Petőfi Népe, 1965. december (20. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-14 / 294. szám

1965. december 14. kedd

5. oldal

Pirostövű nád

Olyan volt a televízió vasárnap esti filmje, a Pirostövű nád, mini a friss lélegzetvétel. Szinte az első jelenetektől kezdve önkéntelenül és ismételten jött a szánkra a félhangos elismerés: Ez igen! Ezt kell a televíziónak folytatnia. Ezt várjuk régein.

A képi művészetnek ezzel a speciális, legkorszerűbb, leghatásosabb eszközével kell minél gyakrabban megmutatnia mai valóságunkat. A rendkívül izgalmas, szikrázó ellentmondásokkal teli átalakulást, melynek lélegzetelállító drámái nemcsak, hogy szinte nap mint nap lejátszódnak valahol falun, hanem ezekből mindig győztesen kerül ki a jobb, a haladóbb, a tisztább.

Milyen ismerős embereit, helyzetek, körülmények tárultak fel előttünk a filmben! Hány tsz van, ahol a vasárnapi tvnézéskor felzúgtak a szövetkezeti gazdák: „Nálunk is pont így volt!” — Vagy máshol, talán valamivel halkabban még, hogy: „Mit szól ehhez az elnökünk? A főkönyvelőnk? A klikk?!”

Mert már sokkal több az olyan közös gazdaság, ahol múlt időben fűztek megjegyzéseket a Piros- tövű nádban megjélenített szituációkhoz. Amelyekben olyan vezetők kezében van a gyeplő, akik mint a filmbeli Damjanich Tsz elnöke, Murin Béla, nem csupán „1954-es” humbugnak, „esti mesének” tartják az új társadalmi vendnek megfelelő új erkölcsöt, hanem hisznek is ennek erejében, ez a meggyőződésük, és eszerint is cselekednek.

De van még „Aranykalász Tsz” is, s abban Borsarféle vezetők, akik az aki bírja marja, szemesnek áll a világ, meg kiypec-, basa-, szélhámos-elvek alapján képesek „eredményeket” produkálni. Számukra még „ilyen az élet”, s cseppet sem csoda, hanem ez a, sajnos, természetes, hogy környezetüket is ilyen értelemben mozgatják. Aki nem igazodik hozzájuk, megnézheti magát. Mivel azonban tisztességes emberek élnek túlnyomórészt a mi világunkban, akik nem hajlandók a kapitalista rendszer normáiból még azokat sem átmenteni, melyek átmenetileg „kifizetődőek”, világos, hogy a spekulációra bazí- rozott vezetést csak klikkek hátán lehet ideig-óráig fenntartani, így volt ez a Pirostövű nád Damjanich Tsz-ében is, ahol a Hollódinasztia uralma, s az előző gyenge elnök a „Tsz Miatyánk” megszövegezésére keserítette a tagságot.

No, de a film művészi szenvedéllyel győzött meg esetleg kevesebb hitű, elkedvetlenedett százakat is arról, hogy a mi társadalmunk gazdasági talaján megszülető új erkölcsi, eszmei erők siettetik az átalakulásit. Ebben a folyamatban jelent a szó szoros értelmében anyagi erővé váló eszmei mozgósítást a televízió Piros- tövű nádja. /

Tótái István

Pista: A traktoros háromezret is hazavisz.

— Tehát traktoros lennél?

— Az.

— S miért?

Néhány szót várok a szakma szépségeiről. De Varga Pista hallgat. Kicsit megvonja a vállát.

— No, mégis ...

— Kónya Pista bácsi havi háromezret is megkeres.

— Ügy. Aztán számtanból, fizikából hogy állsz?

— Számtanból, abból gyenge vagyok egy kicsit.

— Egy kicsit?

— Kettes ...

Pista apja csatornaór a Vízügyi Kutatóintézet kömpöci telepén. Ha a gyerek majd dolgozik, kilép talán, mert így elég nehéz megművelni a 6—8 hold földet, amin egyénileg gazdálkodnak.

— No de Pista, ha az elégséges bizonyítvánnyal nem vesznek fel traktorosnak, állattenyésztő lennél-e a tsz-ben? Azok is jól keresnek.

— Az nem.

— Hanem?

— Akkor otthon maradok.

Táborosi Imre viszont jó közepes. Autó^motorszerelő akar lenni. Nem lesz könnyű, a szakma zsúfolt.

— Honnan kaptál hozzá kedÜrpilóta? Tengerész?... Szobafestő?

Mi ssereinél lenni

vet? Hiszen a faluban ilyen nincs.

— Van egy rokonom Pesten.

— Ha nem sikerül, akkor te is itthon maradsz?

— Nem, nem! — szól közben sietősen Mattyasovszky Tiborné, a VIII.-osok osztályfőnöke — Imrének mindenképpen szakma kell. A nagyapja neveli, tanyán. Mi lesz vele, ha a nagyapjával baj történik? Neki szakma kell.

— Szerettek-e fiúk dolgozni?

— fordulok a többihez.

— Én szeretek — mondja csendesen Imre.

— Csinál is mindent otthon

— magyarázza megint az osztályfőnök.

A harmadik legénykénél taktikát változtatok. Nem úgy kérdezek: mi akarsz lenni, hanem:

— Űrpilóta lennél-e?

Szégyellősen elvigyorogja magát: Ugyan!...

— Ha csak kívánnod kellene? ..:

— Á!...

— Miért?

— Leeshet

Imre: Én szeretek dolgozni otthon is.

Jancsi: A szobafestő, az jól keres...

— Tengerész? — faggatom tovább.

— Neem .: 1

— Mozdonyvezető, rendőr se akartál lenni soha? Amikor kicsi voltál?

— Nem.

— Hanem?

— Motor- és gépszerelő — mondja.

Csakhát Czombos Jancsi kettes tanuló. Egyszer ismételt is.

— Vagy szobafestő — teszi hozzá. — Az jól keres. Apuká- mék azt mondják, menjek szobafestőnek.

Három gyerek jelentkezett erre a szakmára a 19 nyolcadikosból Kömpöcön.

Az osztályfőnök az idén vette át őket, amikor az iskolához került. Nemcsak ő mondja, hogy ez az utóbbi évek egyik gyenge nyolcadik osztálya. Vannak jó tanulóik köztük, de csak kevesen. A többi pedig közepesnél alacsonyabb szinten.

Már az év eleje óta folyik a pályaválasztási „agitáció”.

I.

— Tétlenkedik a sok ember

— zsörtölődött Bözsi anyja, ha benézett hozzánk. — A tsz-ben nincs munka, meg nem is nagyon akarnak menni dolgozni, mert nem fizetnek. Csak a készt eszik.

Az ablaknál ültem, újságot olvastam s úgy tettem, mintha nem hallottam volna anyósom szavait. Bözsi ledobta az inget, felállt, odament a konyhához, a lábasról leemelte a fedőt és megkavarta a krumplipaprikást.

— Andrásra gondol, anyám?

— kérdezte. Kutatva anyja arcába nézett.

Az öregasszony lehajtotta fejét, kötényéről leseperte a láthatatlan morzsákat, aztán megigazította fején a kendőt.

— Nem gondolok én lányom senkire, csak úgy mondom, mert ez az igazság. Amikor agitáltak azt mondták, ha belépünk lesz píz, lesz munka. Oszt mi lett? Munka, az lett, de kereset semmi, jóformán semmi, azért nem akarnak az emberek dógozni.

— Mert olyan szerencsétlen ez a Bocskai — mondta Bözsi

nyugodtan. Leült, megint a kezébe vette az inget, cérnát húzott a tűbe és beszegte a foltot. — Ennek minden évben Új vezetősége van. Megszedik magukat, elherdálják a pénzt és elmennek.

— Azt mondják — húzta közelebb a széket az asztalhoz az öregasszony —, hogy Rácz An- talék, szóval az ű vezetősége is tudta, hogy leváltják őket és gürcöltek be, amit lehetett, Debrecenbe. A lánya orvos, ő meg kapus lett a kórházban. Kutya baja lett. Él, mint Marci hevesen. Itt meg hiába dolgozik a sok ember ... Keresetük nem lesz, mert ki kell fizetni a tsz-nek az adósságot és csak a maradékon osztozgat- hatnak.

Nevezetes történet marad ez sokáig. Még az újság is írt az asszonylázadásról, amikor elkergették a Bocskai vezetőségét. Tavasz óta nem fizettek egy fillért sem, de az embereket dolgoztatták, őszre ígértek mindent. De akkor is csak száz, kétszáz forintokat osztogattak, mert a többit beruházták. Az asszonyok akkor lázadtak fel. Előbb csak hangoskodtak, aztán összegyűltek, uszították a férfiakat és olyan patáliát csaptak, hogy a tanácselnök segítségért telefonált Debrecenbe. A régi vezetőség megszökött a faluból, az új meg még csak ígérgette, hogy ezután másképpen lesz,

Bözsi beszegte a foltot.

— Most már nem úgy lesz, mint Rácz Antalék idejében.

— Á — legyintett az öregasszony és roegtörölgette szája szögletét. — Várhatunk arra. Azoknak jó, akiknek az ura gyári. Kereset van. Az ember minden hónapban hozza a pízt, az asszony meg a gyerekek a tsz-ben dolgoznak. Háztáji van, fejadag is, meg amúgy is csur- ran-cseppen. Azért tudnak építkezni is. Nektek meg lassan fejetekre szakad a tető.

Bözsi már a konyha mellett állt. A lábasban főtt, Totyogott a paprikáskrumpli. A pára a magasba szökkent, arcába csapott. Nem felelt anyja gúnyos megjegyzésére, de nagyon gondterheltnek látszott.

Fejünkre szakad a tető — gondoltam —, de mit csináljunk. Egy-két ezer kellene arra is, de honnan vegyük? — töprengtem. Nem kétezer, de még kétszáz forintot is nehezen tudnék most előteremteni.

Tavaly eladtuk az utolsó tehenet is, hogy beszerezzük, a legszükségesebb ruhaneműt, a többit meg feltéltük. A libából, a tyúkból nem lehet pénzt csinálni. Az, ha Bözsi eladja is, kell sóra, paprikára. Az ólban csak egy süldő-hízó van, amit karácsonyra akarunk levágni, hogy ne maradjanak zsírozó nélkül.

A gyerekek megjöttek az iskolából, éhesek voltak, alig bírták kivárni, hogy az anyjuk kitálalja a levest. Az anyósom nem akart ott maradni ebédre.

— Sárinak mondtam, hogy hazamegyek. Tudod milyen: ha nem eszem meg, amit főz, rögtön azt gondolja, hogy utálom a főztit, így hát a bíkességért megeszem én azt is, amit akkor szeretnék látni, amikor a hátam közepét.

,— Sári néném biztosan papri- kascsirkét főz és nem paprikás- krumplit, igaz nagyanyám, és azír megy maga oda ebédre — ! nevetett Ferkó tányérja fölé hajolva:

— Hát persze — mosolyodott ed az öregasszony és barackot nyomott Ferkó fejére. Nagyon szerette ezt az unokáját. Ez mindig eltalálta a gondolatát és ki is mondta.

— Tudtam én — kuncogott Ferkó ■''és gyorsan kanalazta a levest.

Ilus, a húga még csak kilenc éves volt, szótlan, hallgatag, hol Ferkóra, hol meg a nagyanyjára vetette tekintetét. Nagy, barna szeme volt, mint nekem. Aki ránézett az arcát alig vette észre, csak a szemét, azt bámulta mindenki.

— Nincs annyi csirkéjük Sári néniéknek, hogy mindig paprikáscsirkét főzzön — mondta komolyan Ilus.

— Nincs, nincs, de ők vesznek is — fontoskodott Ferkó min- denttudásával. — A múltkor is a piacról hozta, láttam..:

(Folytatása következik)

Mattyasovszkyné komolyan hiszi, hogy a gyerekek többségének legjobb volna itthon maradni, illetve a szakmunkásképző iskola után itthon elhelyezkedni, a mezőgazdaságban. Elvitte őket „kedvcsinálónak” a tajói iskolába.

Aztán amikor novemberben először tette fel határozottan a kérdést: ki mi lesz? — hárman jelentkeztek a mezőgazdaságba. De mind traktorosnak. Másik három pedig szobafestő akar lenni. A lányok többsége Szegedre pályázik textilmunkásnak. De nem tanulónak, hanem azonnal keresni. Középiskolába is alig jelentkeznek.

De még szinte valamennyi válasz bizonytalan, teljesen esetleges.

Miért nem kedvelt a mezőgazdaság?

A szülők ezt mondják: Nehéz a kapa, tanulj fiam ipart.

A nevelők szerint segíthetne valamit a politechnika. De lám: egy falusi iskolában nincs mezőgazdasági politechnikai oktatás. Mert nincs műhely, felszerelés. Hiányzanak a feltételek — mondja a járás. Holott a legfontosabb, a föld itt terül el a végtelenbe. A főutcáról is csak azt látni, hiszen egyetlen ritkás házsor a falu.

Szinte valamennyi gyerek tanyán lakik, közelebb-távolabb. A szülők pedig még a szülői értekezletekre is alig jönnek be. Űgyszólván kivétel nélkül egyéni gazdák. Csupán egyetlen kisebb tsz van a faluban.

— Mit lehet, mit szándékoznak tenni? — kérdezem az osztályfőnöknőt.

— Sorba látogatni a szülőket. Még félév előtt, hogy legyen idejük gondolkozni. Nem szívesen nyugodnék bele, hogy eny- nyire ne tudjanak mit kezdeni a gyerekükkel. Hiszen a legtöbbje hiába pályázik ilyen bizonyítvánnyal ipari tanulónak.

Még Szabó Magdinak a legjobbak a kilátásai. Jó tanuló, tavaly még úgy volt, hogy gimnáziumba megy.

Magdi: A legfontosabb, hogy tanuljon az ember.'

Az édesanyja is tanul, most végzi a mezőgazdasági technikumot. Magdi pedig úgy gondolta, ha leérettségizett, ápolónő lesz. De most azt tervezi, hogy élelmiszeripari, vagy szövőipari technikumot végez Szegeden.

— Szebb szakma? — kérdezem. Pedig úgy kellett volna kérdeznem: szebb szakmák? Hiszen annyira különbözők. Ahogy Magdi csak mosolyog tanácstalanul, arra következtetek, talán nem is annyira a szakma a fontos, mint inkább a technikum. Az osztályfőnöknö segít megint, ismeri a gyerekeit:

— Ez a kislány meg fogja állni a helyét akármelyikben. S végtére is, ha technikumot végez, az érettségivel együtt szak- képzettsége is lesz.

M. L.