Petőfi Népe, 1966. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-27 / 49. szám
%. oldal 1966. február 27. vasárnap PÁLYAKEZDÉS Mit csinál, hogyan él egy volt ösztöndíjas? Megtalálta-e életcélját, mik a tervei? Keressük fel például Kovács Máriát, aki Kiskunfélegyháza város ösztöndíjasaként 1964-ben végezte el a Gödöllői Agrártudományi Egyetemet. Azóta neve is „megduplázódott”: Bottlik Szabolcs- né lett. Most a Kiskunfélegyháza és Környéke Lúdtenyésztő és Hizlaló önálló Közös Vállalkozás mérnöke. Kint a telepen egy-egy kerülővel, utoljára rakott szalmásszekér mellett átbújva — jutunk el Bottlik Szabolcsné irodájához. Persze, nem hivatalra kell gondolni. Afféle ügyeleti szoba ez, vasággyal, közönséges asztallal, székekkel és ébresztőórával. A mérnöknő nyúlánk, komoly arcú fiatalasszony. Megjelenésében van valami franciás köny- nyedség, párosulva szemlélődő nyugalommal. Inkább pedagógusnak nézhetné valaki. — Pedig ahhoz nem lett volna természetem — mondja aztán ő, meglepetésemre. —Nekünk is volt egy kis földünk, így a mezőgazdaság diákkoromban is közelebb állt hozzám. — Itt most mi a funkciója? — A szakirányítás. Jelenleg holtszezon van nálunk. Tízezer naposcsibét, ezer tojótyúkot, ezer hízó libát gondozunk. Húszán el tudják látni a munkát. Jövő hónapban viszont már kezdődik nálunk az élet. Július 1-ig negyvenezer kislibát fogunk előnevelni. Utána mintegy huszonötezer hízó libát tömünk. Akkor negyvenen is leszünk. Elmosolyodik. — Ezt úgy tessék érteni, hogy a negyvenből csak ketten vagyunk „eltartottak”, Martin Lajos igazgató elvtárs és én. A többiek közvetlen termelő- munkát végeznek. — Hogyan sikerült az egyetem után a gyakorlati munkába beilleszkedni? Próbák és „átdobások“ Két kezét a rövid, bordó kabát zsebébe dugja, önkéntelenül összébbhúzza magán. — Nehéz kezdet volt. Idegenkedve fogadtak. Próbáltam túltenni ezen magam, s nem viszonozni a hidegséget. Mint mindenütt, itt sem maradtak el a próbák, az „átdobások”. Jöttek olyan szakproblémákkal, melyekről biztosan tudtam, hogy ők tisztában vannak vele, csak kíváncsiak voltak: „Hát a fiatal szakember?” Nem éreztettem senkivel, hogy értem, miről van szó. Magyaráztam. Aztán azt is látták, nemcsak elméletben értem, hanem kedvvel is csinálom. Mindjobban megtört a jég. Látták, nem szaladok haza, ha letelt a munkaidő, s mikor probléma adódik, nem számít, hogy kint kell maradni, vasárnap is. Ma már csak emlékek a kezdeti félszek. Összedolgoznánk munkatársaimmal. Soha nem veszekedek senkivel. Az az elvem, hogy ha jó szóval nem tud valaki valamit elérni, durvasággal csak ront a helyzetén. — Hogyan élnek? Férje hol dolgozik? — Férjem a Bács-Kiskun megyei Vendéglátóipari Vállalatnál cukrászati előadó. Közgazdász. Hirtelen eszembejut valami. Bottlik, Bottlik — ismétlődik fülemben a név. Öt ember — egy odú — Nem maguk, illetve a fér je szüleiről irt a múlt ősszel a Magyar Nemzet? — De igen. „öt ember — egy odú” volt a címe. — Változott a helyzet azóta? — Nem. Azazhogy azóta megcsináltatták a kidőlt konyhafalat. Tavaly márciusban dőlt össze, az anyósom éppen csak hí tudott ugrani az ajtón, aztán idegösszeomlást kapott. — Különálló épület a konyha? — Igen. Az egy szoba, melyben öten — anyósom, apósom, férjem, én és nyolchónapos kislányunk — lakunk, mintegy 20 lépésnyire van onnan. Négy- ágy, 2 szekrény, 1 ebédlőasztal, s még egy bútordarab van benne. Mozogni alig lehet. Van egy keskeny ablaka, amely az üveges verandára néz. Nedves, dohos, egészségtelen a lakás. — Igazán, nagyon jó a légkör. Jó a szerető környezet. De vannak dolgai az embernek... Tanulná kelL ,. — A kisgyerek Bottlik mamával van? — Nem. ö beteges. Kislányunk a háromgyerekes szomszédasszonynak van kiadva. 300 forintot fizetünk érte, megvesz- szük, ami a gyereknek kell. — Nem jártak a Magyar- Nemzet cikke óta a tanácsnál? Nem kértek... — Nem. Vannak, akik nehezebb helyzetben élnek — mondják. Ez biztos így van... Egyébként a cikkben említett egyik szereplő, aki lakást kapott, holott nem dolgozott akkor sehol, egyszer járt az apósomnál. Azt hittük, lesz nagy veszekedés. De csak azt mondta, mikor elment: Legyünk nyugodtak, ő elintézi, hogy ne is kapjunk soha lakást. Jobb erről nem beszélni... — Maguk fiatalok, építhetnek. — Igen. mások is mondták, hogy lenne megoldás, csak kezdjük el. De honnan vegyünk 30 —40 ezer forint kölcsönt? Ki ad? Készpénzünk nincs. Nekünk semmiből kellett mindent kezdeni. — Azért valamit kezdeni kell. — Még most nincs rá módunk. Valahogy majdcsak hozzájutunk később. Kísérlet ezer libával Látszik, le akarja zárni ezt a témát. Szinte megváltozik a hangja, mikor élete értelméről beszél. Körülmutat. — Itt elfelejti az ember a gondokat. Itt jó lenni... Szép tervbe kezdtünk. Kikísérletezzük, hogyan lehetne megvalósítani a nagyüzemi libatömést. Ilyen még nem volt az országban, Kiskunfélegyházának tehát fontos szerepe van. Elhelyezés, gazdaságosság a tömési technika szempontjából vezetjük próbálkozásaink statisztikáját. A mostani 1000 libánál tervszerűen végezzük az összehasonlítást, milyen a takarmány- felhasználás, az élő munka, kezelési költség, s egyéb — kézi tömésnél, kézi tömőgép vagy villanytömőgép alkalmazásával. Az eddigi adatok, természetes, még csak tájékoztatnak bennünket, hiszen sok és sokoldalú kísérletre van szükség, hogy végleges kép álljon előttünk. Eddig azt tapasztaltuk, hogy míg egy asszony 34 libát tud gondosan ellátni, addig a kézi tömőgéppel 2 személy 300 libát képes megtömni. A villanytömőgép viszont 3 embert köt le, és eddig 200 libánál többre nem haladtak vele... Mindjárt be is mutatjuk. — Maradjanak még pár percig! — kéri a városba induló három tömőnőt, akik gyorsan, készségesen rögtönöznek egy-egy tömést. A kutricákbaa hangos gágogással nyújtják nyakukat a ludak, mintha jelentkeznének a bemutatóra. Mit tud a mi gépünk ? A villanygéphez hárman kellenek. Egyikük kiemeli, s odaviszi a libát. A tömő ráteszi egy homorú fémtartóra, melyen még külön hevederrel rögzítik. Aztán a tömőcsőre húzzák az állat hosszú nyakát, s ahogy a takarmány-tölcsérből a csövön át a libába nyomatják a táplálékot, úgy vonják le nyakát a csőről. Közben azonban a harmadik asszony „zutyulja” a tölcsérben a kukoricát, hogy az folyamatosan menjen a csőbe... Itt tehát emelik, viszik, ráte- szik, hevederezik a ludat. Nyomás ' érheti a máját, a merev kemény cső felsértheti a nyelőcsövét. Több munka, több veszély. — A „mi gépünk” praktikusabb — mondja Bottlik Szabolcsné, mialatt Juhász László- né, Hegedűs Erzsébet és Berta Lászlóné a másik géphez „szervezi” a libát. Ennél minden egyszerűbb. Be lehet tenni a kutricába, az asz- szony éppen úgy leül mellette, mint a hagyományos kézi tömésnél. Cső itt is van, de ez puha műanyag, s rajta keresztül szivattyúszerű szerkezettel nyomatjá a kukoricát másik tömőnő. — Ennél —ez ideig úgy igazolják a felmérések — a súly- gyarapodás is nagyobb, mint a régi kézi tömésnél... Jövőre már mindenképpen eldől, melyik módszerrel tömünk legtöbb libát és melyik lesz a legolcsóbb, ... Ügyé, érdemes „eltartani” ilyen vezetőket, akik azon is munkálkodnak, törik a fejüket, hogyan terítsük meg mind olcsóbban ünnepi asztalainkat. Tóth István 70 tonnás óriás A Bánhidai Erőműben — amely az ország legkorszerűbb, csaknem teljesen automatizált erőműve lesz — helyére emelték a 70 tonnás generátort. Rövidesen sor kerül a gép üzemeltetésére. (MTI Foto — Lajos György felvétele.) Sokan ismertk Kunszentmik- lóson dr. Kelemen Imre valamikori királyi jogtanácsost, államtitkárt és jószágigazgatót, akinek kijárt a „méltóságos úr” titulus. A községben, ahol a felszabadulás előtt birtoka volt, mindenki így szólította, s főleg azok. akik függő viszonyban voltak vele. Ű maga természetesen nem dolgozott. A földjét szegény embereknek adta ki, de a bérleti díjra nem volt rászorulva, hiszen a fenti címekért is bőséges jövedelmet húzott. Nem kell azt hinni azonban, hogy finoman bánt a bérlőkkel. Utolsó szem kukoricáig behajtotta rajtuk a díjat, sőt még ma is követel. Ilyen bérlői voltak Kunszentmiklóson Zátrok János. Zátrok Mihály, Pusztai János. Papp Imre. Németh József és Kocsán Károly, akiktől még ma is — 20 évvel a felszabadulás után — követeli a valamikori megállapodás szerinti szolgáltatásokat. Különösen Zátrok Jánost „tiszteli” meg leveleivel. Kettőjük között már A méltóságos ói* követel bírósági per is bonyolódott. Nézzük azonban részleteiben. Elkergetett a húsból — 1934-től árendás bérlői voltunk Kelemenéknek, az ő házukban laktunk, két és fél hold földjüket műveltük. Amikor 1944-ben a szovjet csapatok Kunszentmiklóst is felszabadították, Kelemen úrék eltűntek valahová, majd rövid idő múlva visszatértek. Első dolguk az volt, hogy bennünket elkergettek a házból, a földről — mondja Zátrok bácsi lánya, aki maga is idősebb asszony már. A méltóságos úr pedig ezt követően Budapestre költözött és onnan ijesztgette volt bérlőit. 1945. december 10-én mái- egy önkényesen összeállított listát küld Zátrok Jánosnak, amiben felszólítja, hogy fizessen. A levél így szól: „Zátrok János bérlő úrnak. A múltkori megbeszélésünkre visz- szatérve értesítem, hogy ameny- nyiben december végéig a hátralékos 11,6 kiló liba helyett 12 kiló sertészsírt és 2 kiló ennivaló szalonnát átadja, úgy ezt a szerződésünk 4. pontjának utolsó sorai értelmében a liba súlyával egyenértékűnek, elfogadom. Ha azonban addig be nem szolgáltatná, úgy megállapodásunkat! érvénytelennek tekintem és ragaszkodom a szerződésben levő kikötésekhez. Ezúton is leszögezni kívánom- hogy miutárl szerződésbeli kötelezettségének a búzabeszolgáltatást, illetőleg'a helyette magától felajánlott és általam elfogadott napraforgómag-beszolgál- tatási kötelezettségén ok eleget nem tett, így! ön most négy mázsa napr:|J oifgómaggal, illetőleg 56,1 liter napraforgóolajjal tartozik nekem. Egyben közlöm, hogy az ön tartozása ez idő szerint 5 mázsa árpa, 50 kg rozs, 10 mázsa májusi morzsolt tengeri a földek után, a ház bérletéért pedig jár 4 mázsa napraforgómag. | 2 mázsa étkezési burgonya, 2 mázsa búza és 475 kg májusi szemes tengeri. Tehát írásbeli válaszát. és nyilatkozatát Kunszentmiklóson várom, a jöjvő héten, azaz de- ' cember 17-án már ott leszek. Dorgálás dicséret helyett Van Kecskeméten egy vasúti mérnök, aki nemrégiben vérig sértette a MÄV Igazgatóságának egyik előadóját azzal. .. No, de ne vágjunk az események elébe. Történt pedig a következő eset: A MÁV Kecskeméti Pályafenntartási Főnökségének igen sok gondot okozott a különböző pályamunkákhoz szükséges anyagok — sóder, salak stb. — elszállítása a munkahelyekre. A gond abból adódott, hogy a tehervágánygépkocsi vontatta pályakocsi csupán 30 centiméter magas oldalfalakkal van körül kerítve, ezért csupán 1,5 köbméter salak fér rá. Márpedig a forgalmi lehetőségek — szabad pálya vonatmentes idő — és a pályakocsi rakodóterének jobb kihasználása növelhetné a szállított anyagok mennyiségét és meggyorsítaná a munkát. Mérnökünk papírt, ceruzát ragadott, s hasznosítva 25 éves gyakorlatát, könnyen kiszámította: ha a pályakocsi 30 centiméter magas oldalfalát 65 centiméter magas fel- és leemelhető deszkával megnöveli, akkor 1,5 köbméter helyett 4,5—5 köbméter salakot tud elszállítani. Tehát növeli a járműkihasználás hatásfokát, anélkül hogy túlterhelné azt, ugyanis a salak terjedelmes, de nem súlyos anyag. Az elgondolást a gyors kivitelezés követte, hiszen úgy gondolta, a mi vasúti mérnökünk — kétszer segít, aki gyorsan segít. S nem várva különösebb dicséretet, nem is publikálta elgondolását, csupán az a cél vezérelte: gyorsabban és negyedáron szállítja el azt, ami eddig négynegyedbe került. A magasított pályakocsi meg is kezdte a munkát — ám megtörtént a baj! No, nem vasúti katasztrófa, baleset, gép- vagy síntörés következett be, hanem egy előadó érkezett a MÁV Szegedi Igazgatóságától. Az igazgatóság gép ügyi előadója tudomást szerzett erről, s megdorgálta a mérnököt, hogy a szabványos vasúti pályakocsit átalakította, amelyhez neki — már mint a mérnöknek — nincs joga, ehhez miniszteri engedély kell! Hiába érvelt a mérnök azzal, ha gerendát szállítanak a vasúti kocsikon, leszedik az oldalfalakat és helyettük — éppen a helykihasználás érdekében — vasmagasítókat — rakoncákat — helyeznek rájuk. Hiába a bi- zonygatás, az előadó kitartott álláspontja mellett: „szabálytalanságra vetemedett!” Eddig a történet, és még egy megjegyzés: Ha a felettes szervnek nem jut ilyen, vagy ehhez hasonló elgondolás az eszébe, akkor legalább ne gátolja, inkább segítse az olcsó, a jó ötletek megvalósulásáh Mert ha ez nem, akkor mi a népgazdasági érdek? Gémes Gábor
