Petőfi Népe, 1966. július (21. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-31 / 180. szám

1988. JfiHtss 81. vasáruin»

3. oldal

Cséplő a Sallai-portán

A gép elé fogták a traktort, huzatnak odébb. Ketten-hárman kísérik, csak ide a szomszéd tanyába mennek. Sallai Endréék- hez. a kövesút másik oldalán, híagy Lásiiló és Tóth József közös szérűjén már végeztek. A «•apat tagjainak nagyobb része a fák árnyékában reggelizik Kenyeret, szalonnát — hozzá zöldpaprikát, paradicsomot, uborkát. Kinek, mi ízlik jobban.

Arcukon por, fáradtság. Pedig még csak kilenc óra körül van az idő. A napsütés most kezd erősödni.

De fél ötkor már hozzáfogtak.

— És csináljuk este fél nyolcig.

— Mennyi a kereset?

■— Nem sok. Rozsból 23—30 kiló fejenként. Orgoványon inkább csak rozs van. Gyenge az is, megnyomta a víz.

Annyi biztos, hogy a részesedés nem írigyelésre méltóan nagy. A gép 1100-as, kis teljesítményű. Ha egyhelyben áll, megcsinálja a napi 110 mázsát. Dehát vontatni is kell. ide-oda. Az orgoványi Rákóczi Tszcs vásárolta, a gépállomástól: legyen mivel a gazdák kevéske gabonáját elcsépelnd.

1.

Miért csinálják?

— Megkeressük a család fejadagját. Ha szűkén is. de az idén is meglesz, ami kell.

Zömök, piros arcú parasztember, aki eddig válaszolgatott. Bemutatkozik:

— Tassi János vagyok, a bandagazda.

Mosolyog hozzá a bajúsza alatt. Aztán eikomolyodik.

— Nehéz munka ez.

Igazat adok neki. Aztán megkérdem. mennyi részt fognak ki az elcsépelt termésből.

— A munkásrész hat, a cséplőrész öt és fél százalék.

ök tehát, tizennyolcán, a hat százalékon osztozkodnak. Egyenlő arányban. Régen volt fél-, háromnegyed- és egész rész. Most már nincs. A cséplésben minden munka egyformán nehéz.

Tizennyolcán..; Két etető, három zsákoló (egyik közülük a bandagazda), négy rudas, négy asztagos, egy szalmarakó, két törekes, két „csúszós” (akik a gép szájától elszedik a szalmát). A kombájnok világában ez a létszám maga a megmerevedett időszerűtlenség. A múlt.

A bandagazda különben napszámos ember. Ez a tizenharmadik nyár, amikor cséplőcsapatot szervezett. Már aratás elején végig látogatta a többieket, akiket jól ismer, hiszen minden nyáron együtt vannak. Persze nem mindig ugyanazok. Vannak öten-hatan, akik több mint húsz éve egy csapatban dolgoznak. A többieket — ezek a fiatalabbak — ajánlás alapján veszik fel maguk közé.

— Ügy vagyok ezzel a szervezéssel — mondja —. hogy minden nyáron elhatározom, ez az utolsó, jövőre nem csinálom. De amikor meglátom a készülő asz- tagokat, nem bírok magammal... Tudja, sok munka van itt. Nekem kell elszámolnom a gazdának, a csapatnak, a gépnek. Múlt vasárnap is ráment fél éjszakám a papírmunkára.

Felkerül a hajtószíj, indul a gép. Pöfög az öreg Hofher.

— Ez már csak erre, meg a daráló meghajtására jó — bök felé a tszcs köpcös traktorosa, Szabó Jenő. Aztán hozzáteszi:

— Második éve vagyok a csapattal. Egyébként UE—28-assal dolgozom. A földekre az való.

Ahogy nyeli a kévét, mordul egyet a gép. A rozsnak kevés a pelyvája. Vörösváczki Péter törekes könnyen megbirkózik vele. Nem fiatalember már, csálé kalapja alól csak nagy zöld szemvédője és bajúsza látszik ki. ö is a „törzsgárda” tagja. Tüdőtágulása és szívnagyobbodása van.

— Szeretek a bandában lenni — mondja. — Ezért dolgozom itt, még ha ugratnak Is néha a kalapom miatt. Megszoktam.

Mint ahogy megszoka a zsákolást az ötvenhárom éves Mi- kulesz Imre is.

— Nem én vagyok a banda legidősebb tagja, hanem a szalmarakó, Meggyes István. Két évvel idősebb nálam. Nem cserélnék vele. A zsákolás nehezebb, de lehet közben pihenni is.

Vékonyan csordogál a rozs. Három zsák élet van eddig a mérlegen.

Megyek fel a szalmakazalra.

— Tizennyolc éves korom óta kazlakat rakok — mondja Meggyes István. Közben hozza a petrencéket a két fiatal szalmahordó, Hajdú Ferenc és Sáj- ber István. Meggyes bácsi csak vezényel nekik: — Előre, bal sarka! Jobb sarka után! Hátra, középre!

Aztán megigazgatja a villával.

— Látta azt a nagy kazlat a ,csoport központjában? — kérdi.

— Azt is én raktam. Hogy szé- dülök-e? Voltam én már a kecskeméti gépgyár kéményének a tetején is. Fogtam a villámhárítót. Igaz, ennek már harminc éve.

Tassi László etető áll a dob mögött. Váltótársa. B. Szabó István pihenőben van. A porta

szélén, a fák alatt beszélgetünk. A munkáról. Vacsora után eldőlnek a szalmában és hajnalig mozdulatlan alusznak. A banda tagjai távoli tanyákon. Orgovány Helvécia, Kecskemét határában laknak. Arra, hogy hazajárjanak,nincs mód. Ebédjükről a gazdák gondoskodnak, közösen Azok, akiknél aznap csépelnek.

Bal karja külső felén tetoválás: koronás címer, felette írás: A hazáért. Beiül: Bányászjelvény, 1953-as évszámmal.

— Két évig voltam a hányában. Nem jószántamból. Többet beszéltem, minit amennyit illett volna...

Közben motorkerékpárral megérkezik Nagy Márk, a tszcs párttitkára és mögötte Kovács Imre. a mezőgazdász. Végigjárják a határt. Innen mennek tovább, a másik cséplőcsapathoz, j

— Jobb lenne, ha nálunk is I csak kombájn dolgozna — mondja a párttitkár. — Dehát j sok a régi szőlő, nem lehet táb- lásitani.

A gazda előáll szekerével, két szép lovával, felrakja a teli zsákokat. Az egyik asztag már elfogyott, a kévehányók felkapaszkodnak a másikra. A bandagazda a mérlegen ülve számolgat. B. Szabó István felváltja társát, eregeti a kévét, bal karján hói a koronás, hol a csákányos címer villan elő.

Gyermekkorom nyarainak bámulni valója, csodás látványa: a cséplőgép — szánalmas, rozoga szerkezetté töpörödött. Most és még jónéhány évig szükség van rá a szőlők közé rejtett kisparcellákon. de útja már ki van jelölve, s hátralevő éveit, miként már legtöbb társa, tisztítógéppé alapítva agonizálja át. Desz közöttük egykét szerencsés, amely a múzeum hűvös falai között talál otthonra, a tüzes gép, a csép- hadaró, meg a kézikasza szomszédságában. A cséplőcsapat tagjai pedig csak a csípős por, a fortyogó hőség emlékét őrzik.

H. D.

Országos

ellátásra j

A Bács-Kiskun megyei Bútor - és Faipari Vállalat jelenleg az országban egyedül gyárt különböző árucikkek csomagolásához fagyapotot. Év végéig 85 ezer mázsa fagyapotigényt kell kielégítenie. Az exporttermékek csomagolásához eddig importáltuk a csomagoláshoz szükséges gyapotot. Képünkön az egyik fagyapotgyártó gép látható.

KISZ-vezetők

tanácskozása

Hétfőn és kedden Kecskeméten a megyei KISZ-bizottság tanácskozást rendez a járási és városi KISZ-bizottságok függetlenített munkatársai részére. A jelenlevők megvitatják a megyében folyó KISZ-munka első félévi eredményeit, tapasztalatait és meghatározzák a második félévi feladatokat^

I 2. |

Már a Sallai-portán vagyunk. Cét kis asztag között áll a gép. V bal oldali a gazdáé, a jobb ildali az anyósáé. Leszedik a űzcsapót, az üres hordót. Elő- rás, hogy ezeket magukkal kell rinni.

A gazda valahogy megneszel- e, hogy a kecskeméti tűzoltóágtól kint van Scheidt János örzsőrmester, s az egyik hor- óba nagy sebbel-lobbal hordja i vizet

Az Autóközlekedési Vállalat tavaszi szemléjén az egyik fényesre sikált Csepel volánja mellett néhány szál friss virág illatozott.

— Szeretheti a gazdája ezt az öreg jószágot — állapítottam meg magamban és a szemle eredménye igazolta a feltevésemet. Az YA 82-04-es rendszámú teherautót olyan állapotban találták a szakemberek, amely — korát tekintve — valóban jó gazdához illő gondoskodásra vallott.

Ha alaposan belegondol az ember, tulajdonképpen nincs abban semmi rendkívüli, hogy egy gépkocsivezető rendben tartja a munkaeszközét, hiszen keresete, sőt, a testi épsége is múlhat azon, hogy üzembiztos-e a járműve. Sajnos, még mindig azok vannak a kevesebben, akik Alker Jánoshoz hasonlóan gondolkoznak. És ez nemcsak a 9-es számú Autóközlekedési Vállalatra vonatkozik. Idő előtt ócskavassá si- lányított szerszámok, gépek bizonyítják, hogy sokan rossz gazdái a kezükre bízott értéknek.

Miért van ez így?

Alker János szerint igen egyszerű a dolog magyarázata: — Aki igazán szereti a szakmáját, annak nem teher, hanem egyenesen öröm »elbabrálni” a

— A fizetésben lehet, hogy nincs különbség — mondja elgondolkozva beszélgető partnerem. — De a fizetés nem minden. Az ember jó közérzetéhez

YÁ 82-04-es

gazdája

hűséges munkatárssal, a gépkocsival. Ha nem bántja a fülét a gépkocsivezetőnek a motor köhögése, a kenet- len alkatrészek sírása, akkor bizonyára lélektelen robotnak, szükséges rossznak tartja a munkáját is. Az ilyen embereket viszont én nem is engedném a volán mellé — fűzi hozzá.

— Igen ám, csakhogy nincs olyan képességvizsga, amellyel a szakma szeretetét is mérni lehet. Ha teljesíti a rábízott feladatot a gépkocsivezető és ugyanúgy elvégzi a minimális karbantartási munkát, akkor éppen annyi fizetést kap, mint az, aki pihenő idejéből sem sajnál feláldozni egy-egy órát időnként, hogy meghosszabbítsa a jármű életét.

hozzátartozik az is, hogy rendben tudja maga körűi a dolgokat,

Alker János — mint a gépkocsivezetők általában — napjának nagy részét a volán mellett tölti. A havi 300 munkaóra mellett igen kevés idő jut a családra, szórakozásra. Különösen becses tehát számára minden perc, amit felesége és három gyereke körében tölthet. Pedig egy ilyen nagy családban nem ritka vendég a gond: betegségek jönnek és bizony meg kell fontolni, mire költenek el akár csak egy forintot is. A legnagyobb baj azonban az, hogy hosszú évek óta hiába vár lakásra a gépkocsivezető, pedig felesége szili sível/ együtt, heten élnek a

szoba-konyhás otthonban.

— Megérteném, hogy rajtam kívül is sok ezren várnak lakásra és ezek között akad bőségesen a miénkhez hasonló nagy család. De mégis úgy érzem, hogy tíz év alatt — 1956-ban adtuk be a kérelmet — valahogy lehetett volna juttatni nekem is — szakad föl belőle a panasz.

A vállalat vezetősége, szakszervezeti bizottsága ismeri Alker János helyzetét. Azt is tudják, hogy fárasztó munkáját nehéz kipihenni olyan helyiségben, amiben rajta kívül három felnőtt és ugyanannyi örökké mozgó gyerek tartózkodik. F.ddig azonban nem tudták megoldani a problémáját.

Szövetkezeti lakásra pedig csak azután gondolhat az Alker-csa- lád, miután felépül hosszas betegségéből az asszonyka, és munkába állva, kiegészítheti a férj fizetését.

Miközben beszélgetünk, befejezték a munkát a rakodók, és Alker János gázt ad az öreg segítőtársának. A Csepel simán indul, mint egy jóltartott, kezes paripa.

Sekis Dezső j

Szolgáltatás éti

A minap sz „Autó Motor” tímű lap néhány példánya került a kezembe, s az 1965. novemberi számában a következő hírt olvastam: „A helyi autósok kérésére kis szervizállomást rendez be a Báos megyei Izsák községben a földművesszövetkezet. Példamutató kezdeményeaés!”

A hír kiváncsivá tett, hiszen a szolgáltatás országos probléma. Vajon mivel örvendeztette meg az izsáki fmsz, a község mintegy kétszáz személygépkocsi tulajdonosát, ötletük valóban életrevaló. Negy- venháromezer forint ráfordítással gép kocsimosó és zsírzó állomást létesítettek. Milyen jó! Nem kell Kecskemétre vinni a kocsit — ami oda-vissza 60 kilométer — ilyen apróságért. A Kecskeméti Szolgáltató Vállalat Járműjavító Részlégé és a Kecskeméti Autójavító ütsz amúgy- is csak 8—10 nap múlva kerítene sort a gépkocsikra, annyi a munkájuk. Itt helyben viszont néhány perc alatt elvégzik a kocsimosás^ zsírozást és máris mehet tovább az autó. Nem lebecsülendő szempont az sem, hogy nem kel! a gépkocsi tulajdonosának munkahelyéről elkérnie magát, és így sok értékes munkaidő sem vész kárba.

Az ötlet olyan jónak bizonyult, hogy az országban több helyen átvették a kezdeményezést. Többek között a dunakömlődi vendéglőben ilyen felirat olvasható:

„Amíg ön ebédjét fogyasztja, kívánságára gépkocsiját az udvaron levő kis szervizünkben lemossuk« lezsírozzuk.” Aláírás: Paksi Fmsz.

Amit azonban szabad Pakson, azt nem lehet megtenni Izsákon. Hiába építtette meg ugyanis az Izsáki Fmsz a szeszfőzde udvarán a betonrampát és aknát, amely fölé odaállhat a gépkocsi, hiába szerezték be a mosó és zsírzó eszközöket, a kis szerviz működésére nem adta ki az engedélyt a kecskeméti járási tanács ipari szakigazgatási szerve. Dy módon az Autó Motor című lapban megjelent hír csupán annyiban igaz, hogy a kis szervizt ugyan berendezték, csak éppen nem működhet.

Az autómosáshoz különleges szak- képzettség nem szükséges, mintahogyan a cipőpucoláshoz sem kell feltétlenül cipésznek lenni. A 9-es számú AKÖV-nél is betanított segédmunkások végzik ezt a munkát zsírozással együtt, természetesen szakember felügyelete mellett. A szakmai felügyeletről azonban az Izsáki Földmüvesszö vetkezet sem feledkezett meg, hiszen Kállai Gyula — akit a -szerviz vezetésével kívánnak megbízni garázsmesteri vizsgát tett.

A járási tanács szakigazgatási szerve a működési engedélyt elutasító határozatát azzal indokolja, hogy a földművesszövetkezet nem csatolt egy sor igazolást, okmányt a kérelemhez. Az fmsz ezzel kapcsolatos átiratai, levelei pedig azt bizonyítják, hogy a kért iratokat elküldte.

Nem vagyunk hivatottak keresgél-* ni, hogy elküldték-e a kért iratokat vagy sem. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a szolgáltatásokat, ahol csak lehet javítsuk, az igényeknek megfelelően bővítsük. Éppen ezért helyes lenne, ha az illetékes szakigazgatási szervek inkább segítenének az Izsáki Fmsz-nek, hogy működési engedély iránti kérelme hiánytalanul fel legyen szerelve a szükséges okmányokkal, s szolgáltatásait mielőbb megkezdhesse. Hiszen ez valóban példamutató kezdeményezés. •.

&agy ötté