az időt, már úszik is Pista a szittyós felé, ahol Baranyi Jóska, meg Faragó Jani nyomkodja egymást a békanyálba. Oár pillanat telik csak el, A amíg egy pulykatojáské- pű kis Éva-reprodukció illegefi magát a fényképezőgépem előtt, s akkor hallom, hogy Pista nagyot sikít, utána meg akkorát káromkodik, mint egy zsandár- káplár. Látom, hogy verejtékes Igyekezettel kapkod a testi takargatnivaiója közelébe, a „fecske” alá. Valamit elkap és teljes erővel belevágja a vízbe. Aztán mint aki egérutat nyert, de még nem látja elhárítottnak a veszedelmet, sietve csörtet ki a partra. — Mi volt a^, Pista? — kérdezem sanda gyanúval. — Pijóca bújt a gatyámba. — Pióca? — Az. Fene a trombitafermá- jú pofáját, ide ragadt! — mutatja a combján. — lij, ej, hát most már mi lesz? — révedezek a tóra. — Semmi! — azt mondja. — Kiszusszantom magam, aztán visszamögyök. Ez világos beszéd. Es érthető. Mert ugye, fürödni jó. Fürödni kell. Akkor is, .ha az emberiség már elég tűrhető Hold-rakétákat csinál ugyan, de a pióca- kisózás még nem tökéletes. 14] ono! Tudom • én azt, hogy 1' lassan érünk .messzire. De milyen lassan! Mégis szeretném megérni, amikor Bocsa oda fejlődik, hogy nem a Gilik-tót kell sózni, ha strandolni akarnak a gyerekek. Lakatos Vince Arno Rein frank (német) Téli remény Az ősz már vatta-felhőkkel űzi bomlásba, kórhadásba a leveleket, s a szoba falán a képeket ferdére csapfa a halál-évszak csengő muzsikája. A puha kis bőr-cipellők itt állnak előtted, a nyár szekrénybe tette őket gondosan. Fagy-kristállyal szűri majd a szél ki a kúpos utca-lámpák bús fényét a ködbGL • De még a tél is ébresztget reményt, mert hol léket kap a sajka s összedől a híd, küld a vízen, mely elválaszt, gyógyírul jeget, s az, ha átér, minket is a túlsó partra visz. ISelo Risi (olasz) Családi sírbolt Asszonyom; úrnőm, ön most tisztelet-övezte szép sírját kínálja, s a mardosó bűnt. Velem egykor ágyát osztotta meg, s szeszélyeinek kellett legjobb ifjú erőim áldoznom. Amíg sörtől dagadt vízfejű férje és a félelem el nem űzött. A jog keze kötözött máglyára. Íme, főnikszként újjászülettem, hogy felcsipegessem időnként az ön fagyos árnyát. BÁN ERVIN fordításai NEMRÉGIBEN látott napvilágot Eősze László: Kodály Zoltán című könyve a Gondolat Kiadó Kis Zenei Könyvtár sorozatában. Az imponálóan tömör, lényeget megragadó mú érdekes olvasmány, bár szerzője többnyire megmarad a regisztrátor szerepében: megelégszik az események, tények, adatok puszta felsorolásával. Hogy ennek ellenére az olvasó izgalmasnak találja a könyvet, annak a Kodály-életmű roppant gazdagsága az oka elsősorban. Eősze könyvéből kitűnik, hogy Kodály annyit utazott, alkotott, oly sok területen dolgozott, annyi sikerben, kitüntetésben részesült, hogy ezek ténybeli adatai minden kommentár nélkül is megtöltenek egy szerényebb terjedelmű kötetet. Az életrajz írója ott vétette el a dolgot, hogy a sokféle adatot csoportosítva nem hagyta azokat csupán a „Függelék”-ben, hogy a könyv egyes fejezeteiben több hely maradjon értékelésre és összegezésre, következtetések levonására. Ennek hiányában adós maradt a korszellem és a kor izlésáramlatainak, valamint a Kodály-művek születésének, mélyebb társadalmi, történeti és esztétikai gyökereinek bemutatásával. Ugyanígy szegényesnek találjuk a Kodály—Bartók barátsággal foglalkozó sorokat is: a század két nagy zsenijének alkotó együttműködése a Kodály-élet. rajz legszebb fejezeteinek egyike. A másik, amit jogosan hiányolunk az, hogy Kodály, az ember, alig jelenik meg az olvasó előtt. Pedig a felesége betegségének, halálának, s végakaratának, s Kodály új házasságának szentelt sorok bizonyítják, hogy úgy egész a nagy alkotók értékelése, ha a művek mellett az egyéni életük eseményei, belső világuk alakulása is ismeretes lesz az olvasó előtt. ELÄMUL az ember az életmű csodálatos gazdagsága láttán. A nagy művek sora: A Psalmus Hungaricus, a Galántai táncok, Kállai kettős, Új könyv Kodály Zoltánról Székelyfonó, a Háry János, Budavári Te Deum, az öregkori bölcs összegezés: a Szimfónia, a nép. dalfeldolgozások, gyermekdalok, a kórus- és kamaraművek mellett a zeneelméleti, zeneesztétikai, zenepedagógiai cikkek, tanulmányok, de ezeken túl nyelvészeti, irodalmi munkásság, hang- versenykörutak Skandináviától Anglián, Franciaországon, a Szovjetunión át Amerikáig, gyújtóhangú előadások, beszédek, szervező munka itthon és külföldön, tanítás és folklorisztikai tevékenység: egy ritka tartalmú, gazdag pályafutás gyönyörű adatai._ ' örömmel olvashatjuk Kecskemét város nevét több alkalommal is a könyvben. Itt született 18S2-ben; nagy, díszes ünnepség, hangverseny 1932-ben, az ötvenedik születésnapon; két évvel később a Jézus és a kufárok és két másik mű itteni bemutatója (mindhárom mű Kecskeméten hangzik fel először!) a 65 éves Kodály a város díszpolgára lesz, 1950-ben segít az Ének-Zenei Általános Iskola létrehozásában; beszél a felavatási ünnepségen, amikor az iskola megkapja modern, gyönyörű épületét; és végül: idézet Illyés Gyula verséből a könyv végén. Nem írta oda a szerző, de ezt a verset Illyés Kecskeméten személyesen olvasta fel a Kodály-ünnepségen. AMI EŐSZE László könyvéből még az olvasónak feltűnik: Kodály állandó harca. Hosszú életének szinte minden napja hatalmas küzdelem volt. Harc a fafejű, irigy, konzervatív kollégák ellen, a maradiság, begyepesedés ellen, harc a magyar népdal elfogadtatásáért, a magyar muzsika rangjáért a nagyvilágban, harc a szép magyar beszédért, nyelvünk tisztaságáért, a zenei műveltség fejlesztéséért, a hazafias érzés, a humanizmus eszméinek elterjedéséért. Így is sűríthetnénk: harc a nemzeti érzés és emberi haladás ragyogó eszményéért. Varga Mihály
