Petőfi Népe, 1967. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-19 / 43. szám
I» esttói afig Sét fiíoinéternyire az országút szélén csinos nő integet a Warszawá- nak. A kocsi megáll, a nő fázósan fogja össze nyakán a kabát gallérját és szinte behajol a kocsiba^ — Hová mennek? — Kalocsára — hunyorog rá a sofőr. — Elvinnének engem is? — Tessék csak, elfér közöttünk. A férfiak előzékenyen segítettek a beszállásnál. — Nahát, micsoda szerencsém van — hálálkodott a lány, majd hirtelen eszébe jutott: — Jaj, még be sem mutatkoztam. Kovács Irén vagyok. Kezet fogott mind a három férfival, sietősen levette a kendőjét és ujjaival szétrázta öszsze tapadt haját, fejét hátra vetette az öles támláján. Elbá- gyasztotta a kellemes meleg, Nézte a kopár tájat. Néhány fa, elszórtan egy-egy tanya. A frödfüggömnyel borított országúton úgy érezte magát, mintha víz alatti világban utaznának. — Ugye milyen gyönyörű? — kérdezte és ujjával megérintette a mellette ülő férfi karját, aki igyekezett aránylag őszintének tűnő hangon helyeselni. — Irén ke, maga nagyon romantikus lélek. Látszik a szép szemeiből is. — Sándor, te udvarolsz? — szőtt közbe a sofőr. — Neki könnyű, nincs felesége. De én már tizenhat éve húzom az igát nejem mellett — viccelődött Karcsi bácsi a sofőr melletti ülésen. Ezen mindany- nyian nevettek. — Kisasszonyka, nem akar véletlenül előre ülni? — Nem, köszönöm, nagyon kényelmes itt. — Irénke, hány éves? — Ugyan Sándor, nőktől ezt nem szabad megkérdezni. — Különben huszonkettő múltam. — Férj? — Óh, még az nincs. — De akar? — Hát persze. Már csak azért !s, mert imádom a gyerekeket. — Az anélkül is lehet — csú- zott ki a gépkocsivezető száján a megjegyzés, de Irén úgy tett, mintha nem hallotta volna és másra terelte a beszélgetést. — Maguknak mi a foglalkozásuk. — Gépészek vagyunk. És magács ka? — Dgy gyárban dolgozom, az irodán. — Szereti? — Hát persze ... A kocsá élesen kanyarodott. Sándor véletlenül a lánynak dőlt, s rögtön dadogni, hebegni kezdett, hogy bocsánat, elnézést. Annyira zavarba hozta. a lány közelsége, hogy kicsit még el is pirult. A sofőr kérdése szakította meg a dadogást. — Nem megyünk be abba a kis cukrászdába? — Remek ötlet. Megiszunk egy feketét — lelkesedtek a többiek. Megálltak. Sándor segített Irénnek a kiszállásnál. Hosszú, langaléta termete mellett a lány szinte gyereknek nézett ki. Amint maguk előtt engedték a férfiak, figyelmesen végiggusz- tálták. Tetszett nekik, főleg Sándornak. — Ez jó hely, ide üljünk — javasolták bent a kellemes melegben. — Ha megengedik, én egy percre elmegyek, rendbe 'teszem a hajam — mondta Irén, s megindult a mosdó felé. Alighogy ellépett az asztaltól, a férfiak nagy buzgalommal í(értékelni” kezdték. — Jó baba, mi? — volt az egyértelmű vélemény a sofőr részéről. — Mit szólsz hozzá, Sándor? — Álmaim királynője. Gyerekek én mondom, hogy csodálatos a madara. — Bs tie, K arcsajára? — Hát, bárcsak én lennék huszonöt éves. És tudjátok, ami feltűnt, hogy nő létére ritka értelmes beszéde van. ___ üszt! Jön — szólt Sán~ *- dór, s rögtön egészen másról kezdtek beszélgetni. — Hű, de szép lett, akár egy tündér — lelkendezett a sofőr s megjegyezte, hogy közben kihozták a kávét. Irénke leült a negyedik székre, és iszogatni kezdtek. — Na Irénke, és mi járatban volt Pesten? — Sajnos, lekéstem a vonatról és minél előbb haza akartam jutni. Édesanyám már biztosan nagyon vár odahaza. A férfiak nem szóltak semmit, csak pislogtak, mert érezték, hogy a lány szándékosan nem válaszolt a kérdésre egyenesen. Irén zavarba is jött, tekintete ijedten rebbent, nem volt ura hangjának sem, s hirtelen köhögni kezdett. Gyorsan előszedte táskájából a zsebkendőt, de a következő mozdulatnál leesett a táska s a benne levő holmi a parkettre hullt. A rúzs, fésű, szemöldökceruza és minden, ami egy női táskában lenni szokott, szétgurult az asztal körül. A férfiak egyszerre ugrottak fel, hogy összeszedjék. A sofőr a személyi igazolványt kapta fel s a lány hiába kapott utána, kinyitotta, de nem a fényképnél nyílott szét, hanem máshol, ahol egy Ids cédula volt benne. Mindhárom férfi nézte s pillanatok alatt elolvasta, hogy a lány egy évi börtön- büntetését letöltötte. Az arcokon megdöbbenés. Sándor cinikusan nézett a lányra s megjegyezte: — Ühüm, most már értem, hogy miért ideges a szenyorita. ¥ rón arca végtelenül fá- radtnak látszott és mint akit lelepleztek, szenvtelenül jegyezte meg: — Igen, a börtönből jövök. A cukrászdában már mindenki rájuk figyelt. Karcsi bácsi fizetett s kimentek a kocsihoz. Sándor már korántsem volt olyan előzékeny a lány iránt. Kezét erősen megszorította s elég durván a kocsiba lökte. Szemében gúny és megvetés volt. A sofőr valamit babrált még a motornál, aztán elindultak. Feszült csendben ültek egy darabig, maid Karcsi bácsi levette szemüvegét, megtörölte nagy, kopasz fejét és hátrafordulva megkérdezte: — És miért kapta... a büntetést? — Hangjában némi szánalom is érződött. Irén lesütötte a szemét és felelt. — Sikkasztás. De higgyék el, hogy én nem akartam. A főkönyvelő mellé voltam beosztva s először nem is tudtam, mit csinálok. Mikor rájöttem, akkor pedig már késő volt... ¥ smét csendben ültek egy darabig, csak a motor zaja hallatszott. A sofőr ránézett a szomszédjára, mintha csak azt kérdezte volna: te beveszed ezt a dumát? Ki tudja, miért csücsült a tündérke. Karcsi bácsi mereven nézte az elfutó utat. Ilyen gondolatok jártak a fejében: Szinte még gyerek ez a teremtés, szerencsétlen is, valaki átverte. Aztán hangosan hozzátette: — Hát igen. Az élet nem mindig azt nyújtja, amit vár az ember. Sándor összekulcsolta kezeit a térdén és így gondolkozott: Látszott rajta, hogy tetteti magát, a kis hazug. Szépen megjátszotta a szendét... Egyre közelebb húzódott a lányhoz, szemtelenül átfogta a derekát. — Maga nagyon anyás kislány, Igaz? Irén megvető mozdulattal tolta el magától. A sofőr a visszapillantó tükörből mindent látott. A kanyarokat élesebben vette s ilyenkor Sándor mindig nekidűlt a lánynak s kezével végigsímhofta combját. Ä lány nem szólt semmit A sírás fojtogatta, bár tudta, hogy ha kiszabadul, ezzel számolnia kell. Már a börtönben elhatározta, hogy senki előtt sem fogja letagadni a múltját, életének ezt a 6Ötét foltját. Sándor unott mozdulattal elővette a cigarettát. Mindenkit végig kínált, utoljára a lányt. — Köszönöm, nem dohányzóm. — Tényleg? Ezt csodálom. Olyan dohányos kinézete vám. Irén remegett az idegességtől. Nem így képzelte el a szabadulás utáni első napot. Utoljára a tárgyaláson érezte magát iilyen kiszolgáltatottnak. Mégis rágyújtott. A cigaretta nagyon erős volt. Szédült, köhögés fogta el. Egész teste rázkódott, majd megfulladt. De tovább szívta a cigarettát. Már csak harminc kilométernyire volt a város. Sándor ismét gúnyos megjegyzéseket tett a lányra, közelebb simult hozzá. Karcsi bácsi azonban rászólt: — Hagyd abba! — Csak nincs kifogásod ellene? — kérdezte Sándor szinte csodálkozva. — De igém, fiam. Van kifogásom. Ha nem csal az emlékezetem, te nem így szoktál nőkkel bánni. fi ándor abbahagyta a szem- telenkedést, és kicsit szé- gyelte is magát. A heves beszélgetést újabb csönd váltotta fel. Már csak húsz kilométer, gondolta magában a lány. — Hol fog dolgozni? — kérdezte tőle Karcsi bácsi. — Remélem ugyanott — volt a rövid, halk válasz. A lámy továbbra is kifelé nézett az ablakon. Haja egész arcát eltakarta, nem láthatták rajta, hogy mennyire szenved. — Ezek után visszaveszik? — szólalt meg Sándor, és rossz- indulatát, amit a csalódás váltott ki belőle, ismét nem tudta leplezni. Hangjában színészies csodálkozás volt és szemöldökét magasra felhúzta. Irén nem bírta tovább. Ügy érezte, hogy sírnia, üvöltenie kell, de a feltörő sírástól csak annyit tudott mondani: — Engedjenek ki, álljanak meg... , A sofőr a fékre taposott, megállt. A három férfi szótlanul nézte, amit kinyitotta az ajtót. — Mennyit fizetek? — kérdezte szaggatottan, s gyorsan magára kapkodta a sálat, kabátot. Könnyei patakokban folytak az arcán, sűrű, apró pely- hekben szakadt a hó. Irént nem érdekelte, hogyan fog hazajutni. Lényeg, hogy megszabadul ebből a kínzókamrából, amit véletlenül maga választott. Kinyílik minden ajtó A szürke alkony indított útnak. A lomha est válla fölött az éj intett fekete karjával érted, hogy menj, karod kitárva, vággyal, reggelt, fényt, tüzet keresni a Sötétség sivatagában. Ráléptél minden útra hittel, hogy elvisz valahová hol lelkek lángjai avulnak dermedt tagjaid melegíteni. Az utcákon sikolyt kongott fehér falak között a lépted.. Fáradt-erőtlen toronyórák jelezték, hogy a sötétben átrohant felhőkön és falakon és háztetőkön a bánat az idővel, egymást szorosan átkarolták. Megálltai a házak kapujában a csengők gombját kerested, de erősebb volt a sötét az apró gyufalángnál. s mentél tovább, a könnyed reszkető kezekkel letörölve... Ó, meddig tart ez az éj még! meddig fut a bánat az idővel a könnyázott tetők felett — mily buta nász! — s már nyílna is szóra az ajkad, — de kigyúl egy fény a keleti ég alatt, a reteszek lehullanak zörögve, és kinyílik minden ajtó előtted. Varga Mihály LEVÉL Még azt sem mondhatom, hogy elfeledtelek volna — csak tegnap óta valahogy úgy tűnik a kettőnk ügye mintha egy harmadik * (talán a vonaton) mesélt volna egy zavaros történetet. 1' Am én egy állomással korábban szálltam le mint a mesélő így most nem tudom a történet végét megírni néked. Simonyi Imre Harmadszor is... Másodszor Is szólt a kakas. En nem üres kezekkel Jöttem, de megrepedezett a vas előttem —. s villámlott mögöttem. Az összetört bordák Jíö.zött a szív is megtörettetétt. Nem voltak már üstökösök, csak halott, néma reggelek. Elég volt egyetlen szavad, hogy újra induljon a vér; harmadszor is szólt a kakas, s utamon mosolyod kisér. Antalfy István — Nem fizet semmit! — válaszolta a gépkocsivezető, majd gázt adott és elindultak. Egyikük sem gondolta még két perce, hogy a lány ki akar szállni a kocsiból, egyedül, a nagy havazásba. Meglepetésükből először Karcsi bácsi hangja rázta fel őket. Bodor Miklós; Bugáé. — Nincs ilyenkor forgalom az országúton. Megfagy egyedül. Egy kilométert haladhattak, mikor a sofőr szó nélkül visszafordult. Senki sem tiltakozott ellene, sőt látszott az arcokon, hogy helyeslik ezt a lépést. Irén ott állt egyedül egy fa tövében. Nem sírt már, gondolatok nélkül bámulta a dús hótömegtől terhelt, görnyedő ágakat. A pelyhek eszeveszett táncba kezdtek, s szinte egybekavarták az utat a szántóföldekkel, az éggel. Arra riadt, hogy mellette áll a Warszawa. Nem akart hinni a szemének, s félt is. Zokogva, teljes erejéből rohanni kezdett, nem nézte merre, hová. Sándor villámgyorsan kiugrott a kocsiból, de alig bírta utolérni. — Irénke! Irénke! Álljon meg, ne szaladjon ... Végre elkapta a kezét és magához rántotta. Irén szabadulni akart tőle, de amint ránézett, látta Sándor bűnbánó arcát, elszánt tekintetét. Nem tudott mozdulni, tűrte, hogy a férfi megsimogassa a haját, ráterítse kabátját. Szaporán szedte a levegőt. Ruhája teljesen elázott a hóesésben, de már nyugodt volt, amikor Sándor a kocsihoz vezette és beültette. A sofőr bekapcsolta a reflektorokat. Ott ültek Ismét négyen, három férfi meg egy nő. Sándor fagyos kis kezeket melengetett tenyerében. A sofőr látta ezt a tükörből s intett Karcsi bácsinak, aki megszólalt: — Nemsokára hazaérünk...! Irénnek ez mindennél többet jelentett. Boldog volt. Mégis visszafogadják. Lazjcs Arai*
