Petőfi Népe, 1966. augusztus (21. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-28 / 203. szám
ITT ÉLEK Itt élek! Tört lábú lovak és puffal* tehenek közt, hol kialvó állatszemek opálján keresztül hasít a bú. Itt élek, hol konok taglótól naponta betörnek kemény koponyák, vastag sugárban szökik a vér, s az eget fenyegetik kifordult, merev paták. Ma egy tehenet hoztak ..: Mellette hever vetélt borja, hideg bőrét nyalja lomhán, melegre, hiába. Tegnap egy lovat láttam. Bénult testébe belemélyültek a kötelek s combjából fehéren villogott a csont. És két szelíd borjút: tarkát, tejest, kik nem láttak smaragd mezőket, mert torkukra ráfeszült a kés. Ott egy disznó füstölög: homlokán ráncok dombja-árka. akár, ha gondtól terhesül a fe„. És holnap is jönnek ... ki tudja hány? Várják őket éles pengék, sötét vasak s szilaj legények, kiknek szívéből, — mint hült kéményből a füst - - rég elszállt a végső irgalom. Itt élek! Dobhártyámra kalapács ütésként zuhognak hörgések. sikolyok, s térdre hull bennem a hű szánalom. Nagy Istók István Jlec'SÓizag ú idill Ketten ültünk a kiskonyhában, ketten ültünk a feszengések nélküli délutáni csöndben, a nyár kellős közepében, nagyon kicsinyek voltunk és egymásrautaltakPaprikát aprítottál s könnyeztél a hagymaszagtól, mintha lányságodat siratgatnád elhulló nevetéssel. Én vázlatokat rajzóigattam Cocteau modorában, virágok és galambok ábrázatát arcod közelében, de mintha vaskosabb, kézzelfoghatóbb lenne az öröm; egy képemnek ezt a címet adtam: Lecsószagú idill. Aztán elájultak a csillámlások. Túl önmagunk határán, túl a háborús hipotéziseken, néma szájjal szorítottuk a kiáltani-kész szavakat, s csak ültünk ketten a kiskonyhában, ártatlanok. Ténagy Sándor Az augusztusi meleg nap- fény vakítóan áradt szét a vidékre. A levegő szinte mozdulatlan volt, levél is alig rebbent. A kisvárosi strandon fiatalok hancúroztak egész nap, mintha a vakáció utolsó perceit akarnák kiélvezni a végtelenségig. Csak a délutáni órákban kezdtek szállingózni a felnőttek, munkából szabadulok. Az idős házaspár, aki egy nyúlánk, szőke lánnyal érkezett, a teraszon foglalt helyet. Onnan nézelődtek szerteszét, s csendben kortyolgatták a gyöngyöző hideg málnaszörpöt. A lány, akin divatce fürdőruha feszült, óvatosan ereszkedett a vízbe, majd hosszú, szabályos karcsapásokkal szelte át a medencét. Aztán a fák alá, a selymes fűre telepedett, ahol a szórt napfény, mint fehér finom, háló borította be testét. A fiúk, akik öt óra után tódultak be a kapun, harsány kiáltozással vonultak végig a strandon. Vállas, napégette felsőtestük még a fürdőzők közt is feltűnést keltett. Csupa izmos legény, szikár, de nem csontos alkat. Szinte habzsolták a vizet, széles mozdulatokkal csapkodtak a tus alatt, majd fejest ugráltak, egymást nyomkodták a víz alá, s közben nagyokat ordítoztak, mintha fuldokolnának és segítségre volna szükségük. A vízőr csak nevetett, ismerte már őket. A közeli gépjavító műhelyből jönnek ide naponta, a munka után, és ilyenkor gyerekes vidámsággal hancúroznak, míg be nem sötétedik. Labdáznak, kínozzák a tornafát, a nyújtót, a gyűrűt, mely csak úgy nyöszörög alattuk. Aztán ha ezt is elunták, a füvön hevernek, ultiznak, vagy rablórömit játszanak hangos nevetgélés, heccelődő kur- jantások kíséretében. Most épp a szőke lány mellett ütöttek tanyát. Az egy darabig tűrte a hangos zsivalyt, de aztán felállt és odébb sétált. — Érzékeny a kicsike! —jegyezte meg a társaság egyik tagja harsányan, nem törődve azzal, hogy a lány is meghallja, s a többiek kuncogtak rá. EZ ísérjük el, hátha fél egyedül szegény! —röppent fel az ötlet a göndörhajú, mosolygós képű fiú szájából, s abban a pillanatban, mint akik csak egy adott jelre vártak, egyszerre ugráltak fel, s a lány után eredtek. Mintha egymást kergetnék, öles léptekkel futottak el mellette, de a göndörhajú, akit társai csak Pödörnek szólítottak, váratlanul megcsúszott és pont a lány elé hasalt. Az majdnem keresztülbukott a váratlan akadályon, de abban a pillanatban egy másik, egy vöröses képű, kékszemű fiú úgy kapta el a karját, mintha csak az eleséstől akarná megóvni. — Micsoda ügyetlen fickó, ilyenek ezek a mai fiatalok, megengedi kisasszony, hogy segítsek! — hadarta egyszuszra és már karolt is belé, mintha régi ismerőse lenne. Közben Pödör is feltápász- kodott, a homokot lerázta a tenyeréről és mélyen meghajolt a lány előtt: — Ezer bocsánat szép hölgyem, ugye nem neheztel rám? Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Pödör vagyok, de szólítson csak Pistának. A lány, aki észrevette, hogy ugratás áldozata, ijedten nézett körül, de a strandolok ügyet sem vetettek rájuk. Csak ez a lovagiast játszó, kékszemű fiatalember húzódott hozzá még közelebb, hiába próbált elmaradni tőle. Mintha védelmezni akarná a tolakodótól, ott vonult mellette peckesen. — Kotródj innen, te csibész huligán! — kiáltott most rá Pödörre. — Így akarsz ismeretséget kötni? Ócska trükk. Na, kotródj! C1 rre viszont a másiknak ^ állt feljebb: — Te beszélsz, te nyamvadt? Azt hiszed, nem látom, hogy odatolakodtál a kisasszonyhoz! Ideje, hogy lekopjál! Ezzel megragadta a kékszeműt, s húzni, cibálni kezdte a lány közeléből. A két fiatalember, mintha hajbakapna, egymásnak esett és birkózni kezdtek a gyepen. A többiek közrefogták és hangosan biztatták őket: — Ütsd, ne sajnáld! Csak a fejét, ott nem sántul! Szúrd ki a szemét, fogd meg a nyakát! A jelenetnek persze hamarosan nézője is akadt. A kíváncsiak közül többen gyanakodva méricskélték tekintetükkel a lányt, mint aki oka lehet a verekedésnek. Az pedig fülig vörösödve menekült odébb, s hogy végleg eltűnjön Műteremlátogatás Tanyai magányban A tanya fölött zúg a szél, tépi z öreg eperfákat. Az avas tető- öz nem férhet, mert sátorként orulnak rá a lombok ... Igen- sak a múlt században húzhatok föl ezt a kicsi tanyát a fél- gyházi határban. Parányi szo- a búboskemencével, mesterge- endával. Kint az udvaron ros- atag ólak. Élőlénynek nyoma Lncs. Lakik itt valaki? — Igen is — nem is. Ha ide- i futja, kikarikázik ide — yolc kilométerre a várostól — lodor Miklós festőművész. Beeszi magá a csöpp szobába, 3Ü1 az állvány elé ecsettel a ezében. Vagy kimegy a kertbe s vizsgálódik. Ez a tanya lett műterme, mióta a városi ál- otóműhelyét talajvizes kárval- ottak foglalták el. Tanyát bé- elt a festő. Gyakran jön vele felesége és sacsogó szavú bírálója, kislá- lya, a 8 éves Klárika. Ennyi az gész társaság. Ha több szóra zomjas, átrándul a szomszé- lokba, hajításnyira vannak in- ien a tanyák. Szövődik barátága a széles környékkel. Festő, tanyán — menekülés az élet elől? Nem. Inkább az éle keresése, a pihentető magány, az érlelő csend igenlése. csak festő. Hallották, hogy egy surján parasztgyerek ecsettel próbálkozik és fúrcsa dolgokat művel. Én voltam ez a parasztgyerek. Eikkor kezdődött... Húszéves korában volt első kiállítása szülőfalujában ottani emberek portréibóL Aztán: a gátlások, a küzdelmes állomások sorozata. Szülei Kell ez. Kell az embernek és főként kell a művésznek. Ki ez a nyugtalan művész? — Tizenhárom éves koromban, szülőfalumba látogatott Edvi Illés Aladár festőművész és felesége, Karády Etel, ugyanlebeszélik, inkább nézzen „hasznos foglalkozás” után. Lakatosinasnak szegődik, dolgozik a Vegyipari Gépgyárban. Majd ipari technikumba jár, érettségizik. Közben ismét fellángol a vágy: festeni, rajzolni, alkotni. Folytatódik a belső küzdelem öntépése... Leérettségizik, aztán: irány a Szegedi Tanárképző Főiskola. Rajzszakot tanul. Fischer Ernő a mestere és — barátja. Nem tanítványként kezeli, többnek annáL — Nagyon sokat köszönhetek neki — mondja, — ő indított el azon a sínen, ahol most vagyok. Nézzünk meg egy többdimenziós grafikáját. Szimbolizmus? Az ember első percekben nem érti, mit takar a kép. De minél tovább nézi, annál intenzívebben mozognak már a belső képalkotás kerekei az emberben. Szép és érdekes érzések fogalmazódnak meg. A kép él. a kép hat. Van tehát a művésznek mondanivalója! Nagyon is sok a mondanivalója. Érdekes alkotó. Szenvedélyes vitapartner. Hiszen, ha az ember összekerül, okvetlen vitába száll vele. Szükségképpen kell vele vitatkozni. Az elképzeléseivel, művészi szemléletével, műveivel. De egyet: művészi forrongását akaraterejét, küzdelmeit és jószándékát — okvetlenül tisztelni kell. A belső izzás már eddig is becsülendő eredményeket érlelt nála. Itt a kis tanyaműteremben hihetőleg még több jó képet érlel Bodor Miklós. Balogh József a figyelő szemek elől, sietve a vízbe ereszkedett. Közben a fiúk, mintha kibékültek volna, nevetve abbahagyták a birkózást, és azt lesték, vajon hova tűnhetett a lány. A kékszemű fedezte fel előbb. Egy füttyentés, és már úsztak is utána karéjban. 14/1 intha gyenge vadat űz- nének erős és fürge köpök, játékosan szorították gyűrűbe. A lány próbált a medence széle felé úszni, de útját állták. Hiába forgolódott jobbra-balra, mindenütt egy- egy vállas fiatalemberbe ütközött. Nem bántották, csak nevettek rá és csalogatták. Valahol utat nyitottak neki, aztán megint becsukták előtte a kiskaput. A lány segítségkérőén te- kintgetett szét, de a medence tele volt pacskoló, lubickoló fiatalokkal, senki sem ügyelt rájuk. A vízőr ha oda-oda is nézett, semmit sem vehetett észre, csak vidáman fogócská- zó fiatalokat látott. Különben elég jól úszott a lány, csak idegesítette és kicsit fárasztotta ez a macska-egér küzdelem, s a vízen való egyhelyben taposás. — Szemtelenek! — kiáltott dühösen feléjük, de azok csak nevettek rajta. Leginkább az a borzashajú meg a kékszemű, de még az a szimpatikus képű szemüveges is, akit a többiek csak Jocónak szólítottak. Már pilledni kezdett a lány, s megpróbált hanyattfeküdni a vízen és nem törődni velük, de ez sem használt, mert alája buktak és nagy hullámokat kavartak körülötte. „Micsoda hülye játék! Hát nincs ezeknek egy csöpp eszük!” — gondolta most már dühösen, s amikor az egyik, éppen a szemüveges fiú a közvetlen közelébe került, nagy lendülettel rúgott feléje. A szemüveg lerepült a fiú orráról, s elmerült a vízben. A fiú rövidlátó szemeivel olyan furcsán pislogott, hogy most a lányon volt a nevetés sora. Kihasználta a pillanatnyi meglepődést, lebukott a víz alá, s a csapdát kikerülve a medence széléhez úszott. Mire azok masukhoz tértek, már ki is mászott a medencéből, s gyors léptekkel a terasz irányába futott. A játékoskedvű támadók ide már nem követték. Azzal voltak elfoglalva, hogy a szemüveget kihalásszák a medence fenekéről, s mint a mutatványt végző delfinek, egymásután buktak a mélybe. Végre, a borzas hajúnak sikerült ráakadnia a szemüvegre, s diadalmasan adta át Jocónak. — Majdnem ráfizettél, öregem! Ez egy veszett kis fruska lehet. Túl közel merészkedtél hozzá. Még jó, hogy nem az orrodat trafálta el. Jocó, aki eddig csak ködös foltokat látott hunyorgói, rövidlátó szemével, ismét értelmesebb ábrázatot öltött, éa megelégelve játékot, kimászott a vízből. — No, én mára befejeztem! — búcsúzott a többiektől, akik hiába marasztalták. Az öltöző felé tartott, aztán könyvvel a kezében á teraszon foglalt helyet. A lány éppen valami hűsítőt szürcsölgetett szalmaszálon keresztül, s fehér fogai vakítóan villantak ki piros szája mögül. Amikor észrevette a szemüveges fiút, akaratlanul is elnevette magát. Az öregek csodálkozva néztek rá, de a lány nem magyarázkodott. Titokban a fiút méregette, mintha azt fontolgatná, érdemes-e • még több figyelmet fordítani rá. Aztán a táskájából cigarettát vett elő, gondosan pu- hítgatta ujjai közt, majd segítséget várva nezett széjjel. A fiatalember, mint akit megcsíptek hátulról, gyorsan ugrott föl ültőhelyéből, és máris villant a gyufa a kezében. Villant a szeme is a lányra, ezt azonban csak ők vehették észre. Az öregek ügyet sem vetettek rájuk, csendes beszélgetésbe merülve nézték a vidámóm lubickoló für- dőzőket. F. TÓTH PÁL.
