Petőfi Népe, 1967. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-18 / 142. szám
KISS TAMÁSI oltár Nyugtalanul keresem a szót. A helyem a Földön. Nem a pénzt, — az egyensúlyt. Nem a támaszt, — a harmóniát kutatom. A termő békét, — nem a nyugalmat, a rendet, — s nem a félelem-adta fegyelmet. Nem izgat engem a sorrend, hová apró márványlépcsők vezetnek puha, omlatag szőnyegeken: föl-le, föl-le, mélybe-magasba. Nékem a rend, az egyensúly kell, az, ami nélkül nem lehet — óh nem — de nem is szabad élni a földön. Én úgy vagyok ember, ha érzem az ujjam egy idegén, húnyt szemmel a meg-megiramló pillanatot, ha fordul a Földünk s mögötte lenyugszik, felkel a Nap. Ügy vagyok ember, ha tudom, hogy az állatöv minden csillaga ott fenn lebeg egy-egy fűszál hegyén, kiszabott útja szerint, és ha szelíd Katalin-rózsa vigyáz okosan odalenn a tüzes hasadóanyagokra, ha anyafarkas mellett kis gida térdel, foltos puma ölén heverészget a bárány, baziliszkusz-lyuknál gödölye — ember mellett az ember... Mért néznétek ezért engem botor álmodozónak, hisz tudom én már rég, hol a helyem: veletek vagyok én az örökké kilengő dolgok síkos peremén, és évmilliók küszöbén várlak, kereslek, te társam, te másik, te ember, emberiség, hogy végre kezedbe fogóddzam. 'K' özeledtek a vizsgák és hiába ragyogott a Nap, a vasárnap délutánokat is könyvek, füzetek között kellett tölteni. Az udvaron gyermekek játszottak, futkároztak, a főutcáról behallatszott a tovafutó gépkocsik zaja. Bár sose volt sétálós természetű, de amióta ez az évekre szóló tanulás megkezdődött és folyik, egyre inkább kívánná olykor a mozgást, a kirakatnézést a városban... A tanulni- való meg egyre több, jó lenne már, ha vége lenne. Ez az utolsó év, az utolsó hónapok. — Mami, .kimehetek az udvarra? — öltözz fel és ne menj a sárba... ha •lemegy a nap, gyere be! Kati szösz- mötölése hallatszott az előszobából. Most húzza a cipőjét... máris énekel. Mindig énekel, „gajdol", szokta mondani az apja tréfásan. Most a széket húzza a fogas alá, mert nem éri még el — a kabátját veszi le. „A csonkagúla köbtartalma egyenlő...” Odakinn ragyog a márciusi nap. Most már Kati is kinn szaladgál az udvaron. Leguggol a homokba, ott túrkál, „kalácsot” csinál. Tanulni... tanulni ... ez az utolsó év... Ha idejében nem jutott hozzá, most kell pótolni. És ezek a feladványok! Egyenesen szörnyűek! Mennyire szerette mindig a számokat, a számtant, „a számok nem csapják be az embert, ha az ember nem csapja be a számokat...” mégis .. Hiába, ha késik az ember a tanulással, harmincéves fejjel, két gyerek mellett... nagyon nehéz! Füzetlapokat, kiselejtezett nyomtatványokat használt a jegyzeteléshez. Egész garmadával hevertek már előtte a kidolgozott példák. Ez a délutáni csend, amikor még világos van és a gyerekek zaja elcsendesedik a lakásban, termékeny, jó lehetőség a tanulásra. „A csonkagúla kőbtartalma a teljes gúla és a kiegészítő gúla Iannisz Ritszosz Baloldali görög költő, a szabadvers mestere, József Attila fordítója. Június 1-én reggel a rádió közölte, hogy letartóztatták, internálták, és a táborban súlyosan megbetegedett A szilárdság megtörettetése Nem kellett senkinek, amit adni leginkább tudott: Szilárdsága. Még azoknak sem, akik tagadták őt. S otthagyták neki Ezt az alig tenyérnyi helyet, hogy karját megtámaszthassa, Arcát kezébe rejthesse. Egyetlen ház immár Be nem fogadhatta. A végső magányba Taszították. Elorozták tőle utolsó rejtőzését, Utolsó magányát: hogy név nélkül maradhasson. S elorozták tőle Árnyát önnön fájának, mely titkolta, elfedte őt, Mint fekete ernyő: ezt is elragadva tőle, otthagyták Egyedül esőben, mindenek látványául. Ám ezen a délutánon asztalhoz ült, s megpróbált Enni, inni. Csak éppen, hogy magához térjen, Hogy a villát, poharat tartani tudja. Meg nyitni a száját, meg becsukni: nem szóra vagy testi italra. Az ivásnak, evésnek Jött el szüksége, ő igaznak sejtette A fény-bordákat a terem falán. Ettől, íme, Béke és csend adatott neki, hang és szilárdság. Fordította: BÄN ERVIN köbtartalmának különbségével egyenlő...” Éppen felírta a képletet, hozzákezdett a művelet elvégzéséhez, amikor megszólalt az előszobacsengő. Megrezzent mert a tanulás teljes energiáját, minden figyelmét, minden idegszálát lekötötte. ■Z’ elletlenül állt fel — és már a matt üvegablakra vetődő árnyékból megállapította, hogy Veronka néni jött. Az „öreg lány” — ahogyan ő mondta maga-magáról, öngúnnyal, széles mosollyal. — Drágaságom, eljöttem..' 1 nem zavarom? — Nem, Veronka néni. — mondta bátortalanul — igaz, hogy tanulok... az utolsó hónapok ... — Ö, nem maradok sokáig, csak gondoltam, elnézek, hátha akad nekem valami munka ... Rendben a lakás, a konyha, kész a vacsora, tegnapról pörkölt ... nincs mit csinálni. Persze, valójában nem is ezért jött. Beszélgetni. De miféle beszélgetés az, ahol nem is fontos, hogy mit mond a másik, csak az, hogy legyen hallgatóság. Máskor eltesz-vesz, kézimunkázik közben. De most? Ezek az utolsó hónapok... az utolsó Vizsgák... érettségi előtt! \7 eronka néni meséli az * életét, ki tudja, hányadszor ... a palacsintaevő férjjelöltet, a körösi bombatámadást negyvenkettőben, de a legriasztóbb, hogy újra arról beszél, hogyan zajlottak le a bálák fiatal korában, hány rajongója volt, milyen sikkes, elegáns, szép lábú lány volt... Óvatosan maga elé húzza a példát és számolgat, ír, gyököt von ... Veronka néni szavai pörögnek, mint a géppisztoly lövedékei és áradnak, mint a tavaszi vizek, Veronka néni nem tudja abbahagyni... — Tudja, Magdika, milyen jól tudok főzni... — várja a helyeslést, de ha van, ha nincs, folytatja. — Nekem nem kell mondani, hogy miből mennyit és hogyan ... amikor a kantinban voltam, mindenki meg volt velem elégedve... és amikor eljöttem, annyi ajándékot kaptam ... legalább húsz pár náj- lonharisnyát, meg csokoládét, meg mindent... „A csonkagúla köbtartalma... drága percek, hová is lettetek!” — gondolja, megpróbál csak a könyvre figyelni, de nehezen megy. — Nem mindenki tud ám úgy főzni, mint én! Az a bíró- né is, akihez tavaly jártam, hát uramisten, az még a bablevesbe is zöldséget főzött... a húslevesbe meg krumplit! „A húslevesbe krumplit...” visszhangzott a fülében, s a szavak, a krumpli, a nájlonha- risnya és a piaci események most már végképp összekeveredtek a csonkagúla képletével. Meg kellene mondani, hogy tanulni akar... nem érdeklik ezek az ezerszer hallott, unalmas fecsegések, de nem, ezt nem lehet megmondani Veronka néninek... — Nem zavarom ám, Magdi- kám... de tudja, amikor én fiatal voltam, az volt a legnagyobb gondom, hogy hány és milyen ruhát csináltassak ... most meg... Beesteledett. Valaki csönget. Persze, persze... Kati jön, azt mondta neki, mihelyt bealko- nyodik, jöjjön be ... együtt jönnek a fiúval, igen, vggg. a délutánnak, vége a délutáni tanulásnak, jön a vacsora, készülődés holnapra, és a ihWSdátás; a lefekvés, a megszokott esti műsor... Most már abba is hagyja az erőlködést, a tanulást, csak nézi a terebélyes asszonyt és azon csodálkozik, hogyan bírta türelemmel, idegekkel, s valahogy olyan nevetséges. Olyan most ez a furcsa, bőbeszédű asszony, igen, akaratlanul is úgy tűnik neki — mint egy csonkagúla. ]\ evethetnékje támad, de visszatartja. A csonkagúla megtanulható, megoldható — de az emberek rejtélyesebbek, mint a csonkagúla, mások az adataik, mások a számítási módok ... Hol van az a képlet, amelyik mindegyikre illik? ... Antalfy István Áz őskor üzenete Érdekes leletek Dunapatajon A múltra való emlékezés nélkül hiányos a jövő- mint ahogyan a ház is összeomlik, ha nincs alapja. Ha jól emlékszem! Karinthy Frigyes írta valahol« hogy amint megyünk előre az időben, úgy ismerjük meg mindjobban a múltat is. Amíg az emberiség elérkezett kulturáltságának mai fokára« irtózatosan nagy utat tett meg az évezredek lépcsőin. Most újabb üzenet érkezett a régmúltból a dunapataji határban előkerült leletekkel. Tudomásomra jutott, hogy a Parlagnak nevezett dűlőben, az úgynevezett Kozma-parton igen sok kő- és cserépdaráb hevert szanaszét a szántóföldeken. Egy éve gyalulták le ezt a területet a gépiek. A legközelebbi vasárnap a helyszínre siettem megnézni a leletet« s összegyűjteni belőle amit lehet, szűkebb pátriám történelmének tanúságaként. Meglepődve láttam azonban, hogy itt bizony az én erőm édeskevés lesz. Egy egész őskori telepet rontottak szét a gépek. A legyalult talaj felszínén sárgásbarna. szürkés-barna foltok mutatták egy-egy ősi tűzhely vagy lakóputri helyét. Néhol hamuszerű porhanyós föld. másutt összetapadt szurtos fekete rögök látszottak szobányi területeken. Az egész telephelyen béka- teknők sokasága szétszórva. Az ősember egyik tápláléka a teknősbéka húsa. Rátaláltam a szántóföld közepén két egészen jó állapotban megmaradt hálónehezékre is. Ezek a nehezékek agyagból készültek, s azután tűzben égették ki őket. Még erősen látszott rajtuk az égés és füstnyom, Súlyuk két kilogramm körül« felső, elkeskenyedő részükön át vannak fúrva, hogy fel lehessen őket függeszteni a hálóra. Körülnéztem a terepen. Hol halászhattak itt a kőkor emberei? De lám. egy nagyki- terjedésű domb tetején állok, lehet vagy harminc-negyven holdnyi a területe. Mint valami asztallap emelkedik ki a környezetből. A domb alatt zöld vetések a láthatár széléig. Ott egykor a végtelen lapályon vizek hömpölyögtek. Azért is bányásszák itt a Petőfi Tsz emberei nem messzire a dombtól nagyüzemileg a kavicsot. E dombon tehát az ősember tüzei füstölögtek, a távoli vetések helyén pedig, mint egy óriási sekély tengerben, gazdag halászhelyek kínálták az élelmet: a teknősbékát és a halat. De vajon volt-e kenyér a hal mellé? Nyomára jutottam hamarosan annak is. Negyedbe tört lapos kőkorong került a kezembe. Az átmérője alig fél méter lehetett, míg egész volt. A közepe felé lassan vékonyodik — ahogyan az őrlés koptatta. Még jó néhány ilyen malomkőtöredéket találtam, az itt- lakók tehát már ismerték az őrlést. Hogy milyen növény magva volt az eledelük, a kövekből nem látszik. Aligha sütöttek akkor még kenyeret, inkább valami lepényféle készülhetett a durva lisztből. A domb peremén egy tíz ki- lónyi súlyú kőre bukkanok. Kézbe illő darab, megvan rajta az ujjak helye, az egyik fele simára csiszolva. Ez is őrlőkő. Arrébb ugyanilyet találok, de az már legfeljebb ha egyhar- mada az előbbinek. Azután előkerül a furcsa formájú malomkövek harmadik változata. Ennek sima alsó felülete az erős csiszolástól egészen kihordó- dott- ferdére kopott. A kövek nem egyforma színűek. Az egyik sárgás, a másik barna, a harmadik szürkés. Vulkanikus lávakövek. Puha tufa és kemény kvarckristályokból állt össze a kő. A használat következtében a tufaszemcsék kikoptak a kvarc közül, így keletkeztek finom erezetek a csiszolófelületen. A kis árkokból folyt ki a megőrölt magok lisztanyaga. De hogyan kerültek ide a lávakövek? Hiszen ilyet Veszprém környékén és a Bakonyban lehet csak találni, közelebb nem. Ezeknek a településeknek lakói tehát már cserekereskedelmet folytattak ilyen távoli vidékekkel is. Forgatom a kezemben az óriási kettévágott búzaszemhez hasonló eszközt, és eszembe jut: mekkora érték lehetett ez a kődarab egykor« ha ilyen nagy távolságról hozták ide! Már ezek az őrlőkövek is meglepetésnek számítottak, mert különös formájukkal még nem találkoztam sem múzeumokban, sem szakkönyvekben. Lehetséges, hogy a tüzetesebb vizsgálat új adatokat szolgáltat az őskori őrletési problémakörhöz? De akadt itt még érdekesség, meglepetés más is. Egy nagyobb földrögben különös tárgyat találok. Formára a selyemgubóhoz hasonló- de vagy hússzorta nagyobb. Nem
