Petőfi Népe, 1966. október (21. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-30 / 257. szám
1966c október 30. vasárnap S. oldal Angol hidegvér Az angolok hidegvérűségét gyakran emlegetik. Megvallom, kicsit irigyeltem is őket, mert ugyebár, a hidegvér megfontoltságot is jelent, s ez mindig imponál az embernek. Csak azt nem sikerült sokáig megtudnom, hogy miben nyilvánul ez meg a ködös Albion fiainál. Ez az esztendő váratlanul néhány — nevetséges és tragikus — adalékkal szolgált ezirá- nyú kíváncsiságom kielégítéséhez. Kezdődött a labdarúgó-világ- bajnokság első mérkőzése tv- közvetítésével. Miután az angol csapat a királynő és egyéb előkelőségek, valamint százezer jelenlevő, továbbá a tv jóvoltából még négyszáz millió néző előtt csupán döntetlent ért el az uruguayiakkal, fittyet hányva | himnuszuknak, s a királynőjüknek, vagy öt futballista olyan hidegvérrel hagyta ott a pályán közvetlenül a meccs után megrendezett ünnepséget, hogy meghűlt ereimben a vér. Nemrégiben jelent meg két újsághír. Az egyik: Angliában kegyelmet kapott Robin Hood, akinek hétszáz évvel ezelőtt vérdíjat tűztek ki a fejére. Eny- nyi ideig várni — azt hiszem, a hidegvér tanúsításának a világrekordja. A másik hír: Rehabilitáltak egy apát, akit tizenhat évvel ezelőtt azzal a váddal végeztek kj, hogy megölte a gyermekét. A vád hamisságának több mint másfél évtizeddel későbbi kiderítése mi tagadás hidegvérű magatartást bizonyít. Mint ahogy hidegvér kellett ahhoz is, hogy a szóban levő apát megfelelő bizonyítékok nélkül, ártatlanul a másvilágra küldjék. S ami a legtragikusabb példát szolgáltatja: a walesi Aber- fan banyászfaluban a napokban történt katasztrófa. Több mint kétszáz ember — zömében kisgyerek — halála egy kilencven év alatt összehordott salakhegy megcsuszamlása következtében. Évek óta figyelmeztették az ólálkodó veszélyre az illetékeseket, de a „világhírű” angol hidegvér folytán elengedték fülük mellett a ügyeim ükét felhívó szót. Ebből a hidegvérűségből én nem kérek. Maradjak inkább forróvérű, s kívánom, hogy honfitársaim is azok maradjanak, mert meg vagyok róla győződve: így ritkábban sértjük meg a jó modort, a kötelező tiszteletet, az igazságot, s idejében elhárítjuk az ellenünk támadó veszélyeket. Tarján István A megbántott ember Icája alapján a Népművészeti Tanácstól megkapta a „népi szövő iparművész” címet. Állandóan olvas, műveli magát, kutatja az ősi nagybaracskai mintákat és ezeket szívesen szőtte volna a Bajai Háziipari Szövetkezetnek. Elméletileg is tisztában van a népi díszítőművészei esztétikájával és motívum-törvényeivel. Az ősihez, a szabályoshoz, a széphez ragaszkodik. Beszélgetés közben gyakran előhozza a g i c c s szót. Szerinte giccs volt az, amit tőle a Bajai Háziipari Szövetkezet rendelt több éven keresztül. Persze — mint kiderült — ezt ő sem a szónak első számú jelentésében érti. Elvégre az egyes tájegységek népművészetének termékei ha egyedileg művésziek, összemásolva sem lehetnek elviselhetetlenül rosz- szak. Az összeötvözés azonban töredékére zsugorítja a mű értékét, nem is beszélve az ízlés- rontásról, amit ez az eljárás teremt. Szedlacsek az ősi nagybaracskai szőttesek felelevenítését tűzte ki célul, erre tette fel az m Ken, nogy a vaiosagoi: a nép ízlését, a nép alkotó varázsának üdeségét hordják magukon. Él egy ember Nagybaracskán, aki évek óta nem kap munkát a Bajai Háziipari Szövetkezettől. mert a népi díszítő művészet tisztaságáért szállt síkra. Szedlacsek István fent lakik a „hegyen”, a Dózsa György út elején egy kicsiny rózsaszínű ■házban. Idős szüleivel él ez a 47 éves ember, magányosan, terveivel küzködve és — megbántva. Ki bántotta meg? Nem köny- nyű ma még kibogozni. Mindenesetre az ügy, amiért harcol, nemes és tiszteletreméltó. Az űrhajózás korában, a le- vegőíinomságú műanyag kelméket ontó szövőgépek idején kell-e még a népművészeti hímzéssel díszített ruházati cikk, vagy szobadísz? Zsugorodó modern lakásunkban van-e helye népi szőnyegnek, díszpámának? Soha ekkora érdeklődés nem mutatkozott a népművészet alkotásai iránt, mint éppen napjainkban. Az idegenforgalom egyik érdeklődési területe is éppen ez: népművészeti boltjaink soha nem remélt forgalmat bonyolítanak le a hímző, szövő és faragó' művészek alkotásaiból. És mivel messze földre elviszik hírüket ezek a tárgyak, vigyázValahogy úgy. Egyedül Szedlacsek István ül még a szövőszék mellé és készíti fáradhatatlanul a remekcsipkés, istámos asztalterítőket. a máktetejes férfiing anyagot, a „duflaveréses” törülközőt, amelyet temetéseken még ma is használnak a baracskaiak. Szövi a csipkerózsaszőttest és a torba anyagát. Hisz abban, hogy kell ez a munka valakinek. öt évig dolgozott a háziipari szövetkezetnek, de azután felmondta az együttműködést. Azóta tengődik, ha kell, rongyszőnyeget is sző. ötven-hatvan forint, ha bejön naponta.: „Giccset“ kért a IilSZÖV? Mi történt? Miért szakadt meg a szövetkezet és a népi iparművész takácsmester kapcsolata? Szedlacsek így beszéli el: — Öt éven át csak giccset készítettem a HISZÖV-nek. erre kaptam tőlük rendelést. Erdélyi motívumot kevertettek baracskaival és a sárközi szőttest ösz- szeházasították a mi „duflaveré- sünkkel”. ök rajzolták a minTahácsok faluja Szedlacsek István — édesapja rábeszélésére — pékséget tanult, de nem volt ez szíve szerint való mesterség. Más vonzotta: a sokszínűén világra álmodott népi szőttesek. Nagyba- racska egykor a takácsok faluja. Érdekes, ahogyan Szedlacsek meséli: — A község határa kicsi volt, A ma is fürgén szövő alkalmatosság 1726-ban készült, első gaz- 4—500 pár aratórészes járt el dája Szedlacsek István anyai ükapja volt. Még húsz ilyen szövőkenyérért idegenbe minden esz- szék áll készenlétben a szakkör indulásához, tendőben. Hogy itthon maradhassanak, mindenki kendert tákat — ők fizettek. Megcsinál- életét, még anyagi áldozatok nyűtt. A kendert fel kellett tam. És amikor szót emeltem ez árán is. dolgozni. Ezért szaporodtak e! ellen a népművészeti giccs el- Hiba ez? Ok arra, hogy ne a takácsok. Szabó Imrének pél- len, akkor is ragaszkodtak a adjanak neki munkát? dául négy fia gyakorolta a terveikhez. Ez kell a kereskede- , , . mesterséget. Ma már kevesen lemnek, mondták. Végre az- A megegyezés útja élnek a régiek közül csak Hu- tán lemondtam az együttműkömel János és Aladios Péter, de désről, mert giccset nem vagyok Megkerestük a Bajai Háziipa- ők sem szőnek többé. hajlandó többé gyártani! ri Szövetkezetét és megérdeklődKihunyt a mesterség lángja? Szedlacsek István kiváló mun- tűk, mi a szakítás oka? A kis házban apró műhely, ahoi a 82 éves Mama az egyetlen segítség. — Mi adnánk munkát Szedlacsek Istvánnak, — mondja Bánhalmi József elnök. — Ö hagyott itt bennünket, nem volt hajlandó rendeléseinknek eleget tenni. Ha mint szövetkezeti tag aláveti magát szabályainknak, semmi akadálya, hogy munkát kapjon. Kétféle vélemény, ellentétesek egymással. És a „giccs”- rendelés? Mi erről az elnök véleménye? — Nekünk a terveket a Nép- művészeti Tanáccsal kell jóváhagyatnunk. Szedlacsek is készíthet terveket, amihez ugyancsak a tanács jóváhagyása szükséges. Kereskedelmi szerv vagyunk, nekünk a vevő szempontjai is diktálnak. Véleményem szerint mi nem kértünk „giccs’-munkát Szedresektől. Az egész kérdés tulajdonképpen magánüggyé zsugorodna, ha nem arról volna szó, hogy Nagybaracskán hamarosan megszervezik a népi takácsok szakkörét. Maga Szedlacsek szervezi meg. A szakkör célja: az ősi, hagyományos baracskai szövőművészet. Minden kellék megvan hozzá, hajlékot ad a művelődési otthon, jelentkező is lesz bőven. Ehhez viszont a Háziipari Szövetkezet és Szedlacsek István viszonyát kell rendbe tenni. És ez már nem magánügy többé. Balogh József volt lángoló szerelem a kettő- ugyanis mielőtt a hadseregbe kéjük kapcsolata, inkább amolyan rült volna, egy New York-i érdekazonosságon létrejött há- „gazdasági kutató intézet’’ al- zasság, miért kezdett volna ép- kalmazottja volt, s szenvedé- pen az egybekelés utáni negye- lyesen érdeklődött a világ dol- dik-ötödik évében féltékeny- gai, így Törökország iránt is. kedni? A minden lében kanál Norton és a világgal mit sem törődő Rowers kiegészítették egymást, s talán éppen ebben rejlett, hogy alapvetően különböző jellemük ellenére is szoros barátságot kötöttek egymással. Egyébként is' — egyedül, társtalanul mégsem lehet hosszú esztendőket leélni egy idegen, s nemcsak ismeretlen, hanem egy tetőtől talpig amerikai számára érthetetlen földön is. S barátokban nem mutatkozott nagy választék — a 10—10-es alakulat embereinek többsége magá- bazárkózott, magukról alig árultak el többet, mint nevüket, gondolkozásukból pedig semmit. Rowers, amikor először hallotta Nortonról, hogy a török hadsereg 470 000 katonájának évi zsoldja nem több mint 25 cent, először csodálkozott. Hihetetlennek tartotta a dolgot. — Pedig így van, öregem, pontosan így — bizonygatta Norton. — Először én sem hit30. ízt az igazolványt ahadügy- .nisztérium hírszerző szolgá- :a állította ki és azt igazolta, ,gy „Mr. Francis Rowers a ilönleges szolgálat különleges osztású tisztje”. A különleges beosztású tiszt, fiikor otthon, Rosanál járt, zrevette, hogy két vállas, tagszakadt alak állandóan ott álkodik körülötte. Követik, fi- ■elik. Csak az ostoba nem jött ilna azonban rá, hogy mind a ■ttő titkosrendőr. Rowerset yáltalán nem bántotta ez a szkíséret, ellenkezőleg, büszke >lt rá. Fontos ember lett. hi- en így vigyáznak rá. S igye- ;zett is minél több munkát Ini a két detektívnek — hosz- :ú sétákat tett, s napközben, amikor odakinn zuhogott az eső, órákat töltött egy-egy csapszékben, azt élvezve: amíg ő odabenn iszogat, addig az éppen szolgálatban levő titkos- rendőr odakint az utcán ázik, s azt lesi, hogy Mr. Rowers hova indul ezután, merre kövesse. Rosa is észrevette, hogy figyelik őket, de nem bánta a dolgot. Teljesült régi vágya — megvásárolhatta azt a szép kis házacskát, amire vágyott. Igaz, az 5 szülei segítettek némi kölcsönnel, ,de a férje foglalkozása garanciája annak, hogy hamarosan, minden különösebb erőfeszítés nélkül visszafizethetik a kölcsönt. Rosa nem bánta, hogy ismét el kellett válnia férjétől. Tulajdonképpen soha nem VIII. Az úgynevezett 10—10-es alakulatnál olyan csendesen folyt az élet, mintha valóban csak légköri kutatásokkal foglalkoztak volna. Rowers már megszokta a tétlenséget. Törökországban, Adana városa mellett az indzsirliki légitámaszponton állomásoztak. Egyhangúan múltak a hetek, a hónapok, az évek. Rowers már kétszer is meghosszabbította a szerződését, anélkül, hogy eljött volna a várva várt „nagy alkalom”. A repülőtéren török katonák is szolgálatot teljesítettek. Amerikai tisztek nem érintkezhettek a törökökkel, még a tisztekkel sem, nemhogy a közkatonákkal. f owers szigorúan betartotta az tasítást, csak a saját köreiben mozgott, de azért — akarva akaratlanul — sok mindent megtudott a török életről. Barátja, Norto» százados tem, de aztán utánanéztem... — Hihetetlen ... — És tudod mi a legérdekesebb? — folytatta Norton. — Ezek a fickók, még boldogok is, hogy katonák lehetnek. Mert így van mit enniük, s van hol aludniuk __ R owersnak négy esztendő alatt módjában állt bejárnia Törökországot. Látta a nyüzsgő koldusok tömegét, s az utcán, a szabad ég alatt alvó embereket. Látta, miként tolonganak a munkanélküliek reggelenként a gyárkapuk előtt. Bármerre járt, rögtön felismerték róla, hogy amerikai. Rohantak hozzá, nemcsak a kezét, a lábát is csókolták, úgy könyörögtek az alamizsnáért. Rowerset először idegesítette, aztán szórakoztatta ez a nyomor, de végül hozzászokott. S még büszkébb lett, hogy ő amerikai. Hiszen az Egyesült Államokban egészen másképp élnek az emberek. Egy rágógumi árából egy török egész nap kosztol — mi ez, ha nem annak a bizonyítéka, hogy az amerikaiak felsőbbrendű emberek, s jóval messzebb jutottak, mint mások? tgofarttttoa. következik.)