Petőfi Népe, 1966. június (21. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-05 / 132. szám
(4 szökők EGYKORI osztálytársamról, legbizalmasabb barátomról csak annyit tudtam, hogy valamelyik Balaton melletti városban pedagógus. A nyáron családostól töltöttem két hetet B-n. Amikor egy esőlógató napon se fürdeni. se kirándulni nem volt tanácsos, az üdülői unalomban eszembe jutott Sz. Dezső. Hátha ebben, a községben tanít? Igaz, nyár van. de a Balaton partjáról csak nem megy el máshová vakációzni. Kisfiámmal kopogtattam be a helyi tanács igazgatási osztályára. Kissé szégyelltem is zavarni a hivatalt ilyen kéréssel: mondják meg, ebben a nagyközségben lakik-e a barátom? De nagyon készségesen felvilágosítottak. Minden keresgélés nélkül, fejből megmondták. Sz. Dezső a Sellő utca 14. alatt található. Nem mondom, torkomban kalapált a szívem, mikor a helyes, villaszerű ház kapuján becsengettem. Nehéz volt az egyszeri félszeg kis parasztgyereket ebbe a környezetbe beleképzelni. Veranda, rózsalugas, kőmedence a virágágyak között, lustán csordogáló „szökőkúttal”. Nyugágy, nagy szélű szalmakalap a borostyánnal befuttatott oszlopnál. Éppen a gyümölcsfákat vette számba tekintetem amikor a kis teraszra nyíló szárnyas üvegajtó kivágódott. Előbb egy vakító fehér ingű, dús fekete bajúszú. középkorú férfi bukott ki a szó szoros értelmében. Krémszínű pantallójához, fenék tájon egy szandálos láb rugózott. Ez a láb az én komámé volt. Vihorászva kapaszkodtak egymásba, aztán emez öklözte vállon Dezsőt. Hancúroz- tafe. mint a gyerekek. Régi barátom pont akkor kapott egy csattanós fülest, amikor engem meglátott, és meglepetésében elfelejtett félreug- rani. ÍGY TARAI,KOZTUNK — húsz év után. Mikor a filmrendező külsejű valaki elment, Dezső érdekesen számolt be a történtek előzményeiről. —Ez volt a tanácselnök. Nagyon rendes elvtárs, vállvetve vagyunk a mozgalomban, mióta itt tanítok. Tízegynéhány éve. Együtt végeztük a pártiskolát, Együtt végeztük a pártiskolákat, agitáltunk, tsz-t szerveztünk. meg amit akarsz. Neid a tanácsi vonal tetszett, hivatás- 3 tudattal csinálja, szeretik is a községben. Az én hobbym — a tanítás mellett — a honismereti mozgalom. Gyerekeim buzgalmát, néprajzi, -nyelvjárási, történeti gyűjtőmunkáját távoli megyékben ismerik. Országos pályázatokon szerepelnek. Van egy kislány, akit úgy megnéztek az ismert történész zsűritagok, mintha kételkednének benne, hogy ő írt olyan kiváló tanulmányt a helyi parasztmozgalomról... Tavaly, a felszabadulási évfdr- düló itteni ünnepségének a szakkör tagjai voltak főszereplői. Dolgozataik, verseik részleteiből ügyesen megszerkesztették a felszabadulás utáni húsz esztendő történetét... De míg odáig eljutottunk... Láttad Bélát, ugye? A tanácselnököt. Mit nézel ki belőle? Sz. Dezső itt egy kis beszédes szünetet tartott. Némán kínált, vegyem a friss feketekávét, amit ekkorára felesége lila-aranyos porceláncsészékbe odakészített. Kavargattuk a párolgó italt. Dezső száján furcsa kis mosoly állandósult. El nem tudtam képzelni, hova akar kilyukadni a tanácselnökkel, meg a hangsúlyozott kérdéssel. Vállat vontam. — Jó kedélyű embernek látszik. .. — Az, az... — erősítgette nevetgélve Dezső. — Jó kedvében tolt úgy ki velem, hogy azt hittem, vége a barátságnak. Tudod, tanácstag is vagyok. Egy kintebbi körzetben kiharcoltam a lakossággal, hogy legyen vízvezeték. Társadalmi munka, pénz, határidő — minden megvolt. A vb határozata is. EGYSZER beállít Béla. Nem tetszett a képe, meg ahogy jött. Szinte somolygott. Nagy feneket kerített, míg rátért a lényegre. Ami az volt: Mit szólok hozzá ha nem az én körzetemben fektetik le a vízvezetéket, hanem .........Itt a te utcádba n, hékás!” — lökdöste a vál- lam tettetett kedélyességgel. De következő mondatából mindjárt kiderült, honnan fúj a szél. „Itt lakik Hőgye elvtárs is. a tanácstitkár. .. Nem jó lesz az nektek?” — Tudnod kell Hő- gyéyól — vetette közbe Dezső —, hogy egy erőszakos pasas. Jó keresztapja van valahol, odafent. Idejövetele után mindjárt követelőzött, neki ez kell, meg az. Fejembe szállt a vér. Ezt feleltem Bélának: Ha ezt — a 3Canu ttját vb-határozat után, meg amikor a lakosság felkészült rá, megtette a kötelességét —, tehát mindezek után is meg meritek csinálni, visszaadom tanácstagi megbízatásomat! Fogalmam sincs, mi történhetett akkor Bélával, nem ilyennek ismertem... Felállt, köszönés nélkül otthagyott... Mindez a felszabadulási előkészületek 1 utolsó stádiumában zajlott. Késő éjszakáig rendeztük a gyerekekkel a kiállítást, a helyi múzeumot, a tanácstermet díszítettük. Két napunk volt már csak. amikor Béla felkeresett. Az összetűzést követő napon kapom ám a felszólítást, hogy a tanács vb kirendel ürgeöntésre. Azt hittem viccelnek, de telefonon megerősítették: igaz. A gyerekek küldöttségbe mentek Bélához. Kérték, mentesítsen. mert ők nem képesek egymagulcban ilyen ünnepséget előkészíteni. Nem volt kegyelem. Éjszaka dolgoztunk a gyerekekkel. a szülők is segítettek. Az évfordulót gyönyörűen megünnepeltük. Voltak vagy kétszázan. a gyerekek remekeltek. .. Eéla kezet sem fogott velem... Egész mostanáig tartotta a haragot, ő! Azért, mert mégiscsak a körzetem utcája, tehát nem az „enyém” kapta meg a vízvezetéket! LÁTTAD volna, amikor ma megkeresett. Ügy sompolygott, mint akkor. De csak. míg elé- bem nem álit. Akkor egyenesen a szemembe nézett, s csak eny- nyit kért. — Üss pofon, de ahogy csak bírsz! Hirtelen megzavarodtam, makogtam. ne hülyéskedjen, üljön le. Nem és nem. Addig egy szót se szól. el se megy, míg pofon nem kenem. Mit volt mit tenni. Lekevertem neki. — És a „szökőkút”, itt nálatok? — céloztam a vízvezetékre. — Most mondta el. hogy a tanácstitkárt addig szorongatta, míg ki nem kilincselte a híres összeköttetéseinél a költségeket ennek az utcának a bekapcsolására is. . . Mert az idén ez is megtörtént. — így telik az élet —. böl- cselkedett D. barátom. — Sokszor azokon ütünk nagyot, akik legközelebb állnak hozzánk... Tóth István Fehér harangok. Akácvirágszag. Félmeztelen lélekkel járok. , Lábomat emlékek sebzik, tüsökkel van tele az árok. Hárslevelet rágok — kiköpködöm. Üvegházakat forgat a délelőtt. El nem bontott állványok torlódnak s mézszínű felhőkbe törnek a tetők. Zivatar érik. Villámok vetkőztetik a szemérmes bőséget. Így jó élni — tágult dimenziókban s nem baj, ha a fény vörösre éget. Ezüstostorral paskol a nyár, kígyóinak számon a szavak. Akácvirágokba zuhannak l .siék, szivárvány dong a lábom aiat Hatvani Bú Jel A szabadságnál kezdődik Visszavert fények zuhatagában oly prózai e mozdulat: vacsorázom. Az anyag törvényei hatnak e p:- :ben is. Ennem kel! — hosszú volt a nap. és — mert vagyok. Törvény ez is. Azt mondod: törődjem magammal. Én — magammal! s hogy véled kevesebbet' S ki törődik a harmincmillió éhezővel? Igaz, próza az élet, próza, a lírikusnak is. De mégsem annyira, hogy a jó vacsoránál induljon és végződjék minden. Hiszen nem az evesnél; a szabadságnál kezdődik az ember! Anlali'y István „Az érzelmek iskolája“ 3 o pár hónapja éltem már akkor a Hírős Városban, de a Tisza mentén „kovácsolodott” fülemnek mindaddig idegen, sőt, majdhogynem ellenszenves volt a kecskeméti beszéd. Egyik föl- dimet. akivel egyszerre vetett bennünket ide a sors, s aki fél év múltán már úgy „ő- zött”, mintha a Kuruc körúton látta volna meg a napvilágot, emiatt a szó szoros ér. leimében árulónak, renegátnak tartottam. — Barátom, én, ha a századforduló végéig élnék is itt, sohasem tudnék leszokni a mi ízes, tisztán csengő, sallangoktól mentes otthoni nyelvjárásunkról. Hogy tehettél ilyet?! — vontam kérdőre felháborodottan. A szerencsétlen csak hümmögött. De már a következő tavaszon megoldódott a rejtély, fény derült „elhajlásaindító olcaira. Megnősült. Kecskemét lányáról ragadt hát rá a „kór”, úgy. hogy a mai napig sem vetkőzte le. EDÖSKE... s minden bizonnyal nem is fogja már soha! D e én tartottam magj.m, nem adtam be a derekam. Mindaddig, amíg meg nem ismertem Évát. Szeretném most leírni, szavakkal lefesteni, milyen is ő. De nem merek vállalkozni erre. Hiába is írnám, hogy a haja barna, a dereka karcsú és ha nevetni kezd, a szeme kinyílik, mint két virág ... van benne valami Sophia Loren-ből. valami a mllói Vénuszból, és — nagyon sok az édesanyámból. Ha a kacagása — nagy sétáink közben a parkban felcsendült, az a bolond szívem irgalmatlanul összefacsaro- dott. Különösen, ha mások jelenlétében, társaságban került sor erre a hacajra, öltött egészen rendkívüli méreteket ez a szívszorulás. Éva is észrevette színváltozásom. és nemsokára engesztelés- képen a fülembe súgta: — Szívem, későn van, haza köll mön- nöm... — Hogy mondod?! — vágtak mellbe az „ő”-k. De azért egy percig sem tudtam rá kgy haragudni, mint egykor a barátomra. Bele kellett nyugodnom. hogy Éva kecskeméti lány, s a „métely” az ő vérében is ott van, akárcsak sokezer más honfitársáéban. M ikor becéző nevet kerestem neki, sokáig haboztam a „cicabogár, aranyvirág, csillagos ég” és egyéb magasröptű jelzők közt. De mindez üresnek, tartalmatlannak hangzott. Azután sikerült olyan nevet találnom, ami a legjob. ban illik hozzá: Édös- ke. Ebben benne van a nekem mindinkább nélkülöző itétlen. mondhatatlan édesség. amivel megbúvóit, és a tájszólás is, ami le nem kopik az ajkáról, s hovatovább nem is sérti már a fülem. Muzsika volt már, csodálatos zamat... És beláttam, hogy végeredményében éppen olyan szép beszéd, mint a mienk, otthon, a fűzfákat tükröző 1 isza partján. A ztán egy szép napon a parkban rozsdás leveleket sodort a szél — magamhoz húztam Édös- két: — Löszöl-e a felesé- göm, Édöske? — Szömtelen, mán mög csúfolkodol — legyintette meg duzzogva az arcom. — Ugyan, kicsim higgyél neköm! Hát veled szeretnék boldog lönni, nem értőd .. ■? Megszorította a kezem, és a nagy csodálkozó szemében ott fénylett a végtelenség. Azt hiszem, ekkor váljam tősgyökeres kecskemétivé ! Jóba Tibor Az iskolában csend, mintha már régen elhangzott volna az év utolsó napjának legutolsó óráját jelző csengettyűszó. A nyitott ablakon belopakodnak, az ízes, kedves tavaszi illatok, a fák levelei nyújtózkodnak a fény felé. Gorjanácz István, az óvoda középső csoportjának tagja elmélázva ül az első padban. A hetedik osztály első padjában, mint tiszteletbeli iskolás és szakköri tag. Neki még nincs dolga, mert a modell, egy fitos orrú kisfiú, éppen profilban ül, s a többiek, a nagyobbak már ezt is tudják rajzolni, űsze- rinte viszont úgy igazi a kép, hogyha szembenéz az emberrel. Weintrager Adolf, a vaskúti általános iskola rajz szakkörének vezetője, az országosan is jól ismert festőművész aztán elmondja, hogy ez nem valami különcködése Pistinek, hanem természetes, a gyermeklélektan törvényeivel magyarázható sajátosság. Az ilyen korúak általában csak szembenézve ábrázolják az embert, fogalmaik, összefoglaló értesüléseik az emberi testről, az arcról még csak erre tudják utasítani. De Pista pompás kolorista. Később elő is került néhány színes képe. Vízfestékkel készültek, s gyermeteg bájjal, de ragyogóan tiszta színlátással mutatták a világot: a fákat, a barna földet, a kék eget, melynek kárpitján itt-ott rózsaszínű felhők úsznak. Tizenöten vannak a gyerekek, S minden héten egyszer ül össze a szakkör. Most éppen az éwégi nekirugaszkodás következik, az alakrajz, melyet tájképi jellegű, utcán, téren faluvégén készített festmények előztek meg. Lezáródik tehát az esztendő és nem eredménytelenül, hiszen a jó előre kigondolt munkaterv eddig minden mozzanatát végigcsinálták, bejárták a világ megismerésének ezt a csodálatosan szép. színekben, formákban mindig új és új élményt nyújtó útját.' Ha majd felnőnek — mert hiszen egész hadsereget lehetne toborozni azokból a volt szakköri tagokból, akik már felcseperedtek és akiknek díjnyertes képei eljutottak mind az öt világrészre — több ízléssel, emberséggé1, gondossággal rendezik be otth maikat. Rájuk nem hatnak a különböző divathóbortok, csak az ízléses öltözködés határáig mennek el és — amint a pedagógus ölömmel vallja be — az ily.n, volt diákjai tapasztalatai szerint még a sajátos falusi életformát is szívesebben vállalják, m.rt hiszen addigra kifejlődött bennük a tájnak, a falusi embernek az a ragaszkodó szeretete. amit nevezhetünk hazaszeretetnek, a szülőföld szeretetének is, de amelyik láthatatlan szálakkal odaköti a faluhoz, gyermeki élményei szép színteréhez. Nemrégiben _ ezt már a műterembn meséli el a rajzpedagógia eredményeiről beszélgetve Weintrager Adolf, — valami újszerű, érdekes „ki mit tud” fejtörőt rendezett az ő rajzoló, festegető pajtásainak. A művészetek örök kontinuitását, magasabbrendű összefüggéseit akarta velük megértetni olyanformán, hogy különböző képző- művészeti alkotások korban, stílusban nagyon is egymástól eltérő képeit rakta a gyerekek ele, utána zenét szólaltatott meg a magnetofonon. A zenei példák elhangzása után a gyerekeknek szavazniuk kellett arról, hogy melyik képhez, melyik zenei részletet tartják a leghozzáil- lőbbnek. Maga sem hitte és szinte meg- hatottan vette tudomásul, milyen tökéletes harmónia csendült meg a gyerekek válaszaiból. A szépség megértésének milyen mélységei* tárultak fel abból az ő számára is, hogy a gyerekek egy-egy Botticelli nőalak képéhez milyen tévedhetetlen ül társították a Vivaldi koncertot, vagy Picasso Guernicájához a Stravinszkij akkordokat, Ro- dinhoz a Beethoven szimfóniát. Hát érdemes volt, hosszú évek óta kézenfogva vezetni az egymást követő gyermeknemz.e- dékeket, az élet teljes-égének megértésihez, a művészetek kút- jához, kiapadhatatlan, felejthetetlen ízű forrásához? Közben alkotni, mint művész, együtt járni az embereket formáló pedagógusok szép útját? Bizonyára! Weintrager Adolf harmónikus embersége, a kis falu nyugalma, embereinek gyorsan formálódó gondolkodás- módja igennel válaszol. Csáky I-ajos *
