Petőfi Népe, 1966. szeptember (21. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-11 / 215. szám

Bozsó János vázlatkönyvéből. yuM bácsi lőezor surbankó gyer- *-Jinekkoromban találkoz­tam Gereben Gyura Dácsival. Valahonnan 'túlsófélről akkor­tájt költözött a falunkba. Azért fog rá ilyen pontosan az eszem, mert akkor dűlt el, hogy kanász maradok-e, vagy tovább tágí­tom a kalaptartómat, vagyis az urak közé keveredek. Ez utób­bi mellett kardoskodott körme- szakadtáig az én boldogemlék ű jóanyám, abból az egyszerű cselédparaszti gondolkodásból kiindulva, hogy hiába, mégiscsak az uraké a világ!.. A huszas évek után valóban ez a rend is járta. Nagykésőbb szegény megbánta ezt az elha­tározását. mert silány vigasz­talása származott belőlem- Szé­gyellem is ezt mindmáig, pe­dig tudván tudom, hogy ennek oka-gyökere nem éppen ben­nem rejtőzött. Mert bizony ki­tűnő diplomával a kezemben keserves esztendőkig hiába kop­tattam a felső hivatalok lép­csőit állás után; meg aztán is, hogy egy lehullott számomra, továbbra is csak félcsipejű, szálka ember lett belőlem: a bankók rangosabbra ritkán ke­rült bukszámba, No, bőséggel azért mégis dicsekedhettem, hisz a gyerekekből összegyűlt szépen vagy egy kuckóra való. Gyura bátyám akkor régen, a városba indulásomkor fennen hangoztatta: maradjak csak ka­nász. mert azokra — úgymond — nagyobb szüksége van a ma­gyar államnak, mint úrra, akik­ből akad úgyis elég szép szám­mal. Ragasztott hosszá még egyebeket is, de csak a baju­sza alatt. Azokat nyilván ma­gának szánta, de az is lehet, hogy szavaival nem kívánta felborzolni a kakastollakat. IV1 ásodszorr az utóbbi hábo- iTArú végét követő nyáron kerültünk össze. Akkorra már négy apró kenyérpusztító csi- viteit az asztalunknál, hát a nagyvakációban kézbe kellett szorítanom a villanyelet, meg a petrencerudat. Gyura bátyám mint banda­gazda tevékenykedett a cséplő­gépnél, azonkívül 6 volt a ka­zalrakó is. Mikor a banda­könyvbe bevéste a nevemet, nem titkolta aggodalmát a helytállásomat illetően. Hát szaporán is kellett nógatni az akaratomat, hogy a vérhólya­gos tenyereimre hivatkozva maródit* ne jelentsek. De mikor később látta a bennem buzgó igyekezetét, meg a szívós ki­tartást, mindjobban megbékélt velem. Néha még dicséretre is nyílt No, p< nsze a maga mód­ján csak kurtán komótosan: — ... Nocsak, nocsak! Hm,.. hm! Így valahogy! Más alkalommal meg: — Ügy lám, az apád fia len­nél! Szavait elismerésül nyugtáz­tam, mert emlékeztem még gyerekkoromból, hogy néhai édesapám valaha nagy becsben állt a szegényszőrű falubelijei előtt Mivel így a munkám végzé­se miatt nem akadt ürügye ten­gelyt akasztani velem, hát a tudomány vonalán igyekezett sarokba szárítani. 17 sténként mikor már le- ■* J állt a gőzmiasina és mo­sakodás után a vacsorát is ma­gunkba gyűrtük, nyakig fúrtuk magunkat az új szalmakazal te- tetejébe és elalvás előtt hallgat­tuk az őrjegmenti tanyai csön­det. A közeli zsombékban haj­ladozott a sás. susogott a nád, csak nagynéha szólalt egy zsémbeskedő szárcsapár vagy bölömbika. Fejünk fölött a csillagos ég volt a takaró, azt pásztáztuk szemhunyásig. Egyik este, felém fordítva labahajas fejét, hangjában né­mi fölénnyel, ezt kérdezte az öreg: , — No, te oskolázott ember, ismered-e a csillagokat? — Csák párat Gyura bátyám, amelyekről az iskolában is ta­nítok. — Akkó’. sorold gyorsan, de mutasd is. Elkezdtem a Göncölszekérrét, ujjaimmal lemértem neki a távolságot a Sarkcsillagig, meg­mutattam a Fiastyúkot és Ka­szást, beszéltem a Marsról, Vé­nuszról, a Jupiterről, meg a többi bolygóról. Az öreg közben bele-bele híimmögött, itt-ott elismerően bólingatott is a fejével. De mi­kor a fényéveket, meg a millió­kilométeres távolságokat sorol- gattam neki, csak nem bírta állni, hogy tovább hallgasson, fölhorkant: — No, elég! Ezeket ugyan hi­szi a piszl! — Gyura bátyám, amiket mondod mind pontos tudomá­nyos mérések eredményéi! — vetettem közbe. Készen állt a kádenciával: — Hogy ezek milyen messze vannak, azt már csak azér’ se tudhassa senki emberfia, mer’ azok a csillagok ott — teszem azt: a Fiastyúk, a Sántalány, a Vacsora, a Félkenyércsillag, de meg a többiek is — nem má­sok. mint csupa fényes szent­jánosbogarak, amik a hótt em­berek leikeivel röpdösnek az égen. Ha sokáig nézel egyet, láthatod, hogy lebegnek a fel­hők tetejin. De csak addig, amíg itt lent van valakijük. Bezony! Az én megboldogult feleségem csillagja is ott pes- log. Ha meghalok, fölmén hoz­zá a lelkem, aztán, ha megtisz­tultunk, együtt lehullunk a semmibe. így igaz ez, nekem elhiheted! Még ma sem tudnám meg­magyarázni. hogy akkor azon frissen miért nem kíséreltem meg felvilágosítani őt. Talán a tagjaimban gyűlt napi fárad­ság volt az oka de az is lehet, hogy az öreg hitének ereje fé­kezett, mely abból az álomvi­lágból táplálkozott, hová ott, a fényes égboltozat alatt estén­ként áteveztünk. ¥T tolsó szembesülésem a ^ minapjában teljesült Gyura bácsival, amikor a sze­retteim emlékezete kivitt egy­kori falunk temetőjébe. A ne­ve tűnt föl egy szélverte, ácsolt fakereszten. Nem volt azon sem koszorú, de még egy barkaág sem, mint a legtöbb társain. Megálltam a tarackkal benőtt sírdomb előtt és az eszem rej- tekibül előkotorásztam utolszor látott alakját. Vajon melyik szentjánosbogár-csillagon lakoz­hat a lelke? Fönn lebeg-e még, avagy megtisztulva lehullt már a semmibe? Milyen érdekes, hogy az ő naív, babonás hité­vel idéztem fel őt! Mintha én is azt vallanám? Kiskésőbb azon kaptam rajta magamat, hogy homályosodó szemekkel simogatom a fejfá­ját. Magambacsukló meghatott­sággal hagytam el a beteljesült egyenlőség e csöndes szigetét, temetőkapun kívül érve, a házsor felől roggyant vénembert láttam közelíteni. Suba volt a vállára vetve, a fe­jét báránybőr sipka fedte, aló­la a válláig omlott csupaderes hajzata, szabadjára nőtt baiu­Á mester kiállításán Rajzaidon a hús finomság, festményeiden az erő, különös kis művészi ország: népies és előkelő, paraszti vér, szalóni szellem, breton ború, párizsi fény, amott az árny, emitt a kellem lendül merész formák ívén — magasrendű — és hogy egyéni, elismerem, ez sem vitás, s mégis, mégis, van benne némi \ szemfény vészé jtő ámítás, mert téma, séma, forma, színek — ' mind: érzelemfölöttiek, nem mondanak semmit a szívnek, csupán a tudás tölti meg minden zegét-zugát művednek, csupán a rutin, mint a víz kristály-öblét a dísz-üvegnek, de nem bor az, nincs benne íz — lehet oeuvre-öd bármily művészi, reális bár, mégsem igaz, tőle szívem meg nem igézi sem meghatottság, sem vigasz, műved üres palota, benne soha még senki sem lakott s ahol a nap belésüthetne, befalazták az ablakot. (Párizs) Simoni» György Dutka Ákos: Végrendelet Korom máglyáján égjen el a testem, Nyelje el az izzó krematórium. Szabad szelekkel bátran hadd lebegjen, Sirdomb ne hirdesse kérkedőn, hiún. Lengjen csak vissza nyüzsgő műhelyedbe, Száguldó Élet. Ez az óhajom, Hogy voltam, éltem, sokszor lelkesülve, Hirdesse néhány árva verssorom. S ha nem lenne szív, hol visszhangra lelne, Szórjátok kertemben szét marék porom. Feltámadok, színként, illatként lebegve, Az esti szélben bókoló virágokon. 85 esztendővel ezeűőtt, 1881. szeptember lt-én szü­letett Dutka Ajtós, alti Ady kartársaként, a Holnap költő jekétat indult el sok évtizedes költői pályáján. sza úgy lógott, akár a döglött tarkavarjú, ha a karóra kötik. — No, furcsa egy figura! — mondtam magamnak míg távo­labb volt De közelebb érve el­fogott a csudálkozás! Minthogy a meglepődéstől megnémulva néztem rá, hozzám érve ő nyílt szóra előbb. Isten, isten! Hát megfordul­tál? — bökte meg a sipkája szélit Válaszadásom már csak a távolodó alakjának szólhatott: — Me... meg ... — hebeg­tem. Mire fölocsúdtam, az öreg már mélyen a sírok között vá­logatta a csapást. Azonmód igyekeztem utána. — Gyura bátyám!... Maga él? — buggyant ki belőlem hoz­zá a nem éppen tapintatos kér­dés. Megállt. Ahogy rámnézett, a szemeiből mintha huncutkás derűt olvastam volna ki. De a szava komolyan csengett: — Láthatod! — válaszolt. — De akkó’ meg minek kérdezed? — A sírja!... csak az imént olvastam egyik kereszten a ne­vét. Most már a szája is mosolyt mutatott. — Az enyim biz’a! Még akkó’ vésárótam, roikó’ a megboldo­gult örzse nénédet eltakarítot­tam ... Ha má’ egy dunyha alatt melegedtünk ezen a vilá­gon. ne feküdjön melléje Ide­gen a másvilágon se’! Naponta kisattyogok ide és elbeszélge­tek vele. Meg még barátkozok a hellye’ is. — Mivel foglalatoskodik most Gyura bátyám? Egy hegyes serein tés volt a válasz, de következett utána szó is, — Hogy mivel? Azt kérde­zed? Hm?.,. Hát semmivel, — Pedig így rátekintésre még használható embernek látszik! — Az is vagyok! A semmire! Mer’ azt csinálom. — A „semmit” hogy lehet csinálni? — Neked jobban kell azt tudnod. Te régebben vagy úr! — Űr? Gyura bátyámból úr lett? — Ahogy mondod! — Ez aztán igencsak érde­kes! ... De nem gondolja Gyu­ra bátyám, hogy rossz szekérre kapaszkodott? Az urak éppen- hogy az utolsókat rúgják ml- nálunik, de a világ jó hánya­dán is! — Pedig úgy van, ha mon­dom. De hogy ne törd tovább a fejedet, megmondom: hogy ki­mustrált véncsont lettem, hát nyugdíjba helyeztek. 17 rre aztán igazán el k»l­*J lett nevetni magamat — Most már értem Gyura bá­tyám! Ügy gondolja, azért lett úr, mer havonta kapja a jó ma* gyár pénzt, és nem csinál sem­mit. ahogy az urak szokták va­lamikor. — Dehogy érted! Kapni ugyan kapom a fixet, de ahhó’ rá kell még dógozni, hogy le­gyen minden, ami keli. — No, ugye! Mégiscsak csi­nál valamit! Ezúttal ő nevetett fel. Jó hangosan, csak ügy toldult ki a levegő a foghí Mú >SÖ5ÜÍ._

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom