Petőfi Népe, 1966. október (21. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-30 / 257. szám

1966c október 30. vasárnap S. oldal Angol hidegvér Az angolok hidegvérűségét gyakran emlegetik. Megvallom, kicsit irigyeltem is őket, mert ugyebár, a hidegvér megfontolt­ságot is jelent, s ez mindig im­ponál az embernek. Csak azt nem sikerült sokáig megtud­nom, hogy miben nyilvánul ez meg a ködös Albion fiainál. Ez az esztendő váratlanul né­hány — nevetséges és tragi­kus — adalékkal szolgált ezirá- nyú kíváncsiságom kielégítésé­hez. Kezdődött a labdarúgó-világ- bajnokság első mérkőzése tv- közvetítésével. Miután az angol csapat a királynő és egyéb elő­kelőségek, valamint százezer je­lenlevő, továbbá a tv jóvoltá­ból még négyszáz millió néző előtt csupán döntetlent ért el az uruguayiakkal, fittyet hányva | himnuszuknak, s a királynőjük­nek, vagy öt futballista olyan hidegvérrel hagyta ott a pá­lyán közvetlenül a meccs után megrendezett ünnepséget, hogy meghűlt ereimben a vér. Nemrégiben jelent meg két újsághír. Az egyik: Angliában kegyelmet kapott Robin Hood, akinek hétszáz évvel ezelőtt vérdíjat tűztek ki a fejére. Eny- nyi ideig várni — azt hiszem, a hidegvér tanúsításának a világ­rekordja. A másik hír: Rehabi­litáltak egy apát, akit tizenhat évvel ezelőtt azzal a váddal vé­geztek kj, hogy megölte a gyer­mekét. A vád hamisságának több mint másfél évtizeddel ké­sőbbi kiderítése mi tagadás hi­degvérű magatartást bizonyít. Mint ahogy hidegvér kellett ahhoz is, hogy a szóban levő apát megfelelő bizonyítékok nélkül, ártatlanul a másvilágra küldjék. S ami a legtragikusabb pél­dát szolgáltatja: a walesi Aber- fan banyászfaluban a napokban történt katasztrófa. Több mint kétszáz ember — zömében kis­gyerek — halála egy kilencven év alatt összehordott salakhegy megcsuszamlása következtében. Évek óta figyelmeztették az ólálkodó veszélyre az illetéke­seket, de a „világhírű” angol hidegvér folytán elengedték fü­lük mellett a ügyeim ükét fel­hívó szót. Ebből a hidegvérűségből én nem kérek. Maradjak inkább forróvérű, s kívánom, hogy hon­fitársaim is azok maradjanak, mert meg vagyok róla győződ­ve: így ritkábban sértjük meg a jó modort, a kötelező tisztele­tet, az igazságot, s idejében el­hárítjuk az ellenünk támadó veszélyeket. Tarján István A megbántott ember Icája alapján a Népművészeti Tanácstól megkapta a „népi szö­vő iparművész” címet. Állan­dóan olvas, műveli magát, ku­tatja az ősi nagybaracskai min­tákat és ezeket szívesen szőtte volna a Bajai Háziipari Szövet­kezetnek. Elméletileg is tisztá­ban van a népi díszítőművészei esztétikájával és motívum-tör­vényeivel. Az ősihez, a szabá­lyoshoz, a széphez ragaszkodik. Beszélgetés közben gyakran előhozza a g i c c s szót. Szerin­te giccs volt az, amit tőle a Ba­jai Háziipari Szövetkezet ren­delt több éven keresztül. Persze — mint kiderült — ezt ő sem a szónak első számú jelentésében érti. Elvégre az egyes tájegységek népművésze­tének termékei ha egyedileg művésziek, összemásolva sem lehetnek elviselhetetlenül rosz- szak. Az összeötvözés azonban töredékére zsugorítja a mű ér­tékét, nem is beszélve az ízlés- rontásról, amit ez az eljárás teremt. Szedlacsek az ősi nagybaracs­kai szőttesek felelevenítését tűz­te ki célul, erre tette fel az m Ken, nogy a vaiosagoi: a nép ízlését, a nép alkotó varázsá­nak üdeségét hordják magukon. Él egy ember Nagybaracskán, aki évek óta nem kap munkát a Bajai Háziipari Szövetkezet­től. mert a népi díszítő művé­szet tisztaságáért szállt síkra. Szedlacsek István fent lakik a „hegyen”, a Dózsa György út elején egy kicsiny rózsaszínű ■házban. Idős szüleivel él ez a 47 éves ember, magányosan, terveivel küzködve és — meg­bántva. Ki bántotta meg? Nem köny- nyű ma még kibogozni. Min­denesetre az ügy, amiért har­col, nemes és tiszteletreméltó. Az űrhajózás korában, a le- vegőíinomságú műanyag kelmé­ket ontó szövőgépek idején kell-e még a népművészeti hím­zéssel díszített ruházati cikk, vagy szobadísz? Zsugorodó mo­dern lakásunkban van-e helye népi szőnyegnek, díszpámának? Soha ekkora érdeklődés nem mutatkozott a népművészet al­kotásai iránt, mint éppen nap­jainkban. Az idegenforgalom egyik érdeklődési területe is ép­pen ez: népművészeti boltjaink soha nem remélt forgalmat bo­nyolítanak le a hímző, szövő és faragó' művészek alkotásaiból. És mivel messze földre elviszik hírüket ezek a tárgyak, vigyáz­Valahogy úgy. Egyedül Szedla­csek István ül még a szövőszék mellé és készíti fáradhatatlanul a remekcsipkés, istámos asztal­terítőket. a máktetejes férfiing anyagot, a „duflaveréses” törül­közőt, amelyet temetéseken még ma is használnak a baracskaiak. Szövi a csipkerózsaszőttest és a torba anyagát. Hisz abban, hogy kell ez a munka valakinek. öt évig dolgozott a háziipari szövetkezetnek, de azután fel­mondta az együttműködést. Az­óta tengődik, ha kell, rongysző­nyeget is sző. ötven-hatvan fo­rint, ha bejön naponta.: „Giccset“ kért a IilSZÖV? Mi történt? Miért szakadt meg a szövetkezet és a népi iparművész takácsmester kap­csolata? Szedlacsek így beszéli el: — Öt éven át csak giccset ké­szítettem a HISZÖV-nek. erre kaptam tőlük rendelést. Erdélyi motívumot kevertettek baracs­kaival és a sárközi szőttest ösz- szeházasították a mi „duflaveré- sünkkel”. ök rajzolták a min­Tahácsok faluja Szedlacsek István — édes­apja rábeszélésére — pékséget tanult, de nem volt ez szíve sze­rint való mesterség. Más von­zotta: a sokszínűén világra ál­modott népi szőttesek. Nagyba- racska egykor a takácsok falu­ja. Érdekes, ahogyan Szedla­csek meséli: — A község határa kicsi volt, A ma is fürgén szövő alkalmatosság 1726-ban készült, első gaz- 4—500 pár aratórészes járt el dája Szedlacsek István anyai ükapja volt. Még húsz ilyen szövő­kenyérért idegenbe minden esz- szék áll készenlétben a szakkör indulásához, tendőben. Hogy itthon marad­hassanak, mindenki kendert tákat — ők fizettek. Megcsinál- életét, még anyagi áldozatok nyűtt. A kendert fel kellett tam. És amikor szót emeltem ez árán is. dolgozni. Ezért szaporodtak e! ellen a népművészeti giccs el- Hiba ez? Ok arra, hogy ne a takácsok. Szabó Imrének pél- len, akkor is ragaszkodtak a adjanak neki munkát? dául négy fia gyakorolta a terveikhez. Ez kell a kereskede- , , . mesterséget. Ma már kevesen lemnek, mondták. Végre az- A megegyezés útja élnek a régiek közül csak Hu- tán lemondtam az együttműkö­mel János és Aladios Péter, de désről, mert giccset nem vagyok Megkerestük a Bajai Háziipa- ők sem szőnek többé. hajlandó többé gyártani! ri Szövetkezetét és megérdeklőd­Kihunyt a mesterség lángja? Szedlacsek István kiváló mun- tűk, mi a szakítás oka? A kis házban apró műhely, ahoi a 82 éves Mama az egyetlen segítség. — Mi adnánk munkát Szed­lacsek Istvánnak, — mondja Bánhalmi József elnök. — Ö hagyott itt bennünket, nem volt hajlandó rendeléseinknek ele­get tenni. Ha mint szövetkezeti tag aláveti magát szabályaink­nak, semmi akadálya, hogy munkát kapjon. Kétféle vélemény, ellentéte­sek egymással. És a „giccs”- rendelés? Mi erről az elnök vé­leménye? — Nekünk a terveket a Nép- művészeti Tanáccsal kell jóvá­hagyatnunk. Szedlacsek is ké­szíthet terveket, amihez ugyan­csak a tanács jóváhagyása szükséges. Kereskedelmi szerv vagyunk, nekünk a vevő szem­pontjai is diktálnak. Vélemé­nyem szerint mi nem kértünk „giccs’-munkát Szedresektől. Az egész kérdés tulajdonkép­pen magánüggyé zsugorodna, ha nem arról volna szó, hogy Nagybaracskán hamarosan meg­szervezik a népi takácsok szak­körét. Maga Szedlacsek szervezi meg. A szakkör célja: az ősi, hagyományos baracskai szövő­művészet. Minden kellék meg­van hozzá, hajlékot ad a műve­lődési otthon, jelentkező is lesz bőven. Ehhez viszont a Házi­ipari Szövetkezet és Szedlacsek István viszonyát kell rendbe tenni. És ez már nem magánügy többé. Balogh József volt lángoló szerelem a kettő- ugyanis mielőtt a hadseregbe ké­jük kapcsolata, inkább amolyan rült volna, egy New York-i érdekazonosságon létrejött há- „gazdasági kutató intézet’’ al- zasság, miért kezdett volna ép- kalmazottja volt, s szenvedé- pen az egybekelés utáni negye- lyesen érdeklődött a világ dol- dik-ötödik évében féltékeny- gai, így Törökország iránt is. kedni? A minden lében kanál Norton és a világgal mit sem törődő Rowers kiegészítették egymást, s talán éppen ebben rejlett, hogy alapvetően különböző jel­lemük ellenére is szoros barát­ságot kötöttek egymással. Egyéb­ként is' — egyedül, társtalanul mégsem lehet hosszú esztendő­ket leélni egy idegen, s nem­csak ismeretlen, hanem egy te­tőtől talpig amerikai számára érthetetlen földön is. S bará­tokban nem mutatkozott nagy választék — a 10—10-es alaku­lat embereinek többsége magá- bazárkózott, magukról alig árul­tak el többet, mint nevüket, gondolkozásukból pedig semmit. Rowers, amikor először hal­lotta Nortonról, hogy a török hadsereg 470 000 katonájának évi zsoldja nem több mint 25 cent, először csodálkozott. Hi­hetetlennek tartotta a dolgot. — Pedig így van, öregem, pontosan így — bizonygatta Norton. — Először én sem hit­30. ízt az igazolványt ahadügy- .nisztérium hírszerző szolgá- :a állította ki és azt igazolta, ,gy „Mr. Francis Rowers a ilönleges szolgálat különleges osztású tisztje”. A különleges beosztású tiszt, fiikor otthon, Rosanál járt, zrevette, hogy két vállas, tag­szakadt alak állandóan ott álkodik körülötte. Követik, fi- ■elik. Csak az ostoba nem jött ilna azonban rá, hogy mind a ■ttő titkosrendőr. Rowerset yáltalán nem bántotta ez a szkíséret, ellenkezőleg, büszke >lt rá. Fontos ember lett. hi- en így vigyáznak rá. S igye- ;zett is minél több munkát Ini a két detektívnek — hosz- :ú sétákat tett, s napközben, amikor odakinn zuhogott az eső, órákat töltött egy-egy csap­székben, azt élvezve: amíg ő odabenn iszogat, addig az ép­pen szolgálatban levő titkos- rendőr odakint az utcán ázik, s azt lesi, hogy Mr. Rowers ho­va indul ezután, merre köves­se. Rosa is észrevette, hogy fi­gyelik őket, de nem bánta a dolgot. Teljesült régi vágya — megvásárolhatta azt a szép kis házacskát, amire vágyott. Igaz, az 5 szülei segítettek némi köl­csönnel, ,de a férje foglalkozása garanciája annak, hogy hama­rosan, minden különösebb erő­feszítés nélkül visszafizethetik a kölcsönt. Rosa nem bánta, hogy ismét el kellett válnia férjé­től. Tulajdonképpen soha nem VIII. Az úgynevezett 10—10-es ala­kulatnál olyan csendesen folyt az élet, mintha valóban csak légköri kutatásokkal foglalkoz­tak volna. Rowers már meg­szokta a tétlenséget. Törökor­szágban, Adana városa mellett az indzsirliki légitámaszponton állomásoztak. Egyhangúan múl­tak a hetek, a hónapok, az évek. Rowers már kétszer is meg­hosszabbította a szerződését, anélkül, hogy eljött volna a várva várt „nagy alkalom”. A repülőtéren török katonák is szolgálatot teljesítettek. Ame­rikai tisztek nem érintkezhettek a törökökkel, még a tisztekkel sem, nemhogy a közkatonákkal. f owers szigorúan betartotta az tasítást, csak a saját körei­ben mozgott, de azért — akarva akaratlanul — sok mindent meg­tudott a török életről. Barátja, Norto» százados tem, de aztán utánanéztem... — Hihetetlen ... — És tudod mi a legérdeke­sebb? — folytatta Norton. — Ezek a fickók, még boldogok is, hogy katonák lehetnek. Mert így van mit enniük, s van hol aludniuk __ R owersnak négy esztendő alatt módjában állt bejárnia Tö­rökországot. Látta a nyüzsgő koldusok tömegét, s az utcán, a szabad ég alatt alvó embereket. Látta, miként tolonganak a munkanélküliek reggelenként a gyárkapuk előtt. Bármerre járt, rögtön felismerték róla, hogy amerikai. Rohantak hozzá, nem­csak a kezét, a lábát is csókol­ták, úgy könyörögtek az ala­mizsnáért. Rowerset először idegesítette, aztán szórakoztatta ez a nyo­mor, de végül hozzászokott. S még büszkébb lett, hogy ő ame­rikai. Hiszen az Egyesült Álla­mokban egészen másképp élnek az emberek. Egy rágógumi árá­ból egy török egész nap kosztol — mi ez, ha nem annak a bi­zonyítéka, hogy az amerikaiak felsőbbrendű emberek, s jóval messzebb jutottak, mint mások? tgofarttttoa. következik.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom