Petőfi Népe, 1966. december (21. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-25 / 304. szám
4. oldal 1966. december 25, vasárnap ÁPRILIS ivialinovszkij marsall, aSzov- §§ jetunió honvédelmi minisztere = hazánkban járt, s Kecskemétre g is ellátogatott. Egy kedves pil- s lanat: tiszteletbeli úttörővé fo- =f gadják a lelkes pajtások. g ss= MÁJUS A Kiskunfélegyházi Vegy- = ipari Gépgyár 40 millió forint g értékű berendezést exportál a B Szovjetunió műtrágyagyárai ré- p§ szere. A képen egy hőcserélő, g melyet a Budapesti Nemzetközi =j Vásáron mutattak be. JÚNIUS íh a nyár, kezdődik az ara- g tás. A császártöltési Feiszaba- g dalás Tsz-bcn két kombájn = vágja az őszi árpáté ^ Duna menti emberek A folyamnak sok arca van. A nóta szerint a Tisza leginkább — szóke. És a Duna? Selymesen kéklő, ringató olykor, für- dőzőket csalogató. Majd hullámokat korbácsol a szél, acél- szürkére vált a felszín. A máskor oly lágy vonásokat, pasztell - foltokat télen a jégtáblák gyűrődéseinek torz redői keményítik meg. Aztán az idill halk menüettje egyik napról a másikra a dráma fortisszimójába csap át. A víz szűknek találja a partékat, háborog a folyam, erőszakosan helyet követel magának. És az emberek ellenállnak a gátakon, mint ahogyan oly sokszor tették már, s tették legutóbb a múlt év emlékezetes nyarán. A példa nélküli helytállás hőóköl- teményt érdemelne. Mert a fékevesztett folyam, több mint száznapos küzdelem árán, végül mégis csak megszelídült A gátőr Es szelíd a folyam mo6t is. A Solt és Harta közötti védtöltés tetejéről, az országútról nem látni a tetejét Tavaly nyáron láttuk. Veszedelmes csillogás kápráztatta a szemet Most Vörös Ferenc hartal gátőr nyugodtan rója hétkilométeres szakaszát. Szeme előtt elvonulnak a telefonoszlopok. A huzalokon naponta szállnak a jelentések az Országos Vízügyi Főigazgatóság központjába, s ezek hangzanak el a Petőfi rádió hullámhosszán, délután két óra után. — Két éve vagyok itt szolgálatban — mondja. — Azelőtt is az alsódunavölgyi igazgatóságnál dolgoztam, mint brigádvezető. Tíz éven át Mélyítettük a Dunát, máshol követ hord- tunk belé. A folyamot is gondozni kell, mint a földet Nem fiatalember már. Szak- márról került a Duna mellé. Nem tudna elszakadni tőle. TaNapi útját rója a gátőr valy neki is kijutott a helytállásból. De segítségére voltak a hartal tsz-gazdák, éjjel-nappal, vasárnap U talicskázták és hordták vontatóval a földet a nyulgátra. Hajszál híján már- már bekövetkezett a tragédia. Ám az utolsó pillanatban sikerült megmenteni az árterület gazdag vetéseit Munka bőven akad. A töltés tövéről már jórészt kivágták a fákat, hogy árvíz esetén a gáterősítő anyagot szállító uszálynak ne álljanak útjában. Néhány tíz méterrel odébb új er- dősávot — védősávot — telepítettek. Mit vár az idei téltől? — Hogy ne legyen magas a víz —: válaszol elgondolkozva. — Akkor a zajlást ta simán megússzuk. Hajósok Az emberiség történetének hajnalán az első települések a folyópartokon jelentek meg. Ivóvizet és halat, tehát élelmet adott a folyó; a szállítás is könnyebb és egyszerűbb volt, mint a szárazföldön. így volt a Duna mentén is. Lóval és emberi erővel vontatták a dereglyéket, s akadtak falvak, ahol a legényember akkor lépett át a férfikorba, akkor vívta ki erkölcsi rangját, ha egy-két évet keserves hajó von tatással töltött el. Később, a gőzhajózás térhódításával a hajószolgálatnak ez a jellege elhalványult, józan kenyérkeresetté vált. De a Duna menti falvak legtöbbjében ma is seregestől élnek a hajósdinasztiák. Hartán például jelenleg is 55—60 hajóscsaládot tartanak nyilván. Kovács Dezsőéknél, Énisz Jánoséknál, Vigh Andrá- sóknál, a család férfitagjai egy- től-egyig hajósok. Kormányosok, gépkezelők, fűtők, matrózok és — vitorlások. Az utóbbi afféle szolgálati jelzés; a korabeli hajtóerőre már csak a szóhasználat utal. £s hányán vannak, akik csak egy-két évre szegődtek el hajósnak! Néhány évtizeddel ezelőtt nem ment el hajó a Dunán, hogy hartai ember ne szolgált volna rajta. Kevés volt a föld, a vállalkozó szellemű fiatalok könnyűszerrel nekivágtak a vízi országúinak. Néhány ,év óta a Duna másképpen is hasznot hoz a hartai- ak konyhájára. Meghonosodott a kavicsbányává;, maga a Le- nisz Tsz legutóbb kavicskitermelő segédüzemet létesített. Az öntözött terület pedig a község határában eléri a 800 holdat, ami az évtized végére csaknem a nyolcszorosára növekszik. Kompkezelők Fájsz nem tartozik a hajós községek közé. De Unszorg Sándor fiatal kora óta a MAHART alkalmazottja. Pozsonytól Mohácsig járta a Dunát. Tizenhárom év óta pedig a Párduc nevű komppal járja a túlsó és az innenső part közötti távolságot. Széltől ostorozott vizen jön a komp most is, Fadd—Dombori felől. A parthoz érve paprikával rakott teherkocsi fordul le róla, néhányan kerékpárt tolnak. — Erősödik a szél — törli meg homlokát Unszorg Sándor. — Volt már úgyis, hogy félórába telt, amíg sikerült kikötnünk. — Amíg nem jön az első jégtábla. addig közlekedünk. Akkor levonulunk Bajára, a téli kikötőbe. De év végéig még húsz vagon paprikát is át kell szállítanunk, — teszi hozzá a pénztáros, Vlncze József. Előkerül Fekete Pál, a motorvezető. Fzt mondja; — Nyáron több a munkánk, de szívesebben Is végezzük, vasárnaponként szinte megszakítás n°!kiii irfvázunk. A pihenőszobában beszélgetünk. Mit csinálnak szabad idejükben? Mosolyogva mutatnak a sarokba,'a félig kész hálóra. Mert estémként szívesen ha- lászgatnak. Amikor jó az idő... Halászok — Hol a házigazda? — A Dunán — feleli Putte- rer Antalné. — Ilyenkor Is halásznak? — Hát persze! Hal bőven van, sokkal több, mint tavaly. — Akkor a jövedelem is több lesz. re bácsi arca. Mert arra a legbüszkébb, hogy a család legifjabb tagja is a szakma híve marad. — A fiatalokat tanítani i* kell — mondja az öreg. — Ismerjék meg a haljárást, a há- ióvetést, meg mindent, amit tudni kell Es a hálószövést meg a varsakészítést is, Hömpölyög a tíz • •« Hányán élnek a Dunából? Csak a Bács-Kiskun határát kéH álóját maga szövi a halász — Jóval több. Havonta négyezer körül alakul az idén. Hellyel kínál a szép nagybaracskai ház konyhájában. Kérésünkre az udvarról beszólítja édesapját, a 87 éves Földvári Imrét. Az öreg nem szívesen hagyja abba a munkát a gö- csörtös tuskók hasogatását Ahogy belép, ránk hunyorog még mindig élénk szemével, s nagyot szusszanva leül. — Hány évig volt halász? — Hetvenegy éven át. Két évvel ezelőtt abbahagytam. Azóta sporthorgász vagyok — teszi hozzá kuncogva. Majd emlékezni kezd; — Csak a Balatonon és a Tiszán nem halásztam. Azért mégis a Duna volt a legjobb. Az a sokféle hal; Ponty, harcsa, süllő, angolna, máma, kecsege, bálin. Néhányszor ötven kilós harcsát is fogtam. — Szereti-e a halat? — Nem én! Régen szerettem, de most már nem kívánom. Majd előkerül az unoka, ifjabb Putterer Antal. Tizennyolc éves, kissé véznának tűnő fiatalember. De édesanyja szerint az utóbbi néhány hónapban sokat erősödött. A vízen, s amikor arról beszélgettünk, hogy megszerette a halászatot, rövidesen tagnak is jelentkezik az Űj Élet HTSZ-be, felragyog íme pezó 180 kilométeres szakasz innenső oldalán. Felmérés, összesítés nincs. De az Itteni, sokszínű, gazdag élet enélkül is nyilvánvaló. Hömpölyög a víz, évezredek küzdelmével a változó időben. Néhány vízi foglalkozást elsodort már a folyam, így a halszárítást, s főképpen a vízimolnárságot. Még a múlt század közepén is csupán Baja térségében több mint száz vízimalom lapátja forgott. Valamennyi elpusztult, csak Ráckevén (őrzött meg egyet a múzeumi gondoskodás. Ki emlékszik már a trágár szövegű dalokra, amiket a hajdani molnárok énekeltek nagy vigassággal a télire való behúzatás idején? De a vízi élet elpusztíthatatlan, mint maga a folyam. Hullámok módjára születik újjá. Bonyodalmas a változás, sokszor fel sem mérhető. Ám sok más egyéb között benne van az is, hogy a halászok perionból szőtt hálót és elektromos műszereket merítenek a vízbe, s a lomha uszályok mellett olykor elhúz egy-egy ezüstös testű, áramvonalas szárnyas hajó. A címképen; kiköt a komp a fájsz! parton (Pásztor Zoltán felvételei.) Hatvani Dániel
