Petőfi Népe, 1966. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-20 / 274. szám
1966. november 20., vasára. 5. oldat HAZATÉR TEK A honvágy erősebb volt Egy új, most készülő épület mellett, a meleg októberi napfény felé fordítva hátunkat, beszélgettem Bolvári Gergely kőművessel. Róla még nem kopott le a nyári barnaság, hiszen állandóan kint a levegőn, a napfényben dolgozik. Nehezen emlékezett vissza arra a tíz évvel ezelőtti eseményre, ami Keme- nestaróca mellett az ország nyugati határán történt. Katona, határőr volt. Az őrs beosztása Szentgotthárd és Körmend közötti határszakaszra terjedt ki. November 4-én délelőtt éppen járőrszolgálatból tért vissza, amikor parancsot kapott, menjen ki járőr társával együtt az erdő egyik tisztására, mert ott gyülekeznek a többi határőrök. Valóban, az őrs szinte valamennyi katonája ott volt, köztük az őrs lefegyverzett parancsnoka is. Lelik József szakaszvezető, az őrs szolgálatvezetője vette át a parancsnokságot, aki úgy osztogatta a civileknek a fegyvert, mintha csak cigarettáról volna szó. Már akkor nem tetszett néhányuknak ez a gyülekezés, de elmenni már nem tudtak. A szakaszvezető rövid beszédet tartott a tisztáson, amelynek visszatérő refrénje a disszidálás volt. Bolvári Gergely és még tizenöt társa határozottan nemmel felelt erre. A szakaszvezető cselhez folyamodott, ha átadják fegyvereiket, hazamehetnek. Egy darabig ellenálltak, de a disszidálni szándékozók mégis arra kényszerítették őket, hogy lemondjanak fegyvereikről. S miután letették géppisztolyaikat, a többiek körbe vették őket. A nyugati propagandától elvakított fiatalok úgy hajtották bajtársaikat át a határon, mint a hadifoglyokat. Lovásziban az osztrák tábori csendőrök az egész társaságot lefegyverezték, majd Becsbe, s onnan Salzburgba, egy katonai lágerbe internálták őket. A negyvennapos szigorú katonai őrizet azonban nem tudta megtörni Bolvári Gergely és tái'sainak hazatérési vágyát. Már a lágerből írtak a bécsi magyar követségre, kérve, tegyék lehetővé hazatérésüket. Jónéhányan azonban a kaland lehetőségétől felcsigázva, más utat választottak. — En nem akartam egy percig sem kint maradni. Itt volt a menyasszonyom, a szüleim. Ezért akartam mindenáron hazajönni. De mondok mást. Ha senkim sem lett volna, akkor is nekiindultam volna, még akkor is, ha szökni kellett volna. Itt születtem, itt nőttem fel, ez az én hazám. A kapitalizmusról az apám mesélt. Nagyon kis gyerek voltam, de sokszor hónapokig nem láttam az apámat, mert végigtólta az országon a kubikos talicskát, hogy a családnak betevő falata legyen. A felszabadulás után jól éltünk, nekem ennél jobbat ne ígérjen senki. Amikor szolgálatban voltam, néhány lépésre volt tőlem az osztrák határ. Sose vágyódtam oda. Az internálás után behívattak valamennyiünket a tábori csendőrség irodájába. Először szépen beszélgettek velünk, próbáltak meggyőzni, hogy itt milyen szép, milyen jó az élet. Aztán jöttek az ígérgetések. Ha maradunk, rögtön munkába helyeznek bennünket szép jövedelemmel és szállodában kapunk elhelyezést. S amikor már szép szóval és hazugsággal nem értek célt, fenyegetőzni kezdtek, börtön, kényszermunka vár itthon. Akkor nem szóltunk egy szót sem, egyre csak azt hajtogattuk, haza akarunk menni, minket nem kényszeríthetnek arra, hogy itt maradjunk. Nem sokkal ezután Bécsbe kísértek bennünket a tábori csendőrök, egészen a magyar követség kapujáig. Alig vártuk ezt a pillanatot, hiszen tudtuk, a követség már a mi hazánk. Régi história ez. Akkor és azóta sem vágyódok el. Láttam azt, amiben felnőttem, milyen a mi világunk. Nős vagyok, van két gyermekem. Állami lakásban lakok, amelyet feleségem és az én fizetésemből rendeztünk be. Televíziót, hűtőgépet, motorkerékpárt vettünk, jól élünk. Nekem ígérgethetnek, a jót, a biztosat semmilyen ígéretért nem adnám oda. Gémes Gábor liÉlt JL AZ ÁR ELLEN... MítiMíx WeH ■ . • y Ha arról hall az ember napközben, hogy lakása közelében tolvaj garázdálkodott, egy pillanatra biztosan eszébe villan: jól bezártam reggel a lakást? Hetek óta szívet szorító hírek érkeznek az olaszországi árvíz- katasztrófáról. Ügy hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akiben a hírek olvastán felvetődött a kérdés: minket nem fenyeget hasonló veszedelem? Elzártuk-e jól emléke is élénken kísért még. az alattomosan surranó ellenség, * a víz útját? Utoljára tavaly nyáron, azokDömötör Sándor, Kapitány Sándor és András István a dunaszentbenedeki gátépítő brigádból. A címképen: Munkában a földmarkolók. Közel még 1965. nyara, amikor csak rendkívüli erőfeszítések árán tudtuk megfékezni a Dunát. De 56 tele, a „jeges ár” Hogyan? Ez nem valami fából vaskarika? Nem. Mi reális élet- szemléletre neveljük a fiatalságot. Lelkére kötjük, hogy vezérfonala legyen a ráció, az értelem. | NE FELJEN,I és ne várjon áldást, boldogulást istentől, ne bízza magát a sors vak erőire, hanem maga alakítsa életét, jelenét, jövőjét. Ehhez viszont igenis józanul, reálisan tájékoztatnunk kell az ifjúságot a lehetőségekről, az arányokról, melyek különböző szakmákban, hivatásokban a társadalmi, illetve egyéni igények viszonyában jelentkeznek. Ha következetesen ismertetjük a társadalom igényeit, a fiatalok a bennük rejlő képességeket, intellektuális tehetségüket, gyakorlati érzéküket, érdeklődésüket olyan irányba fejlesztik, fordítják, amelyen egyéni igényük a társadaloméval találkozik. Vagy legalábbis optimálisan közelít egymáshoz. Ezt szolgálja a nálunk is évről évre tökéletesedő pályaválasztási tanácsadás. Hogy még vannak, egyelőre magukat csalódottnak érző fiatalok, kesernyés szájízzel, annak az is oka, hogy nem megy könnyen annak a megtanulása, miként gazdálkodjunk mind tudományosabb színvonalon — forradalommal megváltoztatott társadalmunkban — a munkaerővel, az ember szellemi és fizikai energiáival. Azt mondjuk a még egyenesbe nem jutott fiataloknak: igazán semmi sincs t elveszve”. Több, kevesebb idő múltán erről a gyakorlatban győződnek meg. A KISZ megyei bizottsága évről évre hatékonyabban, módszeresebben munkálkodik azon, hogy segítse a fiatalokat az életre, hivatásra, szakmára való felkészülésben. Legutóbbi „Jelentés”-e helyesen állapítja meg az úttörőszövetség és a KISZ pályaválasztást segítő tevékenységéről, hogy „még ma is sokkal több szó esik a pályaválasztásról elvileg, mint amennyit konkrétan, átgondoltan, a gyakorlatban foglalkoznak vele vezetőink”. Nem állnak meg azonban a puszta tényközlésnél. Konstruktív útmutatást adnak, hogyan kell továbbfejleszteni eddig is jól bevált módszereket, de néhány „plusz” is jön az eddigi gyakorlathoz. FONTOS |elvi instrukció, hogy a pályaválasztás segítését, megkönnyítését sehol se tekintsék az alapszervezetek az úttörő és középfokú tanintézeti KlSZ-munka befejező szakaszának. Tehát nemcsak az általános iskola VII.—VIII., illetve a középiskolák III—IV. osztályában kell feltenni a kérdést: „Mi akarsz lenni?” A pályaválasztás, a hivatásra való felkészülés, az alkalmasság, képesség, érzék reális értékeléséhez nyújtott tanácsadás hosszú folyamat. A családnak éppúgy kell érvényesítenie befolyását ennek kiérleléséhez, mint az úttörő és KlSZ-szerve- zeteknek. Ezt teszik ma már minden modern civilizációban. Dicséretes kezdeményezés % KISZ megyebizottság és a megyei tanács illetékes osztályainak együttműködésével készült felmérés, részint a társadalom jelenlegi és várható igényére, részint a pályaválasztó fiatalok igényeire nézve. A sokoldalú adatgyűjtés, közvéleménykutatás részleteivel más alkalommal foglalkozunk. Mégis, hogy képet alkothassunk, mennyire szükséges a szüntelen, évenkénti adatgyűjtés — a pályaválasztás lehetőségeinek ismertetéséhez, néhány példát adunk, végzős középiskolásokra vonatkozóan. 1967-ben 200 pedagógushelyre 480 jelentkezés várható. Az egészségügyi felsőoktatásban 45 helyre 160-an kérték felvételüket; műszaki felsőoktatásban 15 —20 helyre 85 jelentkezővel lehet számolni. Egy-két kvalifikált és divatos szakma kivételével — rádió-, tv-műszerész, fodrász stb. — a szakmunkáspálya felé nem vonzódnak ... Akkor még nem szóltunk a mezőgazdaságról, ahol jelentős a szakmunkások iránti igény, s a II. ötéves terv során ehhez képest rendkívül kevesen kaptak — szereztek — szakmunkás-bizonyítványt. Érettségizett fiatalok — mező- gazdaságban—• irányítókként és alkalmazottakként kívánnak elhelyezkedni. | AZ IFJÚSÁGI | alapszervezetek figyelmébe ajánljuk a KISZ megyebizottság — elemzésekre alapozott, új és konkrét határozatait. Ezek realizálása széles és célszerű távlatokat nyit a fiatalok pályaválasztásához. Tóth István ban a nagyon nehéz napokban jártam az Alsódunavölgyi Vízügyi Igazgatóság bajai székhazában. A folyosón sáros csizmajú, fáradt küldöncök várakoztak a legújabb utasításra, sűrűn csapódtak az ajtók és az egész épületet betöltötte a tucatnyi telefon szinte megszakítás nélküli berregése. Innen irányították né- hányan a 134 kilométer hosszú megyei Duna-szakasz mellett folyó védelmi munkát, több ezer ember és sok száz gép „hadmozdulatait”. Most a hivatalok megszokott nyugalma fogad a folyosón, és bár jól tudom, hogy a Duna szelíd ezen az őszön, mégis jóleső érzéssel tölt el ez a csend, mozdulatlanság. * Békéi Tibor, az árvízvédelmi csoport vezetője megerősíti fel- tételezésemet, hogy a firenzei katasztrófa nyomán másokban is megszületett a kérdés: rend van-e a mi házunk táján? Nem én vagyok az első, aki az utóbbi napokban a védelmi munkákról érdeklődik. Vendéglátóm elmondja, hogy még 1965. őszén helyreállították a gáton keletkezett károkat: körülbelül 8 kilométer hosszan megerősítették a töltést a déli határhoz közel eső részen. A tájékoztató közben megnézhetek néhány* fényképet is arról, hogyan bontották meg, majd építették újjá a gátat azokon a pontokon, ahol átszivárgások, buzgárok voltak. Alig akarom elhinni, hogy a félelmetes duna- falvai buzgár — sokszoros ho- rxokzsákgyűrűben bugyborékoló több méter mély tó volt a töltés innenső oldalán — egy ilyen, majd hogy nem vakondjáratnak tűnő alagúton keresztül táplálkozott« Az idei munkálatokról szólva Békéi Tibor elmondja, hogy körülbelül 16 kilométer hosszúságban erősítik a töltést, 600—700 ezer köbméter föld beépítésével. Erre a célra 40 millió forint áll rendelkezésükre. A Baja alatti déli részen, a Margitta-sziget mentén 60—70 centiméterrel magasítják is a töltés koronáját, és így az 130— 150 centiméterrel haladja majd meg az 1965. évi legmagasabb vízállást. Dunaszentbenedek térségében nem szükséges emelni a töltés magasságát, itt csak a tömegét növelik, a jelenleginek körülbelül a duplájára. * A dunaszentbenedeki erdőn keresztül árokká mélyült döm- pernyomok vezetnek el a gátépítőkhöz. A napok óta szitáló eső alaposan megnehezíti a dolgát embernek, gépnek egyaránt. Ahogy ritkulnak a nyárfák, egyre erősödik a gépeik dübörgése, majd a tisztás szélén fel is bukkannak a földmarkolók. Dömötör Sándor, az egyik gépóriás irányítója még jóval a harminc alatt van, mégis tíz éve dolgozik az Alsódunavölgyi Vízügyi Igazgatóságnál. Mint egy jól megszolgált rangot, olyan, büszkén említi, hogy már két árvizet küzdött végig, .^ott volt az 1956-os jeges- és azx 1965-ös nyári áradásnál is. — Melyik volt a nehezebb? — Az 56-os az talán félelmetesebb volt. De ha befejezzük ezt a munkát itt, akkor többé nem kell árvíztől tartania abe- nedekieknek. Erősen alkonyodik, amikor találkozom Schmidt István föld- gyalú-vezetővel. Tétlenül vesztegel a lánctalpas — mint annyiszor az elmúlt napokban —, kisebb javításra szorul. A csavarhúzót markoló vállas fiatalember arcán összefolyik az esővíz és az izzadtság. — Mint az enyv, úgy ragad a nedves agyag, még ez a 100 lóerős masina is nehezen birkózik meg vele. Sűrűn kilazulnak az alkatrészek — magyarázza. Schmidt István éjjel is dolgozik ma itt az erdőszélen a gépével, egyengeti az új gát helyét. Több száz méter választja el a legközelebbi munkahelytől. — Bizonyára rossz így vir- rasztani, ha még szót sem válthat az ember senkivel — mondom neki. — Megszoktam már — ránt egyet a vállán. — Különben — valakinek mindig virrasztania kell azért, hogy a többiek nyugodtan alhassanak — teszi hozzá. * A Duna vízállása alacsony. Baján mindössze 3,6 métert mértek és ez 6 méterrel marad az 1965. évi maximum alatt. A gát mellett mégis szüntelenül dübörögnek a gépek és sok olyan kipróbált „vizes” virraszt, mint Schmidt István és Dömötör Sán. dór. Valóban nyugodtan alhatunk. Békés Dezső
