Petőfi Népe, 1967. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-13 / 190. szám
Áprüy Lajos: Biztatás fiatal fenyőknek Szemközt a bokros oldalon hetekig szólt a hangos ének: falusi leányok s legények dalolva ástak gödröket sokezer fenyő-csemetének.. Mert nem gyönyörködik szemem tibennetek nagykorotokban, ha fürge cinkeraj kutat magrejtő, barna tobozokban s növekedő tű-avaron szaladó szarvas lába dobban. Járok a zöld foltok között s szőlek: „Sietve nőjetek föl, tövetekre záporokat kérek a sűrű fellegektől. Ö, adjatok káprázatot rege-termő rengetegekről! Szelektől is edződjetek hóviharok szilaj csatáin. Fenyvessé sűrűsödjetek, jövő-rügyes, kicsike fáim. S ontsatok gyantás jószagot, ha ott járnak közöttetek emberré érett unokáim." Életének 80. esztendejében elhunyt Áprily Lajos, József Attila-díjas költő és műfordító. Negyvenhat éve jelent meg első verseskötete (Falusi elégia), az utolsó pedig néhány hónapja hagyta el a nyomdát, „A kor falára” című kötet eddig napvilágot látott verseinek leggazdagabb válogatása. Műfordításai (Puskin Anyeginjének, Lermontov és Turge- nyev műveinek kiváló tolmácsolása) is méltóan gazdagít- I ják költői életművét \ntalfy István: Nyolcsorosak ESŐ Csillognak a háztetők; hull a zápor. Tűrik a fák, hogy eső verje őket. Felhő rohan az egek távolából, utána zúdul a messzi menőnek. Szelekre bízott álmok megriadnak, a tegnapok fájdalma-lépte koppan, tócsákon át, s mentén ázott falaknak, ki, mi fázik: a fák, a szív-e jobban? EGYFORMÁK... Esőköpeny, bukósisak, motor... Mind egyformák... megispnerhetlek-e barátom, ki közéjük tartozol, motorra ülsz, és elnyargalsz vele, szólj te hozzám, ha meglátsz messziről, egy percre állítsd is le a motort, ha ki siet is, mégis üdvözöl, helyettem embersége válaszolt! DIÁK VÁRÓTEREMBEN A falak mentén székek, körbe-körbe. Az asztalnál várakozó diákok. Tanulnak, alusznak. Ablak betörve, ömlik a friss levegő ránk, — reájuk. Itt várnak ők ily időtájt naponta, órákat; ha kedvük van, udvarolnak egymásnak __ha a kedvük ily mogorva, a sztalra dőlve várják: jön a holnap... B. Mikii Ferenc: Mama. Előítélet nélkül Vigyázat! Szélhámos!! Éspedig a szélhámosok legveszedelmesebb fajtája, minthogy a törvény alól teljes mentességet élvez. Amellett hihetetlenül népszerű; kétszer is meggondoltam, míg rászántam magam, hogy szólok ellene. Igazán nem a magam érdekében teszem. Bennem minden jóakarat megvolt ahhoz, hogy beletörődjek: én vagyok a hibás, végtére az ember öregszik, elmarad a kor rohanó tempójától, nem bírja tartani a lépést a fürgén változó, újabbnál-újabb áramlatokkal, hiába — ez a világ rendje. Pedig nem kedvelem az előítéleteket. Vásároltam tehát annak idején hegyes orrú cipőt, meglátogattam festőművész ismerősöm nonfiguratív — pontosabban: — nullfiguratív — házi tárlatát, fegyelmezetten végighallgattam teenagereknek szerkesztett zenei műsorokat, olvasgattam olyan verseket, amelyek alulról fölfelé semmivel sem mondtak kevesebbet, mint a konzervatív irányból olvasva, ettem csigapörköltet is — csak mindezek után törődtem bele, hogy megöregszem inkább, csendben észrevétlenül, kerülve minden feltűnést. Mert a szükségesnél öt centivel hosz- szabb s két centivel keskenyebb cipő szorított, és minduntalan felbuktam benne a lépcsőn, mert a vászonra locskolt pacnik — bármerről néztem a művet — egyetlen érzést sugároztak belém: a sajnálatot, jobb sorsra érdemes vászon és festék iránt. Mert a zenei műextázistól ugyanúgy futkosott a hideg a hátamon, mint a hasonlóan mesterkélt, de érzelgősen pózoló magyar nótáktól, melyek mérték nélkül halmoznak temetőt, keresztfát, holdvilágot. S mert az említett versen átütött a verejtékszag, és mert rágós volt a csigapörkölt. Mondom, beletörődtem, hogy megöregszem, in- inkább eszek zaftos marhapörkölteket, vállalva a megbélyegzést, hogy ti. konzervatív ízlésű vagyok — versbe tördelt ke- resztretjvények helyett olvasok Arany Jánost, József Attilát, Illyést, Nagy Lászlót; az egy idényre előállított zeneipari termékek helyett hallgatok olyan zenét, amely jövő ilyenkorra sem avul el, inkvizíciós lábbeli helyett járok konzervatív, ám viselhető cipőben. Csakhogy nem olyan könnyű nálunk békén megöregedni! Azt még elviselném, hogy a divatáruk, az irodalmi, a művészeti idénycikkek propagáto- rai konzervatívnak tartanak, s lépten-nyomon a szememre vetik, hogy elmaradtam a tizenötévesek zajosabb részének ízlésbeli s értelmi színvonalától. Tulajdonépp sok mindent elviselek a békesség kedvéért, akár a gyümölcsárus kofa is naponta becsaphat a méréssel — ha ezt elég nyilvánvalóan teszi. Csak azt nehéz máról-holnapra — a békesség kedvéért — megjátszani, hogy az ember nem veszá észre, amikor „átrázzák”. Nos, ezúton jelentem be: a békességre nem tartok tovább igényt. Hosszú idő óta tudjuk — önök is tudják, én is tudom —, hogy egy szélhámos szó újra még újra félrevezet, becsap, átráz bennünket, és mi hosszú idő óta fegyelmezetten meg- játsszuk az együgyűt, a balekot. Természetesen ez a széltoló szó, az, amire önök is gondolnak: modern. Nehéz most már — így utólag — kinyomoznunk, mikor kezdett el szélhámoskodni. Csakis akkor kezdhette, amikor a nagy többség számára nyilvánvaló lett, hogy a világ állandóan változik, a technika megállíthatatlanul fejlődik, az ember gondolkozása, szemlélete szükségszerűen átalakul, s a történelem mindig azoknak ad igazat, akik szembe mernek szállni koruk ostobaságával, előbb vagy utóbb, de törvényszerűen azokat a forradalmárokat igazolja az idő, akik a gid- res-gödrösre taposott sétányok helyett új utakat keresnek a kibontakozáshoz, új ösvényeket mernek vágni az emberi butaságok, előítéletek, maradiságok legsűrűbb bozótjában is. Jó pár • ezer évnek el kellett telnie, míg az ember társadalmi méretekben fölismerte, hogy: a haladás vastörvény. A modern szó csengése megtisztult, értéke megnőtt, árfolyama pedig felszökött — ezt a valutát most már érdemes volt hamisítani. Mondom, nehéz tetten érni utólag, mikor kezdődött ez a folyamat. Arra határozottan emlékszem, hogy Hitler a nepazeti- szocializmus fogalomtárára — a történelemnek erre az ószeres ládájára — már arany betűkkel vésette a címkét: „A XX. század legmodernebb eszméi.” S minden akalmat megragadott, hogy az általa túlhaladottnak, elavultnak, korhatagnak minősített demokráciával szemben hangsúlyozza a fasiszta diktatúra korszerűségét, modernségét, sőt: forradalmiságát. Emlékezhetnek az idősebbek, modernségükkel tetszelgő nyilasaink is hogy lenézték — „maradiságuk”, „konzervatívságuk” miatt — eszmei ellefeleiket. Később azután nemcsak lenézték. Am ha a világpolitika szintjén ilyen vakmerő hamisítások kerülhettek forgalomba, elképzelhető, a divatba jött szónak milyen inflációja kezdődött a vásári kikiáltók standjai körül. Figyeljük csak: újszerű formák, de megújult tartalomra, jobb minőségre értik: modern tánc, modem frizura, modem szövetminták, modern vonalú bútorok, cipők, vázák, gyertyatartók, karosszériák, feszületek, bárpultok, re tikülök, sírkövek, gyerekkocsik, cigarettaszipkák. Dehogyis akarok én az újszerű, a divatos formák ellen ágálni! Nyilván megvan a létjogosultsága — olykor a minőségi többlet miatt is — a formabontásokkal, a divat folytonos megújulásának. Pusztán arra szeretném a figyelmüket felhívni, hogy évtizedek óta ugyanazzal a szóval fejezzük ki a mennyiséget és minőséget, a formait és a tartalmit, sőt: a feketét és a fehéret, az igent és a nemet: modem. Ugyanazzal a szóval a pillanatnyilag divatos, gyorsan avulót, mint fogalmi ellentétét: a sohasem avulót, a forradalmit, a maga korában sosem divatost. Talán külön bizonygatás nélkül is érthető, hogy a tegnapról mára elavult nyakkendőminta, hajviselet vagy táncdal tegnap sem abban az értelemben volt modem, ahogyan modem volt és maradt Galilei vagy Voltaire, Liszt, Bartók vagy József Attila — ahogyan folyamatosan modem száz év óta Baudelaire, ötszáz év óta Villan, harmadfél ezer év óta Aristophanes. Egyszóval: minden eredeti művészi tett, minden eredeti nagy gondolat, minden igazi forradalom. Amit a modem szó valaha is jelentett, mindannak hovatovább az ellenkezőjét is jelenti, s érezhetően romlik a hitele. Figyeljük csak, milyen mellékíz tapad máris ehhez a szapora jelzőhöz: mod er nő, modem házasság, modem fiatalok, modem vers. modem festmény, modem lakás, modem életmód. Akit sokszor félrevezetett ez a szó, az legalábbis gyanakszik. Még egyszer és nyomatékosan hangsúlyozom a félremagyarázni szeretőknek: formai kísérletezésre, újításokra, divatra stb. — szükség van; a viselet, a külsőség sok mindent elárul az emberről; már csak ezért is hasznos dolog, ha ki-ki szabadon kifejezheti ízlését, akár divatol- hat, kedve szerint. De — vigyázat. Azt a nagy történelmi tanulságot, hogy a haladás vastömény, túl sokan szeretnék aprópénzre váltani. Mert a loe- tokosodott kispolgárnak különös tehetsége van a mimikrihez, pudvás érzelmi és gondolati világát folyton új ruhákba cico- mázva őrzi; irtózik minden eredeti gondolattól, tehát lelkesen befogad minden majmolhatót, s szolgai módon utánozhatót: irtózik minden forradalomtól, tehát lázasan gyakorolja a lázadás pózait. És persze agresszíven s erőszakosan kényszeríti környezetére az aznapi sikket, és persze megbabonázva bámulja magamagát, a köznéptől rikítóan elkülönülő, ultramodern fenomént. A jeleh szerint semmivel sem könnyebb ma a szellem forradalmárának lenni, mint volt ötszáz vagy harmadfélezer évvel ezelőtt. Hiszen ma a sokféle előítélet, ostoba, hazug babona, csökött nyárspolgári vas- kalaposság ellenállásán túl le kell győzni a forradalmiságot üres pózokkal, külsőségekkel mímelő, olcsó modemkedés agresszióját is. Fekete Gyula M. Iszakovszkij: Szülőfalumban A pásztorkürtből búg a bánat S megint a rét fölött lebeg. Mint lomha lúd-sor, imbolyogva Vonulnak fönt a fellegek. Kimúlt — hisz’ úgyse volt aranykort Kimúlt — fakón, zenétlenül. S habár ilyen volt. ámde mégis Nekem ma frissen felderül. Henyén bolyongok erre-arra E régen ismert tájakon. Milyen csodát fürkésszek itt lenn? Mit várok? — Én sem tudhatom. E falvaknál, e kis folyönál Hol szűk ösvényeken megyek, Nem látok régi ismerőst már, Rokont, barátot nem lelek. S örökre drága már e tájék Erdőivel, mezőivel, És minden völgy, halom, folyócska A tűnt tavaszt idézi fel. Habár minden nyom elmosódott És sok kis emlék elveszett — E keskeny út messzebbre szólít; Fenséges cél felé vezet. Franyő Zoltán fordítása Sokan hagyták el már a házuk — Hol járnak? Mit találtak ott? Volt épp elég, ki itt közelben Két ölnyi mély lakást kapott. Milyen csodát kereshetek még. Szülőfalum, te hű vidék? De innen mentem el fiadként, S tavasz-korom itt múlt ki rég. 80 esztendeje született Franyó Zoltán romániai magyar költő, műfordító és tanulmányíró. Versei publikálásával kezdte irodalmi pályáját, majd különféle lapok és folyóiratok munkatársaként, szerkesztőjeként dolgozott. Fő hivatásának azonban a műfordítást tekintette: több ezer verset ültetett át magyar nyelvre. 1953—60. között adták ki műfordítói életművének három vaskos kötetét, Évezredek húrjain címmel. Ebből veti tűk Mihail Iszakovszkij fenti versét is.
