Petőfi Népe, 1966. március (21. évfolyam, 50-76. szám)

1966-03-20 / 67. szám

I. oldal

196«. március 20, vasárnap

Húszon négy forintos per

Hetedik hónapja folyik egy per Kecskeméten. Először a járásbíróság foglalkozott vele, majd annak ítéletét megfellebbezve a megyéhez került az ügy. Eddig három tárgyalás zajlott le, és már kitűzték a negyediket is. A legutóbbin ugyanis a felperes: a Vasutas Dolgozók Kecskeméti Könyvtárának a képviselője nem jelent meg, az alperes, L. M. kecskeméti lakos pedig fenttartotta fellebbezését, miszerint nem hajlandó kifizetni a könyvtárnak megítélt 24 forintot. Talán mondanunk sem kell, hogy a per költségei már sokszorosan meghaladták azt az összeget, ami miatt tulajdonképpen perbe szállt a két fél. De törődnek is ők ezzel. Makacsul és nagy nekibuzdulással az „igazságot” akarják megtalálni. s közben elfelejtik, hogy már régen nem is arról van szó. Hiszen az, hogy kinek van igaza, már az első tárgyaláson kiderült, a másik azonban ezt nem bírta elviselni és fellebbezett. Az ügynek mind a két szereplője azok közé tartozik, akikről a közmondás szól, hogy a fától nem látják az erdőt. A huszonnégy forinttól nem látják a többi pénzt, energiát, igénybe veszik a bíróságot, nem törődve azzal, hogy esetleg fontosabb ügyek elől veszik el az időt.

Nyolc év utón

Nem kell valami bonyolult ügyre gondolni. Nagyon is egyszerű esetről van szó, amely több mint tíz évvel ezelőtt, 1955. március 17-én indult el, helyesebben ez a legkorábbi dátum, ami a tárgyalások során elhangzott. Ezen a napon ugyan is L. M. elküldte az akkor 13 éves kislányát — aki ma már asszony —, hogy az említett könyvtárból hozzon ki az ő nevére néhány könyvet. A kislány ezt meg is tette. Lejárt a kölcsönzési idő, de visszavinni elfelejtették a 24 forint értékű könyvet. Csak 1963. március 1- én kapott felszólítást L. M. a vasutas könyvtártól, hogy az említett könyvet vigye vissza. Az illető nem is emlékezett már az esetre.

Nem szépítgetni akarjuk a

Kútvízveszély

Az elmúlt hetekben keletkezett ár- és belvizek következtében nagymértékben emelkedett a talajvíz szintje, s ennek következtében növekedett a felszíni talajvízből táplálkozó kutak fertőződésének veszélye.

Az árvízzel elöntött területeken a víz visszahúzódása után csak a szakszerűen, a KÖJÁL irányításával és ellenőrzésével kitisztított, fertőtlenített kutak vize fogyasztható, mert az árvíz belesodorhatta a kulakba a legkülönbözőbb szennyeződéseket.

A kútvizek tisztaságát a belvizek következtében megnövekedett talajvízszint is veszélyezteti, de a helyesen épített, betongyűrűs. szivattyús kutak — amelyek utolsó gyűrűjének fele a talaj szintje fölé emelkedik és jól záró fedőlap védi a kút aknáját — szinte teljesen védettek. Az ilyen kutak vizét tehát nyugodtan lehet fogyasztani, kivéve, ha a víz zavarossá válik.

A közkútak vizének kémiai összetételét és baktérium szeny- nyezettségét a KÖJÁL évente ellenőrzi, de a mostanihoz hasonló árvizes-belvizes időben nem árt, ha a községi tanács is fokozott gonddal ügyel aköz- kutak környékének tisztaságára és a kutak aknájának kifogástalan záródására.

kölcsönző mulasztását, hiszen elsősorban ő a hibás, de nyilván egészen másképpen nézne ki a dolog, ha mondjuk egy hónap múlva kap felszólítást. Akkor bizonyára nem került volna sor erre az enyhén szólva furcsa, eljárásra, erre a perre, ami már szinte vicclapba kívánkozik. Lényeg az azonban, hogy kiderült a hiány és az elsőt követte — csak másfél év múlva! — a másik felszólítás, amire szintén nem válaszolt L. M.

Perel a könyviár

Egy fél év múlva újabb felszólítás következett, majd a könyvtár fizetési meghagyást bocsájtott ki volt olvasójával szemben a 24 forint behajtása végett. L. M. megmakacsolta magát, a „csak azért is” álláspontra helyezkedett. A harmadik felszólítás, illetve a fizetési meghagyás után a per következett, a tárgyalások sorozata. A kecskeméti járásbíróság a múlt év szeptember 27-én érthetően arra kötelezte L. M.-t, hogy fizesse meg a 24 forintot. Az erre nem volt hajlandó, fellebbezett. A másodfokú tárgyalást 1966. március 9-én tartották, de ott a felperes könyvtár részéről senki sem jelent meg és újabb határidőt tűztek ki az ügy végleges lejárására.

Egy káros szemlélet

Jogerős ítélet tehát még nincs, de ez a lényegen mitsem változtatna. Kétségtelen, hogy jelentéktelen ügyről van szó. Viszont az is igaz, hogy leginkább az apró, semmiségnek tűnő vitákban mutatkozik meg legjobban az a sokakban meglevő és rosz- szul felfogott „igazságkeresés”, aminek már egyik félre sincs semmi haszna, de annál több kára, nemcsak anyagi, de erkölcsi értelemben is. Sajnos, nem egyedi eset a fenti. Számtalan ehhez hasonlót lehetne még találni a bíróságokon, ahol kénytelenek foglalkozni velük, bár költség, fáradtság nélkül is mindegyik megoldható lenne. Csupán megértés kellene hozzá.

| A naptár március 16-otje- ] lez, az órám félhetet mutat. Ve- ; röfényes reggel van, ám csak | fénye van a napnak, ereje ke- i vésbé. A ragyogás azonban már I a tavasz jöttét hirdeti.

; Tavaszt és hajót várva állok i a Duna partján, a bajai kikötő- I ben. Zsebemben az IBUSÍ'prospektusa (fedőlapján a világjáró Jelky András földgömböt taposó szobrának képével), emlékezetemben az előző esti társalgás kellemes élménye. Süveges Lászlónál, a tengerjáró Tokaj hajó bajai illetőségű és szabadságát töltő parancsnokánál vendégeskedtem — s a kettős hatás: fel vagyok ajzva, „be vagyok fűtve'’ az utazásra.

Nem ki, a nagyvilágba, csak Bajától Budapestig. Hajóval. Amely — ebben az évben először — 15-én érkezett a fővárosból Mohácsra, s most visszafelé szeli a hullámokat.

Már látszik is, feltűnt a Duna kanyaróban. Ami meglep: látható gyorsasága, s a kecsessége. öreg gőzösre számítottam — s világos krémszínű, elegáns motoroshajó igyekszik a kikötőbe. Tompa dallamossággal felbúgott már a kürtje. A hang méltósággal vég i g hőm p öl yög a folyam felett, majd a partmenti fákról visszaverődve szétoszlik a tájon —, s a hajó már ott is áll a stég mellett. ,, Rákóczi ”- nak hívják, a nagy fejedelemről nevezték el.

Rajta, helyesebben: benne is vagyok már. Mosolyogva tiszteleg a fiatal parancsnok, s a javakorabeli vitorlamester (persze, később tudom meg rangjukat), üdvözlik bennem az — első fecskét. Mert rajtam kívül senki nem utazik Bajáról, s nemsokára kiderül: Mohácsról is csak egy szunyókáló bácsika, s egy álmos szemű, valamilyen vaskóé olvasmánnyal küszködő lány vágott neki á vízi útnak.

Miért ilyen kévés az utas? Mondják: az első úton általában így szokott lenni, de most különösen érthető a forgalom megcsappanása. A hajón és „ikertestvérén”, a Táncsics-on, az idén már nem szállítanak árut, s piacozó kofákat. Azelőtt 5—10—15 tonna különböző áru — vas. zöldség, virág —is a személyhajón tette meg Pestig az utat, de ez. a személykat rontott az előbbi kulturáltságán. Az utasok ruhája beleakadt a kosarakba, zsibvásári hangulata volt a hajónak.

Rendjén is van, hogy ezt megszüntették, de így nem fizet-e rá, s hogy szolgálja az áruforgalom lebonyolítását a Mahart?

Ami az utóbbit illeti: gyors- teherjáratot is indít a fővárosba. S hogy mennyi lesz később, őszig az utas? Májustól már kiránduló-csoportok is igénybe veszik a 700 személyes hajót, s különösen a fővároshoz közelebb eső Duna menti helységekből többen választják az utazásnak ezt a módját. Máskülönben a Rákóczit különböző rendezvények céljára gyakran kibérelik. Tavaly például Európa több országának a közlekedési szakemberei rajta tanácskoztak (itt volt a francia miniszter is), s nemegyszer a diplomaták fogadását is a fedélzetén bonyolították le. (Egyikük megjegyezte: kitűnő ötlet, „magyar szabadalom”, mert így az a külföldi diplomata sem léphetett meg, aki általában még az obiigát barátkozási idő letelte előtt kereket szokott oldani.)

Mindezt főként a hajó éttermének felszolgálójától, az éttermet és a büfét bérlő Utasellátó mindentudó alkalmazottjától tudom meg (s még mimindent, Hermes te, utasok védistene). Azt js, hogy az osztrákok Bécs és Linz közötti állandó járatra ki akarták bérelni a Rákóczi-t és a Tánesics-t. Valutával fizettek volna, de hát kevés a hajónk.

A hajóink híre viszont annál nagyobb. A magyar hajóépítésé. Ezt különben két és fél éve Gdanszk kikötőjében is tapasztaltam, ahol lengyel barátaink elismeréssel mutogattak a mintegy nyolcszáz és különböző náclójú hajó közül egyet: az Óbudai Hajógyárban készített Mazovse-t.

Érthető nemzeti büszkeséggel járom hát be a Rákóczit. Ragyogó a tisztaság, a fedett és üvegezett oldalú utastér végén berendezett büfében kitűnő a feketekávé, s a hátsó falán tükörrel borított, pamlagos étteremben elsőrendű ételeket szolgálnak fel.

Ahogy a [fedélzeten járok- kelek, Illyés Gyula negyedszázada írt verse jut eszembe; egy elkötelező költemény, a „Nem menekülhetsz”, amely akkor rám. a világban, társadalomban helyét kereső fiatalemberre, elévülhetetlen hatással volt: „Lenéztünk- a hajógépházba — ahol a dugattyúk között — a fűtők futkostak pucéran — s vörösen, mint az ördögök; — a forró lég mintha valóban — pokolból zúdult volna ki — Micsoda munka!

..............Megszokták

má

r”, — szólt könnyedén mellettem valaki. Szorongva kukkantok a gépiházba. S íellé- legzem. A gépész tiszta ruhában nézi a műszereket. A három Dieselmotor működését figyeli. (Egyébként még négy hasonló motor van; három vallásnak, egy .tartaléknak.)

Megy a hajó békésen, sőt: fenséggel.

A prospektusok így hirdetik: utazzék hajón, mert kényelmes, így van, nagyon is így. De ennél többet, nyújt a hajón való utazás. Igaz, több időt vesz igénybe, mint a vonatozás (Bajától Pestig, 168 kilometer távolságon tíz óra és 10 piefcig tart), de amellett, hogy olcsó, gazdag élményei ellensúlyozza az i dók ülőn bözetet.1

Szamomra á folyam is élmény. Hogyan is mondta vagy másfél évtiziede Szabó Pál Kossuth-díjas írónk egy fiatal költőnek? „Ajzért jó a versed, mert fiatalnak írod a Dunát, Az is. Ami él, mozog, folyik, az sohasem öreg." Én is látom, érzékelem: nem „vén” a Duna, mint az operettdalo-kban. ’ És

nem kék. mijnt a keringő szövegében. Illetve: nemcsak az. Zöld, meg barna is, s csak néha kék. Attól függ, milyen az idő, a folyam vizében fürdő part, s talán a mélység is. Hangulatot terem-tő színkeverő játéka van a környéknek. Élvezetes látvány. A hajócsavar kavarta örvényésóva, amely hosz- szan fodrozódik utánunk, szintén.

Nem veszi észre az ember az idő mülását és több órás tartamát, anhyira leköti minden. Helyesebben: lekötheti, ha odafigyel, s átadja magát a hangulatnak, benyomásoknak.

I Ha észreveszi például, hogy a parton integetnek, egy vi- kendház előtt pedig nyugdíjasforma hajós meghatóan vigyázz- ba áll, s tiszteleg. És tisztelegnek a szembejövő hajókról is: a német „Express 3”-ról, a jugoszláv „Bánát”-ról, majd — már a főváros alatt — a Mohácsra igyekvő „Táncsics’-ról.

Dunaújváros után egyébként már nyolcán vagyunk utasok. Az egyik újonnan érkezett, negyvenes fonna csizmás férfi (megtudom: tsz-elnök) matematikai példákkal bajlódik az asztalra fektetett füzetében. Köz- gazdasági egyetemre jár, konzultációra utazik a fővárosba.

Amikor a Szeszélyes március kavarta hóviharon keresztülvágva megérkezünk a délutáni napsütésben fürdő Központi Hajóállomásra, megkérdem tőle: „Sikerült minden példát megoldania?" — Sajnos, nem. Még kellett volna vagy két óra. Nagyon jól lehet a hajón tanulni.

íme: erre is jó a hajóút.

Hadd fejezzem be én is egyszerű 'matematikával. Fogadóbizottság vár bennünket, az első hajó utasait. Tagjai félhangosan számolnak: Egy,. .. kettő,... öt,... nyolc... Kissé csalódottnak látszanak.

Én hiszem: a nyolcat nemsokára hatványra emelhetik.

Tarjái) István.

Gál Sándor és áruforgalom „elegyítése”, soSzerdán este összevesztem Z ebegényivel. Zebegényi a legjobb barátom volt. Addig. Es még most is az volna, ha nem állítok be hozzájuk szerdán este megnézni a tévé irodalmi klubját.

A baj már az elején kezdődött. Zebegényi most vett tévét. Eddig nem ismertem erről az oldaláról. Minduntalan belebeszélt. Vitatkozott a versenyzőkkel, ha valaki nem tudott valamit, megjegyzéseket tett, ha neki lett igaza, kárörvendően röhögött. Amikor pedig kiderült, hogy ő tévedett, nekivadultan szidta Ungvári Tamást: Ilyen hülye kérdést!...

Ez volt a legenyhébb.

Még le se zajlott egészen a második forduló, amikorra Zebegényi tökéletesen kivetkőzött önmagából. Ha szerényen véleményt mertem nyilvánítani, vagy ha mást tippeltem, mint ő, egyszerűen letorkolt.

A családi mezőnyben már csak ketten voltunk versenyben: Ze- begényi meg én. A felesége, a lánya, a fia és a két szomszéd már

rég felhagyott minden kísérlettel, hogy szóhoz jusson.

Az indulatok akkor hágtak a tetőfokra, amikor a tévében a kalapos arról az algériai fiatalemberről érdeklődött. Emlékeznek ugye? Azt kérdezte, hogy ki ölte meg...

Mondom, hogy: Camus. Gondoltam, eny- nyi elég, a többit meghagyom Zebegényinek, ne mondja, hogy visz- szaélek a vendégjoggal és elhalászom az orra elöl a legpotyább kérdéseket.

De Zebegényi azt mondta: Emlékszik ö erre a históriára, sokat olvasott ő ilyet, vagy hasonlót a Rejtőtől.

— Te lüké — figyelmeztettem jóhiszeműen —, hiszen most mondták, hogy az író francia ...

— Ni, az okos! — fordult Zebegényi a többiek felé diadallal. — Hisz minden fa- janlcó tudja, hogy Rejtő a P. Howard álnevet használta!

Erre már csak mosolyogni lehet. Nem vitatkoztam. Elég, hogy Ungvári nekem adott igazat.

A botrány aztán akkor tört ki, amikor azt kérdezték, hogy ki volt az a tudóscsaládtól származó angol író. Zebegényi szokott következetlenségével csak a kérdés egyik felét fogta fel.

Bolyai! — üvöltötte. — Bolyai, a fiatalabbik. Hogy is hívták?

— János — mondtam. — De az magyar, nem angol, és matematikus, nem pedig író.

— Még hogy néni író! — kiáltott Zebegényi. — Épp a múltkor olvastam.

— Mit, Bolyait? — hitetlenkedtem.

— Nem, hanem hogy írt egy híres könyvet, amin még ma is vitatkoznak.

Ekkora tájékozatlanságra már nem is tudtam mit mondani. Halkan csak annyit sóhajtottam: Huxley.

— A te mamádat! ■— vicsorgott ő.

Nyeltem és cSéndes

kárörömmel vártam, hogy majd Ungvári igazol.

De hiába. Nem tudták a versenyzők se, a játékvezető pedig nagyvonalúan keresz- tülsiklott a kérdésen. Mintha csak Zebegé- nyihez szegődött volna, csupán ennyit mondott: Sajnos, klubtársam, ez nulla pont.

— Ne szégyenkezz öregem — szóit negédesen Zebegényi, — Látod, hogy a Bolyai a többi ürgének se jutott eszébe.

Ez már sok volt. Szó nélkül elrohantam. Ezt az alakot többé látni se akarom.

Hazafelé tűnődtem egy kicsit, hogy érdemes volt-e összeveszni egy ilyen csekélységen a legjobb barátommal. De hallom, hogy volt még néhány ilyen kérdés, amire nem mondta meg senki se a választ.

Akkor mindegy Elöbb-utóbb úgyis egymásnak estünk volna.

Hanem tényleg: igazán Huxley volt az a tudóscsaládból származó angol író?

Hullámok hátán

A TÉVÉ AZ OKA