Petőfi Népe, 1967. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-23 / 95. szám
CZIRÄKY IMRE* Kovács László: Tanulmány. Raffai Sarolta: Ennyit iátok Arctól arcig csapódom akaratlan; Valami kényszer két marokra fog. Arctól arcig. Az én szíjasan pattan és önfegyelmem régen elhagyott. A szemekben fény. Mindenki szemében. Minden pupilla rugózik bemérten, törvénye szerint nyílik izgatottan, vagy vizsgálódik fekete szorosban megszűkül ten, védekezésre készen: mert gyanakvás ül mindenki szemében.' A fény viliózhat: hiszen ha csak játék! visszaverődünk, egymást kutatnánk még s visszaverődünk, mint ahogyan minden átfuthat megállás nélkül szemeinken. Csapódom arctól arcig. És a szájak, a közönnyel, vagy kínnal összezártak, cakkos, íves, de öntevékeny prések megfontolt, apró fintorokba térnek — ez már a tetőzés, aztán nincs tovább. Hallgathatod a mondatok sorát, amint nyesetten, elegáns-kimérten szólamkelevény gyűlik a beszédben, sosem járhatod be feltakart útját hörgőktől nyelvig — tán ha nem gyalulták volna okosság kis óvakodások ;., Kié legyen a faklumpa? l\Jem mai történet, de igen amit nagylelkűség! rohamában 1 ” üdvös a tegnapra emlé- a boltosné ajándékozott a kö- kezni azoknak is, akik a má- zelgő karácsonyi ünnepekre az ban élnek. iskola legszegényebb gyerekei* nek. Barsi tanító úr nagy igye- kezettel taposott keresztül a decemberi sáron, mely az iskola utcájában mindent elborított. összehúzta keshedt, öreg nagykabátját, s óvatosan kerülgette volna a pocsolyákat, ha tehette volna. Az első hó nyomai ott lapultak még az apró, nádas háztetőkön, de lenn a földön nehéz, vigasztalan sár terpeszkedett. Hólétől dagasztott, hideg, fagyos sár, mely megkeresi a legkisebb nyílást is a lábbelin, ha ugyan le nem húzza azt a lábról. A tanító körül apró embercsemeték taposták a sarat rongyos, nem az ő lábukra szabott lábbelikben. Lám, Cserge Pista is valaha jobb napokat látott magassarkú női cipőkben igyekezik az iskola felé! Igaz, az egyik magas sarok fele már letört, s a hegyes orrú alkalmatosságot csak a kócmadzag tartja rongyos kapcába és felemás harisnyába bújtatott lába fején. Mosónő az anyja, talán a jegyző- nétől kapta a cipőt harisnyástul. Viszont Nagy Ferkó ferdére taposott teniszcipője is ékes bizonysága annak, hogy az édesapja a patikáros kertjét ásta fel az ősszeL Mire összeverődnek a zsellérfalu apró házacskáiból a Barsi tanító úr gondjaira bízott gyerekek, szám szerint hatvanan, bizony tarka kiállítást lehetne rendezni a sok rongyos, innen- onnan kapott, örökölt lábbelikből! Nem mondom, akad ott elvétve valamirevaló cipő és csizma is, sőt alkalmatos facipő, amit klumpának tisztel a falu népe. f'r. oszt a célirányos al- ^ kalmatosság! Különösen, ha jóféle subadarabbal be van szegve a torka is! Kicsit kopogós, az igaz, de a vizet nem engedi keresztül, ha szalmával kibélelik, meleg is. s ha az ember megtanul benne járni, egyenesen kész gyönyörűség! Barsi tanító úr is ezen a véleményen lehetett a faklumpát illetően, mert boldog mosollyal válogatta ki az iskola melletti boltban azt a nyolc pár facipőt, Nyolc pár új facipő birtokában tagadhatatlan elérzékenyü- léssel lépett be az osztályba a tanító, de ez az elérzékenyülés csak fokozódott, amikor a tanítás végén a dobogóra rakta szépen, sorjába az új facipőket, végignézett a néma csendben várakozó gyermekseregen, aztán minden szót tagolva mondta: — Jöjjenek ki azok a „legszegényebb” gyerekek, akiknek nincs rendes lábbelijük! iába állt Barsi tanító úr nagyon, szigorú ember hírében, az ő híres iskolai fegyelme felbomlott egyszerre, s fürge tolakodással nyomako- dott ki elébe vagy harminc gyerek! Rongyos és vágyakozó birtokosjelöltjei a dobogón sárgálló facipőknek. Szegény tanító csak most hökkent meg igazán, és aggályoskodó fontoskodással látott hozzá, hogy kiválassza a nyolc legrongyosabb, de legboldogabbá teendő gyereket. Nehéz munka volt, de egy órai keserves válogatás után végre annyira jutott, hogy csak egy pár facipő maradt gazdátlan. Jaj, dehát arra is két toprongyos igénylő meregette vágyakozva csillogó szemét. Cserge Pista, kezében a jegy- zőné cipőjével, váltig bizonykodott, hogy ez a cipő elöl szűk, hátul bő, a lába is ki-ki- bicsaklik belőle ..., de Nagy Ferkó sem hagyta magát és sokatmondó mozdulattal mutatott veres kezével a patikáros úr teniszcipője talpán tátongó, tekintélyes nagyságú folytonossági hiányra. Barsi tanító úr izzadságtól gyöngyöző homlokkal játszotta bölcs Salamon szerepét, de hiába minden, ha se Csergééknek, se Nagyéknak nincs semmijök! Más házán lakó sokgyerekes család egyik is, másik is. Azaz, hogy várjunk csak! Van a Csergééknek egy göndörszőrű malacuk is! No, de mit ér, mikor Nagyéknak is épp olyan göndörszőrű malacuk van, hiszen Pista és Ferkó együtt legeltették még nem is olyan régen őket a domboldalon ...! Az iskolai csengő már a négy órát jelezte, a többi osztályokból hangos zsibajjal mentek a boldog karácsonyi szünetre haza a gyerekek. Csak Barsi tanító úr osztálya várt még drámai feszültségben az ítéletre, kinek lesz jobb karácsonya, Ferkónak-e, Pistának-e? fgyan kié lesz a faklumpa? Szegény Barsi tanácstalanul állt a farkasszemet néző két gverek között, tekintete a jegy- zőné cipőjéről a patikáruséra, majd a sárgán vigyorgó facipőre ugrott, s aztán fájdalmas türelmetlenséggel bökte a gyerekek felé: — Hát mit csináljak? Nemcsak a szegénységiek egyforma, de lám még a kocátok is, ahogy a többiek mondják! És most... most fölragyogott hirtelen Nagy Ferkó szeme, mert valami perdöntő fontosságú dolog jutott az eszébe, s félig kiáltva tört fel a melléből: — Igen ám, de tanító úr kérem, a Csergéék disznaja januárban megfiadzik, a mienk meg nem! Bizonykodó morailás kísérte az osztály részéről Nagv Ferkó szavait, s Barsi tanító úr nagy megkönnyebbüléssel állapította meg. hogy ha ez ígv van. akkor minden kétségen felül áll. hogy a Ferkót illeti meg a facipő. Majd karácsony utánra szerez Pistának is egy párat, de most... ez a facipő ... Ferkóé lesz! Megkönnyebbült lélekkel indult haza Barsi tanító úr is. az osztály is, vígan cuppogott a sárban nyolc pár aranysárga, új facipő, csak Cserge Pista ment haza egyedül, szomorúan s mihelyt hazaért, első dolga volt, hogy amikor senki sem látta, a jegyzőné hegyesorrú cipőjével nagyot rúgott egyetlen vagyonkájuknak, a göndörszőrű kocának gömbölyödő hasába, s csak annyit mondott keserű dühhel: .. ne! N* em mai történet. De igen üdvös a tegnapra emlékezni azoknak is, akik a mában élnek. Arctól arcig csapódom. Ennyit látok. Szélcsend Kaput zárok. Este van, újra este. A szerkezet olajos acélnyelve kattari egyet, cuppan is. Vége hát. Magamban hordom én az éjszakát, hová indulnék? Az udvar felett felhőbe, fénybe bújtatott jelek; valami álnok, sokszínű csodát mímelő fodrok, fátylak húznak át, de itt lent szélcsend — mi lehetne más? Mindig ugyanaz. Rebben az akác. de csak egy percre —, s már nem is igaz. Ügy sorjáznak a szabvány-levelek, amint az egyszer elrendeltetett, kocsányon függve őrlik a mai nedveket; lenni, el nem hullani. Hová indulnék? Rég nincs úttalan, nincs ismeretlen, minden adva van számokban, rendben, önmagámban is. Valahogyan titkosan, szervezetten a bejárható út a lábfejekben, a belátható távolság vakon de bennem, s gyáván eltakargatom a bizonyságot. Élbírnám? S hogyan? A feljáróhoz lépek hangtalan, lehetőséggel súlyos-terhesen és mert láthatnak — mégis könnyedén. Így nézünk szembe. Eentről tényeken átfutó fodrok, fátylak, lentől én. Kovács László: Nagy mosás.
