Petőfi Népe, 1966. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-30 / 25. szám

A kecskeméti

népkutató honismereti kor évkönyve

BÁTRAN nevezhetjük a me- gyeszerte mind szélesebben kibontakozó honismereti mozgalom úttörőjének a kecskeméti városi művelődési ház népku- tató-honismereti körét. Ebben az együttesben évek óta igen nagy lelkesedéssel, de többnyire látványos megmozdulások nélkül foglalkoznak kitűnő szakemberek és lelkes amatőrök néprajzzal, szociográfiával, a megye távolabbi és közelmúltjával, s jelenével is. Ennek a munkármk gyümölcse: számtalan tanulmány, amelyek többnyire nem érik el a‘széles nyilvánosságot, de igen értékes, s nemcsak a szakmai közök számára hasznos munkák.

Természetesen nem mindig könnyű megteremteni a szükséges anyagi alapokat a tanulmányok megjelentetéséhez. ^ A szakkör kiadványai néha sűrűbben követik egymást, máskor hosszabb ideig váratnak magukra.

A NÉPKUTATÚ-honismereti kör most megjelent évkönyve az 1964—65-ös évről keltezett. A 60 oldalas, nagyalakú kötet három tanulmányt foglal magában. Közülük dr. Balanyi Bela Adatok Lászlófalva történetéhez című tanulmánya rendkívül gazdag levéltári anyag és számos forrásmunka felhasználásával készült átfogó ismertetés a község történetéről. Rövid záradékban jelzi a felszabadulás utáni fejlődés legfontosabb mutatóit is. Hasonlóan érdekes, s nemcsak a szakemberek, hanem az építőipari vállalatok vezetői

számára is bizonyára tanulsá-1 gos munka dr. Mándoki Antal, tanulmánya Az építőipari dől- * gozók megbetegedéséről! I

A legterjedelmesebb írás Hel- > tai Nándoré: A kecskeméti munkáslapok története című tanulmány. Hézagpótló, igen alapos munka. A múlt századvégi iparosodás és a munkásság szervezkedésének rövid felvázolása után részletesen ismerteti a Kecskeméti Munkás, valamint a Magyar Alföld történetét, harcukat a proletáriátus érdekeiért, a Tanácsköztársaság alatt megjelent fontosabb írásokat. S ezzel valóban jól áttekinthető foglalatát adja a két munkásújság küzdelmeinek és szerepének. Nemcsak történészek forgathatják haszonnal ezt a tanulmányt, hanem pártmunkások, pedagógusok, népművelők — mindazok, akiket érdekel a város munkásmozgalmi múltja és akik erőt akarnak meríteni a hősi küzdelmek példájából.

CÉLJÁT a szerző a bevezetőben így fogalmazta meg: ,.A középkori Kecskemétet jobban ismerjük a tegnapinál, a tegnapelőttinél. Az utolsó száz esztendő eseményeiben már kevésbé ismerjük ki magunkat. . Csak a legutóbbi években kezdődött meg a munkásmozgalom emlékeinek összegyűjtése, s csak most döbbenünk ez irányú kötelességeinkre, mulasztásainkra ...” Ennek a nemes célnak, az e sokáig elmulasztott kötelesség teljesítésének kitűnően megfelel ez a munka.

M. L.

érkezett. — És kit jubilálnak?

— Mondtam már: Főfejest az Alfejeseik... Tessék csak befülelni! — húzta odébb azt a nagy kaktuszlevelet, amely egy félcentis nyílást takart. Azon be is lehetett látni

'WT alóban emelkedett és * termékeny csend volt odabent. Az asztalfőn éppen a Főfejes mondta a tósztot. Amikor szaval meg-megbicsaklottak a meghatottságtól, apró fodrokat vetett az ital is talpaspoharában. Éppen egy hatalmas lélegzetet oldott közvetlen szavakba.

— A kartársák már rámutattak, talán többször is, mint hogy az a sok jő igaz lenne, de ... Nem hallgathatom el még azonfelül, hogy... Könnyű volt Árpád ajtónknak ott a Vértekéi szorosban egy lónak a gyeplőjét tartaná! De próbálná meg olyan nagy és szeszélyes api>arátusét. mint az enyém, s amelynek gyeplőjét én húzom, vagy eresztem. Es — nem akarok saját személyi kultuszomba esni, de úgy hiszem, valameny- nyien egyetértenek velem — meg is van a látszatja, kedves jő kar- és szaktársaim.

Mióta én állok az önök élén,

minden megváltozott az apparátusban ...

Ennél a szónál egy hűségesés meredt szemű tisztelője dobta be félhangosan.

— A Gézáról.

Főfejes hálásan vett fordulatot.

— Igenis, kartársak, helyesen mutatott rám Pöpönye kartárs. aki nem hiába kapott kiemelt prémiumot jubileumom alkalmából... Igenis, a Gézáról! Mert felteszem a kérdést önöknek; volt valaha is annyi Gézáról intézményünknél, mint az én fennállásom óta? Látom szemükön a néma igent. Igazuk van. Sosem rendelkeztünk any- nyl Gezarollal, mánt az én fennhatóságom alatt. És ez nem kis eredmény, kartársaim! Itt a bizonyíték a kezemben, most vetette papírra Pöpönye kollegánk. Eszerint apparátusunkban az egy főre eső Gezarol-készlet két egész harminchat század tonna... Számítsák ezt át reálbérbe. uraim, kartársak és elvtársak. Na ugye?

Köszönöm, hogy megünnepeltek, hogy ezen a hozzám méltó helyen, az üvegteremben kö-\ szönték meg egyszemélyi felelős vezetésemet, sikereimet. .. Emeljük poharunkat azzal a

Gerencsér Miklós:

átV Mi sétálni mw

Jó, ha friss hóban, vasárnap délelőtt sétára indul az ember kiborotválkozva. mintegy belelépve a téli képeskönyv kellős közejtóbe. Ilyenkor üde lehelet foszlik le a nők meleg szájáról, mentaillattal van tele a levegő és soha nem annyira szép a kölykök piros pufóksá- ga, mint amikor összekeverednek a hóval. Mi legyen hát kedvesebb a fiatal elvált embernek, a magányos ünnepelő- nek. aki elegánsan előbújt a város egyik rozsdás kilincsű kapuja alól és hunyorogva pillantott a behavazott vasárnapra?

Mivel csúszott a járda, öreges megfontoltsággal elsétált a sarkig, villamosra akart szállni. Bár választékos öltözete volt, semmiben sem különbözött a hasonló ezernyi fekete cipős, szürke nagykabátos, szürke ka- lapos férfitől. Alit a villamos peronját. Szerette nézni a nagyvárosi sürgés-forgást, különösen ilyenkor, amikor a hó kellemesen meglágyította a zajos utcák akusztikáját. Közben látta a fiatal nők üde leheletét és beleszagolt a levegő téli mentaillatába. Már csak a kölykök voltak hátra.

Többféle cukorkát vett a Fasor egyik édességboltjában, aztán letért az útról. Északi idill fogadta, amilyeneket a skandináv, vagy a leningrádi híradófilmeken látott. Sok bunda, sok szánkó, sok gyerek, vastag hó, vastag fatörzsek.

Bebarangolta a hatalmas parkot. mindent és mindenkit jól megnézett, miközben hideg csípte arcát, némi jószándékú meg- illetődöttség derengte be.

Beethoven rossz mészkőszobra körül hatalmas izgalom kö- zepétte munkálkodtak a gyerekek: hóembert építettek. Sapkában. marokban hordták ösz- sze a havat. E lázas vigalom többet ért a szánkózásnál, mert azok is a sokadalomba keveredtek. akiknek szánkót hozott a télapó.

A sétáló férfi rtevetve szólt a gyerekekhez:

— Nem úgy kell azt. srácok!

Na váriatok csak! \

Beethoven humorérzék nélkül ráncolta kőhomlokát. A férfi beállt a gyerekek közé és hozzá látott hóembert csinálni. Jókora KV',golyót gvúrt. egyszerűen eldobta, majd görgetni kezdte. A goivó gyorsan hízott. Abbahagyta és vezényelt a gyerekeknek:

— Görgessétek tovább!

felkiáltással, hogy: Vesszen a személyi kultusz!

Ezeknél a szavaknál a közelében ülő alapszervezeti és szb- titkárra nézett, akik hosszan rámosolyogtak. Majd észbekaptak és a zsebükből kikandikáló brossúrát kétfelé osztották. Befelé fordították a nagybetűs címet — eszmei irányelvek —és az asztal alatt belecsomagoltak néhány sósrudat.

A nagy vivátozás, éljenzés csitultával, még mindig pipis- kedve érdeklődött a vendég.

— Huszonöt vagy harminc, esetleg negyven éves jubileumát üli Főfejes?

— Ugyan, hogy tetszik gondolni, mai világban annyi kitartást, türelmet?! — Ma a Főfejes kinevezésének ötödik esztendejét ünnepük az Alfeje- sek.

A vendég gyorsan vissza- ereszkedett mind a két sarkára. Vette a kabátját, kalapját, és faképnél hagyta az ámuldozó pincért. Pedig az olyan gyöngéden kérdezte.

— Hát nem tetszik vacsorázni?

— Majd ha megint lesz étvágyam.

Tóth István

Félre állt. kiváncsi mosollyal szemlélődött. Kiválasztott magának egy fiúcskát a liliputi állampolgárok sokadalmából. Ótéves lehetett a gyerek. Mo- kány kis kölyök volt, pilótasapkában, prémgalléros irhabundában. igazi pantallóban, fehér hócijtóben. A gyerek vitézül küzdött jogaiért, mindenáron a készülő hóember közelébe akart férkőzni, de a nagyobbak minden érzelgősség nélkül félre szorították.

— Neked van szánkód! — torkolták le féltékenyen.

A férfi jól tudta, hogy a gyereknek van szánkója, látta is, hogy melyik, s azt is tudta, hogy nemrég kapta. Odament a kisöreghez. leguggolt eléje.

— Na gyere csak, majd csinálunk együtt hóembert.

A gyerek nekiszegezte rózsás állacskáját a bundagallérnak.

— A bácsi kicsoda?

— Hát... ki lennék — vont vállat tétova zavarral a férfi. — A pajtásod.

A gyerek bizalmatlanul

fúrta állát még mélyebbre a bundagallérba.

— Nekem csak egy jjajtásom van. A Kugler öcsi. De ő most fekszik. Beteg, mert kiment az erkélyre mezítláb.

— De te ugye nem vagy ilyen rossz, mint a Kugler öcsi?

— Nem igaz. hogy rossz! — porolt haragosan a gyerek. — csak a Hedvig szétrágta a papucsát.

A férfi hökkent kíváncsisággal rántotta össze a szemöldökét.

— Ki az a Hedvig?

— Hát a kutyájuk!

Szinte dühösen mondta ezt a gyerek: mikéj)f>en létezhetnek olyan buta emberek, akik még azt sem tudiák. hogy Hedvig egy undok, alattomos, nagy fülű kutya?

A férfi szeretett volna a gyerekhez érni, alig tudott uralkodni magán, de nem merte megkockáztatni a bizalmaskodást.

— Szóval a kutyájuk. Haszontalan dög lehet, nem mondom. Ne is törődiünk azzal a Hedviggel. Inkább lássunk munkához. Akkora hóembered lesz, hogy még a Kugler öcsinek is megmutathatod az ablakból.

— Lesz akkora feje. mint ennek a bácsinak? — kérdezte a fiö és Beethoven szobrára mutatott.

— Na hallod! Másképp el se kezdeném. Akarsz cukrot?

Tjátszott a gyerek sóvárgó szemén, hogy nagyon akar, de bizonytalanul szabadkozott:

— Nagymami haraeudna érte. Azt mondta, senkitől se szabad semmit elfogadni.

— Nem bánom, de én szeretem a cukrot — ravaszkodott a férfi. Elő is vette a nylonzacskót. föltépte és a száiába dobott epv szem savanyúcukrot.

— Finom! Kérsz?

A gyerek bizalmatlanul bólintott:

— Igen ...

Megkapta az egész zacskót.

— Ugve templomban van a nagyanyád?

— Honnan tűdig a bácsi?!

— Hát... a nagymamák szeretnek templomba járni. És te miért nem mentél vele?

— Mert sírtam; — jelentette ki a fiú büszke nyomatékkal. — A templomban hideg van. Mindig rám szól a nagymami, hogy ne mozogjak annyit. Most azt mondta, hogy el ne menjek innen a szobortól, mert akkor a lézuska nem hoz semmit.

— Az pedig öreg hiba lenne

— mondta a férfi nagykomo- Ivan. — Anyukád is templomba ment?

— Anyukám? Nincs is itthon. Régen elutazott. Nagymami azt

mondta, hogy az ünnepekre már nem is jön haza.

— Hát apukád?

A gyerek tágra meresztette nagy barna szemét, a cukor a fogaihoz zördült, ahogy mondta:

— Az rossz ember! Meg nincs is apukám.

A férfi túlharsányan felkacagott. Tetőtől talpig rázta a nevetés. majd fokozatosan vissza- halicult egészen a szomorúságig.

— Az rendben van, hogy nincsen apukád, de az orrodat azért megtörüljük. Na, tartsd szépen a galambházadat.

Megint leguggolt a gyerek elé. Zsebkendőt vett elő, s ügyetlenül buzgólkodott. Miután a kelleténél tovább szöszmötölt a gyerekkel, a karjára ültette és a magasba emelte.

— Na látod. Így egészen csinos legényke vagy. Tudod mit. Hagyjuk a hóembert. Inkább szánkózzunk egyet.

— Jó! — rándult meg a gyerek a karján. — De csak úgy, ha a bácsi húz!

— Az csak természetes.

!Sem sokkal később már messze voltak. Zajtalanul siklott a szánkó, a gyerek boldogan kapaszkodott, csikorgott a hó a férfi talpa alatt. Itt is sokan levegőztek és a férfi megremegett. amikor rákiáltottak:

— Hé. Gyű szí! Hát te hogy kerülsz ide?!

Az egyik kollégája volt a tervezőintézettől: jóindulatú ember, keretnélküli szemüveggel, kesztyűben, fülvédőben. Nagyobbacska lányait hozta ő is szánkózni.

— Csak úgy... dolgom volt erre — ötölt-hatolt a férfi.

— És hol vetted ezt a legénykét?

— Loptam.

Kacagott a fülvédős.

— Micsoda vicc! Csak nem a tiéd?

— De igen — bólintott zavartan a férfi.

Enyhe kínosság támadt közöttük. Távolabb össze-vissza bukfencezett a havas mezőn a gyerekek zsivajgása. A fülvédős nyájasan igyekezett segíteni a helyzeten:

— Büszke lehetsz. És persze boldog is. Látom, ragaszkodsz a gyerekhez. Természetesen, ugye minden vasárnap meglátogatod?

— Nincs egészen így — mosolygott a férfi. visszanyerte csendes magabiztosságát. — A gyereket négy évig dugdosták előlem. Csak messziről láthattam. A volt feleségem még az ősszel disszidált, a gyereket pedig az anyja nyakán hagyta. Hát mit tehetnék? Igaz. a törvény a néhai nejnek ítélte, hiába pörösködtem vele éveken át, csak neki lett igaza. Most meg: á. hagyjuk. Kiszökött nyugatra valami pasassal.

A fülvédős megint felszabadultan viselkedett. Együttérzőn csillogott keretnélküli szemüvege.

— De milyen jól tetted. Huszárosán csináltad, annyit mondhatok. Szívből gratulálok!

— Bácsi, menjünk már. kikapok a nagymamitól — panaszkodott a gyerek a szánkón.

A férfi a gyerekre nézett. Oly aprót bólintott, hogy alig rezdült a feje. Ügy szólt, hogy alig hallatszott a hangja:

— Megyünk életem. Megyünk. hlindultak. Senki semmi

rosszat nem gyaníthatott róluk. A férfit nézhették orvosnak, tanárnak. fontosabb tisztviselőnek — és persze apának, aki ebéd előtt szánkózni vitte a lurkóját, amikor olyan szép és meseszerű a város, mint a téli képeskönyv.