Petőfi Népe, 1966. december (21. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-11 / 292. szám

Erről is beszéljünk...

Négy esztendő művészeti sikerei

Val juk be, nem beszélünk kellő mértékben művészeti életünk sikereiről. S ez bizonyos fokig érthető. Igaz, hogy akinek a kisujja körme beszakadt, hosszú ideig azt érzi, s akinek a foga fáj, nem

beszél jó közérzetéről, még ha egyébként kitűnő kondícióban is van.

De a nehézségek számontartása, ha tartós egyoldalúságba merevedik, torzítás forrásává

is válhat, s nem tudom, hovatovább nem fenyeget-e bennünket is ez a veszély? Ha művészeti életünk valamely fogyatékossága kerül szóba, túl gyakran találkozni a kritika olyan hangsúlyával, amelyről

érezni: hiányzik mögüle a bizalomnak az a tárgyi alapja, amely megóv a téves általánosításoktól. Gyakori az olyan vita, amelyben csaknem mindenki tájékozottnak bizonyul a hibák, gyengeségek és tévedések felsorolásakor, de alig

akad, aki hasonló otthonossággal sorolná fel azt, ami jó, azt, ami érték. Sokszor meglepő elmélettel teremtünk szerves kapcsolatot egyes negatív jelenségek közt, de rendszeresen adósak maradunk a pozitív teljesítmények szerves ösz- szegezésével. Nem beszélve arról, hogy mennyivel nagyobb hévvel továbbítjuk rossz tapasztalatainkat (vagy adjuk tovább másokéit), mint hirdetjük, ha valami megelégedésünkre, örömünkre szolgál.

Nélkülözhetetlenül szükséges tehát, hogy beszéljünk az eredményekről is, nem egy másfajta egyoldalúság, hanem a helyes önismeret, a pontosabb, reálisabb helyzettudat érdekében. És csak a legutóbbi évek termését szem előtt tartva, neveket, példákat is csak illusztrációképpen, emlékeztetőül idézve.

Irodalmunk színesebb, elevenebb, gazdagabb lett, problémaköre, témavilága szemmel- láthatóan életünk valóságához igazodik. Felveti a szocialista tudat, erkölcs, életforma kérdéseit; az elavult polgári-kispolgári életvitelt a szocializmus adta lehetőségekkel szembesíti (mint pl. Fejes Endre: Rozsdatemető, Fekete Gyula: Az orvos halála, Goda Gábor: Magányos utazás, Kolozsvári Grandpierre Emil: Párbeszéd c. regényei). Tükrözi és segíti azt a történelmi átalakulást, amely a falu világában megy végbe. Ezzel összefüggésben folyóirataink, napisajtónk hasábjain érdekes szociográfiai irodalom bontakozott ki, s nem egy szerző írásai izgalmas riportkötetekké is kerekedtek. (Féja Géza: Sarjadás, Galgóczi Erzsébet: Kegyetlen sugarak stb.)

Darvas József: Orosháza, Ily- lyés Gyula: Ebéd a kastélyban című könyve, aíra bizonyíték, hogy a szociográfia a tegnap és ma történelmi érdekű összevetésévé is szélesedhet.

A parasztság megváltozott helyzetével — s ugyanakkor irodalmunk életközelségével — függ össze, hogy nem egy regény a paraszti életet ábrázolva nemzeti érdekű keresztmetszetet ad. Galambos Lajos: Isten őszi csillaga c. regénye a fordulat évét megelőző idők magyar társadalmáról nyújtott — egy termelőszövetkezet alakulása kapcsán —széles képet. Sánta Ferenc: Húsz órája ugyancsak a falu világának ábrázolása révén az elmúlt húsz esztendőnek jóformán minden ellentmondását markolta össze szerencsésen, félreérthetetlenül.

Irodalmunk egyre növekvő eszmei-művészi erővel vizsgálja a közelmúlt történelmét. Bírálja a Horthy-rendszer üres, értéktelen világát, keresi ama felé mutató erkölcsi és politikai értékeket, mint Németh László Irgalom c. regénye; elvégzi — mint pl. Cseres Tibor:

Hideg napok, Bóka László: Alázatosan jelentem c. művei — az elkerülhetetlen önvizs- gálatbt: kutatja rétegek, típusok erkölcsi felelősségét. A nemzeti élet folytonosságára kérdező önvizsgálat jegyében szembesítette az utolsó magyar negyedszázad történelmének drámai fordulatait Darvas József Részeg eső-je; ugyanezzel a történelmet tudatosító szándékkal vezette végig alakját felszabadult életünk küzdelmes fordulóin Nemes György (Egyetlen pillanat). Lengyel József (Elévült tartozás) rendíthetetlen szocialista meggyőződéssel oldja fel a tegnap nem egyszer keserű .tapasztalatait.

Líránkra hasonlóképpen a társadalom kérdéseivel való lépéstartás jellemző. Az a közéleti költészet hozta meg a szocialista líra elismerését, e vált joggal a legnépszerűbbé, amely a ma bonyolult viszonyai közt is ineg tudja ragadni aktuális forradalmi feladatát: — Garai Gábor, Simon István, Váci Mihály költészete. A neveknek, címeknek — amelyeket nyilván soká lehetne sorolni — nem önmagukban van a jelentősége, együttesen illusztrálják azt a legfőbb eredményt, hogy nagy mértékben megnövekedett irodalmunk realizmusának érvénye, hogy minden eddiginél elevenebb kapcsolatot tart a társadalmi fejlődés menetével. S végül is ez az, amit a közönség növekvő érdeklődése honorál: jelentősen emelkedtek az átlagpéldányszámok. Ugyanez a megnövekedett érdeklődés hívja életre országszerte az irodalmi színpadokat, kiséri a Rádió, Televízió mennyiségben, színvonalban gyarapodó irodalmi műsorait.

Filmművészetünk az

utóbbi években hagyta maga mögött átmeneti „szürke” periódusát, s a hazai közönség érdeklődése, és számos nemzetközi elismerés bizonyítja, hogy a kibontakozás útjára lépett. E területre jellemző: azok az alkotások tudtak eszközeiben is sajátosan újat hozni, azok kerültek a hazai és nagyrészt a nemzetközi érdeklődés középpontjába, amelyek a mi mai

életünkről adtak őszinte, szocialista elkötelezettségű, s épp ennek révén művészileg is hiteles képet (Húsz éra, Párbeszéd, Sodrásban, Nehéz embe rek, Hogy állunk fiatalember?) A múltban játszódó filmjeink közül ugyancsak azok váltak ki, amelyek összetett erkölcsi- politikai kérdésekre az egyértelmű válaszadás igényével feleltek (Hideg napok), amelyekben elmélyültebb, igényesebb lett a társadalmi kapcsolatok elemzése, egyén és közösség viszonyának történelmileg konkrét feltárása (Pacsirta, Iszony, Szegénylegények).

A magyar drámaírás

ilyen eredményekkel nem dicsekedhet, bár értékes alkotások, • sikeres művek itt is születtek (Dobozy: Holnap folytatjuk, Gyárfás: Egérút, Illés: Az idegen, Illyés: Bolhabál, Salamon Pál: Magadra kiálts, a Rozsdatemető drámai változata stb.). — Színházaink repertoárja azonban gazdag, sokszínű volt. Átdolgozások, színrealkal- mazások bővítették klasszikus drámai értékeink választékát az utóbbi években (gondoljunk csak a Czillei és a Hunyadiak, a Mózes, a Magyar Elektra, a Kocsonya Mihály házassága kivétel nélkül sikeres bemutatóira). A Tragédia, a Bánk bán új rendezései e művek rejtett értékeit, újfajta értelmezési lehetőségeit hozták napfényre. A külföldi drámairodalom változatos anyagának szocialista és haladó, antifasiszta, humanista elkötelezettségű drámák adták a gerincét (Arbuzov, Babel, Brecht, Gorkij, Lorca, Rozov drámái, továbbá A helytartó, Marat halála, Az ördög és a jóisten, Beckett c. művek).

Különösen örvendetes, hogy épp az említett darabok előadása kapcsán mutatkozott meg leginkább a rendezői tehetség, az együttesek odaadó munkája. Az sem közömbös, hogy a klasszikusok bemutatása az utóbbi esztendőkben bővült: az elmúlt évadban színházaink több mint felének volt műsorán Cseihov-, Tolsztoj-, Turge- nyev-, Dosztojevszkij-dráma. Külön lehetne — és kellene egyszer bőven — vidéki színPályakezdés

fi zóráth Béla tervező még ^ csak pár perce ül a Boráros téri büfé presszó részében. Délután közepe, iszürke, unalmas őszi idő. Bent is kevesen ülnek, az utcán is néhá- nyan szedik a lábukat. Fúj a szél, száraz levelek csúszkálnak a járdán. Behúzzák nyakukat az embereik. A villamosok csörömpölése is fagyos, rideg.

Szóráth éppencsak nyalogatja fél deci konyakját. Hadd tartson minél tovább. Késő este indul vissza a vonata T-ra. Nézi a hervadóiban levő kávéfőzőnő gondosan festett, púde- rozott képét, sötét üregű, közönyös szemét, s ettől még ko- morabb lesz. Kényelmesen veszi sorra a jobbára idős vendégeket Mikor az erősen homály, ba merült sarokba pillant, majdnem felkiált: „Vincze!” — Szakasztott olyan, mintha osztálytársa lenne, akivel nyolc éven át nyűtték a gimnázium padjait. Csak persze markánsabb, férfiasabb kiadásban. Ugyanaz a jellegzetes, feltűnően előre domborodó homlok, alatta a mélyen fekvő, tüzes fekete szem, a „majakovszki- josan” engedetlen, kékesfekete haj ... ő lenne, valóban? Tizenkét éve találkoztak utoljára, a diploma tiszteletére csapott, kamaszosan kötetlen búcsúesten ... Már csak azért is valószínű, hogy Vincze Sándor az a magányos férfi, mert egyáltalán i 11 van. Ide jártak

egyetemista korukban. Igaz, nem valami előkelő hely, de olcsó volt, és sok érdekes ember megfordult itt.

Csak nézne már arrafelé az a Vincze-gyanús valaki. Milyen régen mered maga elé. Igen, az a makacs állmozdulat is jellemző rá, meg keskeny, összeszorított szája.

Feláll, odamegy, amaz is észreveszi. Felpillant rá, kicsit vaksin. Ez is ő. Mindig rövidlátó volt. Előtte négy üres fél- decis pohár, az ötödik félig van. Rummal. Érzik a szaga.

— Bocsánat... Nem...?

— Szervusz „Csoszka”! —

szólítja, most már igazán Vincze Sándor, régi becenevén, melyet lúdtalpas, plattyogó járása miatt ragasztottak rá. — Ülj ide, gyorsan! Vagy én menjek a te asztalodhoz?... —

biztatja, s hadonászik hosszú karjaival. Látszik, őszintén örül a véletlen találkozásnak. — Nem, mégiscsak te hozd ide a poharadat... Neked még egy van — teszi hozzá kis rezigná- cióval... Látod, én már ki vagyok „dekorálva”.

Szóráth nem kevésbé örvendezik. Már is ugrik a poharáért. Visszasiet, leül Vincze mellé a falhoz készített, rugós pamlagra. Gusztálják egymást. Mondatok helyett, régi-régi helyzetekre, hangulatokra utaló félszavak röpködnek. Mint testházi kultúránk jelentős fejlődéséről beszélni. Az utóbbi két esztendőben éppen az új magyar drámák bemutatásában — mai magyar drámairodalmunk segítő támogatásában — múlták felül a fővárosi színházakat, ugyanakkor számos produkciójuk emlékezetes eseménye volt az egész magyar színházi életnek (Az Irkutszki történet, a Rozsdatemető szolnoki, a Mózes veszprémi, a Peer Gynt és a Sirály debreceni, az Antonius és Cleopátra kaposvári, a Botlár-ügy, szegedi, a Legyek pécsi előadása stb.) S ha ehhez hozzávesszük a szegedi szabadtéri játékok, a gyulai várjátékok — s bár szorosan nem tartozik ide — a Sa- bariai karnevál a soproni ünnepi hetek, a baranyai vasárnapok, a siklósi és nagyvázsonyi játékok stb. sikerét: kitűnik, hogy a vidéki városok milyen lelkesen és eredményesen kezdeményeznek kulturális programokat, ápolják történelmi hagyományaikat,

S kell beszélnünk zenei életünk sikereiről, többek közit á hazai és nemzetközi elismerést aratott új magyar operákról (Petrovics: C’est la guerre, Szokolay: Vérnász, Mihály András: Együtt és egyedül) és azokról az eredményekről, amelyeket képzőművészetünk, különösen a monumentális szobrászat, a grafika, az illusztrációs művészet területén,

s az iparművészet számos ágában ért el.

Ugyancsak meg kell emlékeznünk arról, hogy az utóbbi években mennyire előtérbe került a szocialista művészeti örökség (Derkovits, Dési Huber, s a szocialista képzőművész csoport anyagainak kiállítása; a szocialista irodaiam hagyományának feltárása); hogy mennyire tágult művészeti életünk szemhatára és a XX. századi szocialista és polgári értékeknek mennyivel gazdagabb választéka áll ma a közönség rendelkezésére, mint korábban; hogy egész szellemi életünk mennyi közéleti — köztük művészeti — kérdést feszegető vitától pezseg; hogy az általános kulturális forradalom eredményei nyomán hogyan szélesedik és , aktivizálódik az új közönség, az új szocialista művészeti közvélemény.

Dehát e cikk korántsem teljességre törő „eredménylista”. Szerény és alkalmi emlékeztető csupán: bizonyos fogyatékosságokkal küszködő művészeti életünk megítélése során tartsuk szem előtt sokkal jelentősebb eredményeit. Így a problémákat is másként fogjuk látni. S állandóan eszünkbe jut majd, amiről oly sokszor megfeledkezünk: szocialista művészeti életünk szolgálata nemcsak a hibák bírálatát, de legalább úgyannyira az eredmények ismeretét és propagálását is jelenti. x<ith Dezs5

vérek, karolják vállon egymást, majd hancúrozva könyökűk oldalba ... Mint valamikor, ha unalmas volt az óra.

— Hogy élsz? Életjelt se adsz magadról. Ennyire nem szabadna elszakadnunk — lepi meg kérdéseivel barátját az élén- kebb Vincze. —'Emlékszel, mikor az egeret eleresztettük latin órán, intőosztás előtt?

— Meg mikor Gulácsi behozta a pedellus macskáját, és bedugta a katedra alá...

Fűzik a diákévek emlékgyöngyeit, mint ilyen találkozásokkor szokás. A végén nagy sóhaj. Vinczéé a keserűbb. Egy kortyra kiissza rumját, miután egy biccentéssel elintézi a koccintást. Ahogy hátrahajtja a fejét, abból is látszik, nem az iszákos emberek mozdulatával csinálja. Most már csak úgy „cumtrucc” — dacból — „vigasztalódik”. Szóráth is felhajtja a konyakot.

— Mit iszol? — igyekszik őt megelőzni Vincze.

A ztán a teli féldecik mellett hallgatással folytatódik a találkozás. Szóráth szólal meg előbb, elébe megy a várható panaszkodásnak.

— Hát bizony... mikor még az iskola demokratizmusában éltünk, vidáman mentek az évek ..; Ott, ha egyikünk felsőbb osztályba lépett, ez nem vette el a másiktól a lehetőséget, hogy ugyanúgy előrehaladhasson ... Hogy is mondjam, nincs az a konkurrencia. amely az együtt dolgozó felnőttek közötti viszonyt nem egyszer megrontja ... Talán ezért is emlékezik úgy vissza az ember a kellemes diákévekre, mint amilyenhez hasonlókat nem ad az élet... Nem is a gondtalanság adta azoknak az időknek a báját, hanem ez...

— Honnan tudod, hogy az élettel van bajom? — kapja fel a fejét Vincze. Fényes, bent ülő szénfekete szemét Bélára szegezi, s mikor az halványan elmosolyodik, legyint. — Mindig nagy lélekbúvár voltál, emlékszem, te ne olvasnád le rólam? — nézi körül a rumos poharakat is, mint jelentést hordozó bizonyítékokat — Te voltál a pszichológus, mégis én lettem pár éve iparszociológus. A mérnöki diploma mellé ezt is megszereztem, látod? Most ennek iszom a leyét... Igyunk!

Látva, hogy Szóráth vigasztalni készül, kezét karjára teszi.

— Várj! Tudod, ötvennégyben indultunk rrynd a ketten. Mint technológus kezdtem a

gépgyárban, haladtam, voltam részlegvezető, gyártásvezető. Aztán kedvet kaptam a szociológiára. Láttam, nem nagyon tetszik némelyeknek, de ismersz, annál jobban belemerültem. Vigyáztam, hogy gyártásvezetői beosztásomban semmi kifogás ne érje munkámat. Szerettek is, nem mondhatom.

^ztán nagyn|ehezen elértem, hogy Iparszociológiai felméréseket i végezhettem. Munkaerővándorlás okai, az anyagi ösztönzők szerepe a termelékenység növekedésében, a