Petőfi Népe, 1966. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1966-01-30 / 25. szám
Raszul Gamzatov A tűz mellett Füst száll a {alakra, nyitva a nagy kályha. Kihűl már. hiába fújnak rá tüzére. Utoljára villan fáradt..' kicsi lángja. Csillag lobbant benne? Emlékek visszfénye? Gyermekkorom fénye, boldogság visszfénye. A tűz mellett ülve, gondolatban látom Apám, csodálatos meséit mesélve S anyám, ki dalol, hogy engem eldajkáljon. Éj van. Elzárom a kályhát. Immár nem ég. Nincs láng. se füst — se tél, emlékekkel tele. Mi marad hát nekem? Itt benn csöpp melegség. Egy apa jó szava, egy anya éneke. Oroszból fordította: Bán Ervin NAPSUQÁR ötször hat lépés meg a csönd A komódon az ura régi képe Előtte szál virág így szokta már húsz éve Ha kopognak tudja hogy Csak a postás lehet Más hozzá nem kopogtat Olyankor ajtót nyit s nem felel Megszámolja az öt darab százast Kevesebb nem lehet A törvény így rendelte el De milyen törvény rendelte A szállá nőtt nyolc fiút Az ura borgőzös ölelését A pincelakást ahonnan legfeljebb A Dunába volt kiút Milyen törvény rendelte hát A súlyos-fekete nyolc koporsó A rohamnál az elsők voltak Sose lehettek ők utolsók Törvény rendeli-e ha belép Az ötször-hat lépés kis szobába Nagyon megijed a kilincskattanáslól Ha csöpög a plafon hát Lecsoszog a házbizalmihoz S reggel örül, ha nem fáj a lába _ Csak az a csönd A torkában meg a szivében Az egyedül elfogyasztott Rántottlevesek meg lecsók Ha kínálhatná — macskája sincs Vigyázva csukja el a gázrezsót Egy napon úttörők kopogtattak S az oly gondosan vasalgatott Csipketerítőket lesodorták Az asztalról meg az ágy végéről Azt mondták — takarítanak Meg hogy szóljon csak ha baj van Ók jönnek és segítenek Csak nézte ahogy az évtizedek rendjét Vidáman dúlja ez a pöttöm-sereg Csak nézte ahogy kipirultan Alinak és felmérik mit végeztek Komolykodva rábóllntanak Érezte — valamit mondani kéne Aztán kitárta tágra az ablakot Hogy besüssön a nap Becsey Tóth György KÉT HULLÁM KÖZÖTT Sirály, csattogó vitorlaszárnyak, pasztell-lombú táj díszlete, nádas, zizegő sás, vízbefojtott remény sikolya közt a gyártott tünemény látszik — de ennyivel üres a táj, s hazug, ha e keretben csak a nyár félarcát nézed —, te mutasd magad szolgamélyből jött rongyos áradat. Mosd meg testedet, takard ki sebed, mozdonyon, gyalog özönlő sereg, gyűlt ég alatt szánjatok a homok- s aszfalttengerről, tépett angyalok. Hallom az örvénylő szív vigaszát, az iszonyat után meglelt hazát, a lármát, mind, mi így is győzelem, a megvert múlt menekül a vízen. Nézem, — testtömeg zúg a partokon levetkőzve, a velem egyrokon utcanépet s a falusiakat, — mint kifogott s visszavetett halak; öreg hasas kígyók, rákvörösök, fürdőruhába bújt csöpp ördögök. Mindnyája otthonhagyta bánatát, egy vármegyényi ország vízre szállt. Elegáns tündér, akit átkarolsz. Hogy ki lehet? — Ajándéka a sors kegyének; Pesten szövőnő talán vagy Kecskeméten fizikatanár. Adám és Éva jár a pázsiton megszaporodva, a paradicsom kertjében s hacsak múló percre is, a születés hajnalát meglelik. Két hétre megváltozott menny e világ, csodáját viszi sok hátizsák, a mezőről elszabadult színek szétöntik szivárványszíneiket. A mosókonyhák szennye, lúgszaga, mintha a tófenéken nyugszana, felejtve gyárat, hajszát, érdemet, a parton a gyász is levetkezett. Megint új hullám hűse nyargalász, átölel a tó, karjában találsz kedvesre, vele öröm kísér, s égig emel egy kis szerelemért. S most tanulgatják azt, hogy mi a sze, a tiszántúli parasztnénikék, súlyos pillájuk mindent eltakar, ami titok szívükben zárva van. Amott, lányokkal tele ladik áll, sárga bőrüket átsüti a nyár, a lábnyomukban kinyílott a láng, s lepke képében rönköd egy virág. Két hullám között most megláthatod a hömpölygő örömáradatot, telkedben marad a táj, a sok arc, s a búcsúzásba kicsit belehalsz. Mátyás Ferenc Gyakorlati vagy elvont? As iskolareform és as irodalomtanítás ..KÖZELEBB az iskolát az élethez! Neveljük a tanulókat a gyakorlati életre!” — Hányszor elhangzott ez az igény az iskolareform vitája során. A követelmény jogos és a reform valóban ennek a szellemében zajlott és zajlik. Némely tantárgy esetében azonban még ma sem egyértelműek az álláspontok. Ha pedig nem határoltuk körül pontosan a célokat, nem találhatjuk meg a célravezető módszereket sem. Jellemző az irodalomtanítás jelenlegi módszereit bíráló néhány nézet. Egyesek az életközelségre, a gyakorlati életre való nevelés igényének hangoztatásával Ilyeneket mondanak: „A tanulóknak nagyobb szüksége van az írás olyan fajtáira, mint a jelentés, a beszámoló, a tervezet stb. A mindennapi munkában gyakran találkozik ezekkel, de az iskolában ilyesmit nem tanítanak. Ehelyett a magyar órán azzal foglalkoznak, hogy ml a ballada, mi a románc és egyebek.” Első hallásra ez nagyon meggyőző érvnek tűnik különösen azoknak akik nem pedagógusok, s ráadásul — urambocsá’, van-e ilyen! — nem is különösebben irodalomkedvelők. Ennyire szűkösen azonban mégsem lehet értelmezni az isr kola és az élet, jelen esetben az irodalomtanítás és a gyakorlati követelmények kapcsolatát. . Az ilyen megnyilatkozások nem számolnak az irodalomban rejlő nevelési lehetőségekkel, és szűk prakticista célokért elvetik a szépirodalom erkölcsi és jellemformáló erejét. AZ IRODALOMTANÍTÁS élettel való kapcsolatát, a nevelési és oktatási folyamat egészében betöltött feladatát azok látják jól, akik szem előtt tartják a szocialista iskola fő feladatát: nem egyszerűen jó munkást, hanem szocialista munkást kell képezni és nevelni. Ebből pedig az következik, hogy akár a prakticista, akár a formálisan tudományos irodalomtanítás helyett elsősorban eszmei-esztétikai, tehát egyúttal erkölcsi köz- : pontúnak kell lennie oktató munkánknak. E. J. Monosszon a Szovjetszkaja Pedagógiáéban ezt a következőképpen fogalmazza meg: „Az irodalomokta- tás életközelsége mindenekelőtt abban nyilvánul mpg, hogy fokozódik a műalkotásoknak a tanulókra gyakorolt eszmei-esztétikai és nevelési hajtása.” Ha nem vagyunk tekintettel erre az elvre, akkor elérhetünk ugyan néhány gyakorlati eredményt, de amit nyerünk a réven, elveszítjük a Vámon: tanításunk formális lesz. Ismereteket ugyan adunk, de nem nevelünk. Bár még itt is megkülönböztetést kell tenni az ismeret értéke, minősége között. Az, hogy valaki meg tud fogalmazni egy jelentést, nyilvánvalóan fontos dolog, de még semmiképpen nem jelenti azt, hogy az illető művelt ember. Az iskolának pedig mégiscsak arra kell törekednie, hogy műveltséget adjon, gondolkozó és széles látókörű embereket neveljen. A szovjet szakirodalomban erről a kérdésről szóló vitából még egy hozzászólót, G. I. Gro- movot idézünk: „Akadnak fiatalemberek, akik morális cselekedeteket követnek el. Pedig a mi iskolánkba jártak, hallgatták az irodalomórákat, maguk is beszéltek az irodalmi hősök nagy eszméiről, nemes érzéseiről és tetteiről. Ott van a baj, hogy azok az ismeretek, amelyek szereztek, nem váltak meggyőződésükké. Nem nevelték őket esztétikailag, tehát egyúttal erkölcsileg is. GYAKORLATI, vagy elvont-e az oktatás? — Ez a kérdés tehát nem olyan egyszerű. S, ha az előbb vázoltak szemszögéből tekintjük, nyilvánvalóan semmiképpen sem lehet helyes álláspont az irodalomtanítástól azt követelni, hogy a hivatali munka formai teendőire oktasson. Az iskolareform életközelség tekintetében támasztott követelményének akkor felel meg igazán az irodalomtanítás, ha segíti érvényre juttatni az alkotások hatását a nevelésben. Arról azután, hogy ennek mi a módja, bízvást lehet vitatkozni. Éppen ez most a soron következő feladat: megtalálni azokat a jelenleginél jobb módszereket, amelyek segítségével ez a hatás a legjobban érvényesülhet. Nagy Géza JUBILEUM A Venyige-Szűz megrázkó- dott a Hotel falán. Nem azért, mert sütötte már a sok hó pucér csípőjét, hanem, mivel végre valami érdekeset hallott bentről, az üvegteremből. — Pszt! — állt kétségbeesetten az ügyeletes pincér a mit- sem sejtő vendég útjába, aki némán, korrektül ugyan, de mégis az üvegterem felé közeledett. j — Pszt, az istenért! suttogta olyan kétségbeesetten az alkalmazott, hogy szája széléhez szorított mutatóujja beleremegett. — Mi van? — csodálkozott a jövevény, s magasra felhúzta szemöldökét. , — Csak lábujjhegyen szíveskedjék! — intett a háta mögé a szállodai dolgozó, most már valamivel nyugodtabban. Az üvegterem felől pedig ebben a pillanatban ropogott fel diszkréten a taps. Kétségbevonhatatlan jeléül annak, hogy odabent nem mindennapi esemény dúl. Ez az üdvlárma egyébként felhívta az új vendég figyelmét a ruhatárra is, ahol tekintélyes télikabátok csüngték, mint füstölt oldalasok a spejzban. Az érkező jól nevelt ember volt, s bár hegyes orrú cipőben nem leányálom az ilyesmi, pipiskéd ve folytatta az érdeklődést. — Mégis, mi történik? — suttogta és felváltva bökött jobb, majd bal mutatóujjával a súlyos függönnyel leálcázott különterem irányába. — Fejes! — kerekítette sokat sejtetően a száját a pincér. — Fejes Endre, a Rozsdatemető írója? — Dehogy rozsdatemető! — tiltakozott az alkalmazott. — Fejest ünnepelnek... A többi fejes. — Nem értem. — Hogyan lehet ennyire járatlan az elvtárs? — ingatta udvariasan fejét a teremőr. — Alfejesek köszöntik a Főfejest. — Na és miért kell azért láb- ujjhegyen járni? — A, nem tetszik ezt érteni. Ez nem amolyan szokvány népünnepély. Jubileum! — Ne tessék mondani! — pipiskédet! még magasabbra az
