Petőfi Népe, 1965. november (20. évfolyam, 258-282. szám)

1965-11-14 / 269. szám

Jt-’edelesszárnyú

Fedelesszárnyú, hova szállsz széttárva szárnyad fedelét? Alattad földi fölötted ég, s te szállsz a két elem között a lég harmadik elemében, egyformán otthon földön-égben s a kettő közti könnyűségben. Fedelesszárnyú, legbelül, negyedik élemül mi űz, miféle tűz

mikroszkópikus kis szívedben, mi késztet rá, hogy odahagyd fűszáladat vagy szirmodat s a higan kéklő tengerekben ússzál, repülj, védtelenül

a mérhetetlen végtelenben? Kalandvágy ha fi, vagy szerelem? S nem félsz tőle, hogy hirtelen rádcsap

mohón egy másik védtelen és összetöri szárnyad?

Vagy a szárnyasnak, míg van ég fenn,

szállnia kell ahhoz, hogy élfen?

Igazad van. Száll) csak, fedelesszárnyú.

RÓNAY GYÖRGY

Nyárvégi ének

Mint gazdájára rátalált eb; lábad alá kúszik ^ táj. — Valamennyi csontodig vájt seb (szegény, nagy utak vándorán

amit kő, tövis, ember ejtett) itt tudós doktorára lel.

Néz bundáját, az esővertet a határ mint teríti el

gőzölgő vánkosul. — Heverj rá, hajtsd rá nehezülő fejed.

S ha békén rádmordul — felelj rá magadmyugtató feletetet.

Simonyi Imre

rÁ munkások éleiéről beszéltem,,.

Bozsó János: Hazafelé.

való emlékezésekkel, a régi harcok, megpróbáltatások idézésével próbálják erősíteni, biztosítani. Mert ez a feladatnak csak egy része. Csupán ezzel nem tesszük értékesebbé mai életünket, erőfeszítéseinket az ifjúság «lőtt. Akik tovább nem mennek a nevelő módszerekben a múlt emlegetésénél, maguk tapasztalják. hogy szavuk mindjobban hatását veszíti; Ezt érzik, és a szándék meg az eredmény közötti nagy távolság teszi őket indulatossá. Ezért vesztik türelmüket, és mennek el odáig, hogy „ha kell, akár ököllel is verjük a gyerekeink fejébe’' mai életünk megbecsülését.

A z életnek csak egyik tar- tozéka a múlt. De ha mondjuk egy adott termelőszövetkezetben mellékes és haszontalan költekezésnek tartja a vezetőség. hogy a fiataloknak kultúrterem. klub létesítésével, sporteszközök vásárlásával teremtsen művelődési, szórakozási lehetőséget — az ifjúság kedvét egy fokkal sem emeli, ha ehelyett a múlt nyomoráról tartanak nekik előadást. Ök — mostani viszonyaikat nem a Horthy- időkével, hanem a mai lehetőségekkel vetik össze. És valljuk be férfiasán, ez a sablonos hivatkozás egykori gondokra, nem egy esetben fedezéke némely

felnőttnek saját felelősségének enyhítésére, magyarázkodásra — objektiven lehetséges tettek helyett.

II árhogy nézzük, az lenne

** természetellenes, ha gya- rekeink, a szabadságban felnövők — jelen törekvéseiket, jövő terveiket lépten-nyomon a húsz évvel ezelőtti viszonyok szerint igazítanák. Például így: „Igaz, hogy mi fiatalok is produkálunk annyit a mi tsz-ünkben. mint az idősebbek, de meg kell elégednünk kevesebb munkaegységgel. Mert bizony húsz évvel ezelőtt még ennyi se járt volna „gyereknek” ugyanannyi munkáért. Vagy egy üzemben: „Szeretnék fogásokat elsajátítani, de X szaki szinte féltékenyen vigyázz, el ne lessek valamit, mert talán többet kereshetnék, mint ő.” Ezt a fiatalt sem vigasztalja, ha X szaktársa a maga sanyarú inaséveiről példálózgat — holott a segítségére volna szükség.

VT an egy nagyon egyszerű, ” de sokszor érthetetlenül kifelejtett igazság, amikor az ifjú nemzedék formálódásáról beszélünk. A mi mai rendszerünket egyedül Kossuth Lajos korának, vagy a tizenkilences veteránok hősi forradalmának emlékeiből, csak a régi példaképek iránti tiszteletből — nem tanulják meg becsülni, szeretni a fiatalok. Akkor kiváltképpen nem, ha „ököllel verjük a fejükbe, ha másként nem megy”. A mostani életet bennünk, mai felnőttekben, a mi magatartásunkban, nézeteinkben, következetességünkben szeretik, becsülik meg. Vagy esetleg fordítva, ha következetlennek, kétszínűnek tartanak néhányónkat.

Nagyon hétköznapi példákat vegyünk. Mi a véleménye a legfogékonyabb korban járó kamasznak, nagydiáknak, de kisebb gyereknek is — mondjuk a magyar iparról, akinek a szülei extázisba jönnek, ha külföldi! pulóvert, szövetet, autót, s egyebet láthatnak, vehetnek. Mi alakul ki bennük a demokratizmusról, ha apjuk, anyjuk csak odahaza önti ki .mérgét a munkahelyen tapasztalható visz- szásságokról — és főleg, ha mindig csak ezekről! —, ahelyett, hogy a helyszínen, kollektív fórumon merne szót emelni. Mit tart közéletünkről az a fiatal, aki otthon heteken át hallja a fojtott hangú, szörnyülködő beszámolókat Z vagy Y disznósá- gairól, akit „rég kirúgtak volna már, ha nem lennének befolyásos haverjai”. Vagy N-ről. akinek manipulációiról. már a megye beszélt, s „elkerülhetetlen” megoldásként „átbuktatták”; egy

másik járásba. Senki ne higgye, hogy egy 15—17 éves fiú és lány vak és süket arra, hogy ezeken elgondolkodjék. (Nem magyarázat, hogy: „Ez elszigetelt jelenség.”)

IV o, de csupa negatív jeleni’ ségből „áll” a mi társadalmi rendszerünk? Rosszindulatú egyoldalúság lenne így nézni életünket.' Az emberek túlnyomó többsége rendes, becsületes, igyekszik tőle telhetőén bátran, őszintén cselekedni, vélekedni. És mégiscsak bizakodva. mind jobb kedvvel dolgozunk, törekszünk, élünk egymás mellett. Sokkal több a követendő példakép, mint a kivetnivaló. Hát. ne fukarkodjunk a jő megmutatásával sem gyerekeink, a fiatalok előtt. Mert, köztük is nem komoly számmal vannak olyan nagyhajúak, szűk- vágy bő nadrágúak, akik belülről értéktelenek, üresek, érzéketlenek, közömbösek. Ha nyeglék, szemtelenek, hőzöngők vannak köztük — induljunk Id a felnőttek felől is: köztünk, előttünk olyanok. Ez egyik sem tantárgy az iskolában, s ha túlkapásokra vetemednek néhá- nyan a sok eleven, mozogni, fiatalnál érthetően kitűnni, feltűnni vágyó fiú. lány közül — az azért is van, mert szülei, környezete, barátai ráhagyják.

Már szóltunk a szülői, társadalmi ráhatásról, most csak utalunk rá.

Mindent összevetve, lássuk azért be. hogy a fiatalság nevelésében perifériális súlya van a fekete nadrág, vagy hosszab- bacska haj, a twist problémáinak. Hány kitűnő diák. ifjúmunkás fiú és lány van, akit szorgalmáért, hivatás- és munkaszeretetéért becsül, tisztel a felnőtt környezete, éppúgy mint baráti köre, pedig hosszú a haja. szűk a nadrágszára, s „ej- ejezik”. Amikor a vele egykoriak társaságában tesznek szóvá például nadrágügyeket, hajviseletet az idősebbek, sokszor értetlenül fogadják a többiek: „Mi van abban?” Mintha csak azt mondanák: „Miért kell ebből ügyet csinálni? Majd kinövi.”

Igazuk van abban, hogy kétségbeesni nem kell frizura vagy pulóverszín miatt. Amely családban, környezetben megtalálják a módját, hogyan irányítsák a fiatalok érdeklődését eszményibb, nívósabb, korszerűbb célokra, elesnek az „ököllel fejbeverés” módszerei. A szocialista társadalom, a kommunizmus eszméi ököllel nem juttathatók sem fiatalok, sem öregek fejébe

Tóth István

— Mennyi az átlagkereset havonta?

— Kétszáz-kétszáznegyven dollár. Az első hallásra soknak tűnik. A lakbér azonban 80— 120 dollár egy hónapra és bár sok az autó, 80 százalékuk nincs kifizetve, részletre vásárolták. A részlet pedig szörnyű teher a dolgozók vállán. A tőkés tulajdonképpen nem is szívesen adja készpénzért az áruját. Sokkal nagyobb a haszna a hiteleken. Nemcsak azért, mert 23—24 százalékos kamatot számít. hanem mert jobban a markában tartja az eladósodott munkást. Ehhez a képhez tartozik, hogy Kanadában 600 ezer ember van állandóan munka- nélkül, s nagy kényszer a létbizonytalanság. Az említett szám csak a hivatalos adat. a munkanélküli segélyt ugyanis 46 héten át fizetik. Ha közben nem tud újra elhelyezkedni az illető, megszüntetik a segély folyósítását, s így az adatszolgáltatásban sem szerepel.

— És mi a véleménye az itthoni helyzetről?

— Elöljáróban ed kell mondanom. hogy a kanadai béke mozgalom magyar szekciójának vezetőjeként jöttem át Európába a helsinki béke-világkongrcsz- szusra. Ezt az alkalmat ragadtam meg, hogy hazalátogassak. Sokfelé jártam az országban. Üzemekben is voltam, a többi között a Ganz MÁVAG-ban, Dunaújvárosban, Szegeden, a Textilkombinátban. Hogy milyen nagyot fejlődött Magyar- ország azt az itthoniak talán nem is tudják értékelni. Sohasem lettem volna kanadai állampolgár, ha a 20-as években ilyen élet lett volna itt. Odakint nincs étkezde, bölcsőde, kulturális helyiség a gyárakban. A nőknek emiatt csak kis része tud munkát vállalni, s akkor is lényegesen kevesebb bért kapnak, mint a férfiak.

Odakint természetesen a sajtó, a rádió, a televízió a hideg- háborús propaganda szolgálatában áll, s elferdíti az itthoni állapotokat. Ám sok kárt okoznak azok is, akik innen Magyarországról — csak azért, mert pénzt vagy ajándékcsomagot remélnek odakintről — leveleikben nem a valóságot írják.

Sokan azt mondhatják, túl sötétre festem a kinti viszonyokat — mosolyodik el Tóth József. — Van akiknek jobbati megy. én a mi életünkről, a munkásokéról beszéltem.

Nagy Ottó

kedni kezdtek. Egymás után alakultak meg a különböző

szakszervezetek. Amilyen erős és harcos volt a szervezet, olyan mértékű béremelést tudtak az oda tartozó munkások kiverekedni. A kommunista befolyás alatt levő szakszervezetek érték el a legjobb eredményeket a bérharcban.

A háború alatt befagyasztották a munkabéreket. Ám a gyárosok a háború befejezése után — amikor már nem kellett a Hitler ellenes harcra összpontosítani az anyagi erőt — sem akartak hallani a dolgozók bérének javításáról. A szakszervezetek ekkor újra harcra mozgósítottak. 1946-ban sztrájkba léptek a munkások és csupán Torontó utcáin 50 ezren vonultak fel követelve a bérek emelését. A nagyarányú megmozdulás sikerrel járt.

Tóth József még Kanadába érkezése után nem sokkal bekapcsolódott a munkásmozgalom különböző szervezeteinek tevékenységébe. A Kossuth Betegsegélyező Egyletnek jelenleg az elnöke. Tagja a Kanadai Magyarok Szövetségének. Ott volt a szakszervezet megalakítói között, amelynek 13 évig üzemi bizalmija volt, tíz esztendeje pedig vezetőségi tagja.

Ezzel a hatodik ikszet taposó Józsi bácsi az emlékezés országút járói lelépve visszaérkezett a mába. Míg kortyolt egyet a síma italú alföldi borból megkérdeztem:

— Ma is vannak bérharcok Kanadában?

— Hát bizony minden cent fizetésemelésért keményen meg kell küzdeni. Ha a gyárosokon múlna, a munkabérek még ma is be lennének fagyasztva, mint a háború alatt. A munkások 35 százaléka azonban még ma sem szervezett. Ezek általában most is 80 cent órabérért dolgoznak. S hogy mennyit szánüt a szervezettség? A szakszervezeti tagok 2 dollár 40 cent órabért is elérik. Természetesen. mint említettem attól függ mennyire erős és harcos szervezet tagjai. A gyárosok ezért a munkásegységet igyekeznek megbontani. Ellenszakszervezeteket alakítottak, amelyeknek a vezetése megfizetett munkásárulók kezébe került. Ezek politikailag nem képezik a tagságot, szólamaikkal megtévesztik a dolgozókat. Néha sztrájkot szerveznek, amikor az éppen a gyárosoknak is jól jön. vagy pedig látványos, de hosszú és eredménytelen vitát folytatnak a béremelésről.

retett dolgozni. És akkor jött a gazdasági válság, amely először az olyan szegényeket taszította még mélyebb nyomorba, mint ő.

Kezében hajójegyet szorongatott. Kanadából küldte két bátyja. S most búcsúzott a virágba borult kis Heves megyei falucskától, Kömlőtől és szíve választottjától. Rózsikétól. ígérte neki. hogy majd odakint dolgozik, sok pénzt keres. Azután eljön érte és feleségül veszi. Nem lett belőle semmi. Rózsikét a írkor látta utoljára, elvitte őt a magyar betegség, a tüdővész. Tóth József pedig ma is nőtlen.

Történetük talán teátrális- nak tűnik, de az élet akkortájt naponta százával produkálta az ilyen drámákat. Jóskát — és a hozzá hasonlókat — Kanadában sem várták tárt karokkal. A két idősebb testvér is elég nyomorúságosán élt. A hajójegyet nagy keservesen kuporgat- ták össze. Mit tehetett? Hátán háza, kebelén kenyere — barangolt a hatalmas országban. Vonat tetején utazott, mint tíz és tízezer nincstelen, mert így nem került pénzbe. Nyáron öthat hétre felvették őket a farmokon dohánytörósre 1 dollár 20 centes napszámért. S ha már nem volt tömi való dohány, kóborolhattak tovább.

A kivándorolt magyarokban még élénken élt a Tanácsköztársaság emléke. Szervezkedni kezdtek, igyekeztek fellendíteni a munkásmozgalmat. 1929-ben megalakították a Kossuth Betegsegélvező Egyletet, amely osztályharcra is felkészítette tagjait. Megindították a Magyar Munkás című újságot — s bár csak úgy tudták fenntartani, hogy előfizetői még külön is pénzelték, a lap mindig megjelent. A Kanadai Magyarok Szövetsége akkoriban a kommunista párt fedőszerve volt. Lassan megerősödtek, s a 30-as évek második felében már tüntetéseket szerveztek, munkát, megélhetést követelve. A rendőrség sokszor szétvei-te őket, de végül is napi 1 dollár munkanélküli segélyt sikerült

kiharcolniuk.

Kanadában később következett be az ipari fellendülés, mint Európában, A második világháború kitörése után, 1940- ben kezdtek erőteljesebben termelni a gyárak. Ekkor kapott először állandó munkát Tóth József is egy kohászati üzemben 37 cent órabérért Ez a tisztességes megélhetéshez túl kevés volt, a munkások szervezSok urunk nem volt rest, se kába,

birtokát óvni ellenünk,

s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk.

(József Attila)

A zenekar halkan játszik, késő este van már. A Kecskeméti Aranyhomok Szálló Éttermében gyérül a vendégsereg. Az egyik asztalnál őszülő hajú férfi — egy kanadai magyar, Tóth József — ül átszellemül- ten szívja magába a zenét, s a dallamok lassan a múltat idézik.

Május volt, 1929-et írtak akkor. Ez volt az ő huszonhar- madik tavasza. Akkor is zene szólt, de csak egy szál cigány húzta, mert többre nem futotta. Inkább barátságból játszott az is, mint azért az egy-két krajcárért, amit a markába csúsztatott. De honnan lett volna pénze egy földönfutónak. Apjának nyolc hold földje tele adóssággal és nyolc gyermeke. Nem ült hát az apai ház üres asztala mellé, volt ott elég éhes száj. inkább nyakába vette az országot. Egy darabig Salgótarjánban kubikoskodott. de több nap találta munka nélkül, mint a talicskája mellett, pedig sze-