Petőfi Népe, 1965. szeptember (20. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-19 / 221. szám

Kalevala. Ezt a szót mindenki ismeri, aki csak középiskolás fokon is. de ízlelgette a világirodalmat Keveset, egy kis szakasznyit írnak róla a tankönyvek. s megemlítik hogy a finn nép hősi eposza. Főhőse Vejnemöjnen. hatalmas varázsló. aki költő is egyúttal, s bűvös szavaival győzi le ellenfelét a fiatal Joukahajnent- S idéznek is e szép költői műből:

Zengett az agg Vejnő, zengett,

Trt kicsapott, a föld rengett, Wézhegyek is megreszkettek, Szétrobirantak roppant szlrtek,

Nagy kőszálak szerteszálltak,

Partt kövek kettéváltak...

A versolvasó — kisdiák vagv felnőtt — talán ezekből is megérzi már. hogy valaki olvan érzékletesen. olyan szép magvar beszéddel közvetítette számára a finnek nagy népi eposzát, mintha nem is versfordítással lenne dolga. A népdalok, népénekek ízes fordulatai hasonlatai. az ősi nyelvemlékekhez is visszanyúló szavak és mondatfűzések szinte elbűvölik az embert. Ügy érezzük, hogy Vei- nemöjnen már nem is finn. de magyar mondái hős. aki a mi kedvelt mesevilágunkból balladáinkból nőtt ki. hogy elkápráztasson, gyönyörködtessen bennünket

Vajon ki írhatott ilyen sorokat a Kalevala „ürügyén" ha nem az. aki mélyen ismerte a magyar népleiket, szójárást:

Hamuban parázs ha nincsen, Tűzhely ajján nincs sziporka, Kedves kis uradat kérjed, ösztökéljed ifjú férjed:

„Adj tüzet, én édes eggyero,

Uh virágom, adj világot!*^

Ki ne fedezné fei az flven sorokban a magyar népdalok visszazengését:

Nékem sem tanyám, se kincsem, Szeretőm napestig nincsen.

De talán ne is folytassuk az idézést Hiszen, aki kedvet kap hozzá, megtalálja bővebben, gazdagabban a hatszázegyné- hány oldalas, színesen illusztrált. három év előtti hazai kiadásban. Amelyhez bőséges utószó is járul, méghozzá a kiváló finn tudós. Otto Kuusinen tollából Fájdalom, a kötet szerkesztői elfeledkeztek valamiről, számunkra talán a legfontosabbról. hogy ezt a nagyszerű finn eposzt magyar nyelvre át is ültette valaki- S bár ott áll: Fordította Vikár Béla — mégis hiányérzete támad a világirodalommal, s tán a magyar irodalommal is még csak most ismerkedő olvasónak. Aki felteszi a kérdést: Ugyan ki lehet tett az a Vikár Béla? S hogyan tudott megbirkózni ezzel a nagy feladattal? Kár, hogy az erre adott válaszra már nem futotta a finom famentes papírból.

Szeretnénk egy évforduló kapcsán — húsz esztendeje távozott az élők sorából Vikár Béla — felidézni valamit arról az emberről, aki negyedszázadot áldozott etetőből a

„/j&ónnépejn Lmmarrtcmsíp..

Vikár Béla utolsó napjai Dunavecsén

eposz fordítására, s aki munkához való hűségében ma is példamutató lehet számunkra. •

A második világháború már befejezéshez közelgett. de az ország lakossága számára még ezután jöttek el a legnehezebb napok. A visszavonuló, hazánkat is hadszíntérré változtató hitlerista csapatok, otthonukat elhagyó menekültek lepték el a falvakat. A fővárost angol repülőgépek bombázták. Fogytán volt az élelem, gonddá vált a megélhetés, fokozódott a létbizonytalanság- Egy-egy eldugott kis falu volt akkor sokaknak a menedék.

így érkezett 1944. tavaszán Dunavecsére egy magas, szikár. őszhajú, szakállas öregúr a Vándor utca 4. szám alá. a nádtetős kicsi hajlékba. Egy kis táskát hozott magával, mindössze ennyije maradt a fővárosi lakásából, a hosszú élete során felhalmozott kincseiből, a sok-sok kéziratból, feljegyzésből. mert ezek voltak az ő kincsei. Vikár Béla volt a csendes öregúr. - a 85 esztendős tudós. akiről nővére, a szállásadó Fazekas Károlyné. csak ennyit mondott a szomszédoknak:

— Nagy embör az én testvéreim.

Így mondta ..tesvéröm”. so- mogyiasan. mivel Somogyból származott a Vikár család és földijük volt Fáni is. a hűséges gondozó- 1

A „nagy embör” gyakran sétálgatott a csendes dunavecsei utcákon, a templomkertben, ahol már várta Molnár Lajos tiszteletes úr. a kedves beszélgetőtárs és jóbarát

Molnár Lajos ma is a dunavecsei református parókia lelkésze. s híven őrzi Vikár Béla emlékét, a fáradhatatlan elme utolsó fellobbanásainak írásos dokumentumait

Mert sohasem pihent mindig motozott valamin, ha mást nem csinált hát rigmust faragott

— Aranyos kedélye volt. folyton tréfára kész, csípős versi- kéiben magát sem kímélte. Gyakran rögtönzött, szerette a váratlan szófordulatokat. Egyszer így köszöntött rám:

—■ Lajoskám, a lábaim már rosszak, de a felső régiók, a régi jók.

vmmmA *•

léi !-j

»F nnTvd.

: Aln*»4é!B««r isgjt* i.

06 éves Üerísbtm. ’ ■jent*«! ancspamagajíjrésnn." i kitr— népéi wlgyű jí. 1

.._ä

....................— „■ ...,...

„L

ement a nap a maga járásán ...” — egy Vikár-népdal- gyűjtést idéz az emléktábla.

Kis kékfedelű füzetben lapozgatunk, nézegetjük a szálkás betűket s felidézzük a nagy öreg emlékét, akiről ezt írja az Űj Magyar Lexikon: ..Etnográfus, műfordító és népzene- kutató, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. A magyar népdalgyűjtés úttörője. Ö vezette be a fonográffal való gyűjtést. Kalevala-fordításáért a finn tudományos akadémia tagjává választotta-”

Szűkszavú életrajz. Nem is férhet több egy lexikonba. De mi nem érhetjük be ennyivel. Mondjuk el legalább vázlatosan, hogy még édesanyja tanította a népdal szeretetére. sőt gyűjtésére. s már a múlt század nyolcvanas éveiben — a világon először ily módon — ..forgótekerccsel”, indul el Somogyba és a Székelyföldre gyűjteni a nép ajkáról a dalokat meséket Nem színezte, nem „nemesítette” ezeket mint elődei.

ütközik a magyar népdalok hatása.

Kitűnő nyelvérzéke volt, már húszéves korában olvasott finnül, fordított franciából, sőt grúzul is megtanult, hogy Rustaveli hőskölteménvét a Tátiéit — nálunk a Párducbőrös lovag néven vált ismertté — lefordíthassa. Megfordult Péter- \ áron, ahol Zichy Mihály vendége volt s a Tariel az ő illusztrációival jelent meg magyarul- A Zichynél tett látogatás egyébként olyan hatással volt rá. hogy még élete utolsó évében is foglalkoztatta ennek emléke. Megpróbálta versben is elmondani ottani élményeit. (A becses kéziratot szintén Molnár Lajos őrzi.)

De ha már az utolsó emlékeinél tartunk, hadd idézzük fel legalább néhány sorát egy versének, mely fényt vet gondolatvilágának eddig kevéssé ismert régióira is. Versének címe:

FÖLDET, JOGOT, SZABADSAGOT

Földet, jogot, szabadságot adj népednek, magyar nemzet, azt amire oly rég vágyott, s melyből soká’ semmi sem tett.

Akinek nincs, az ma földet kapjon, van rá igen nagy ok. Az ige most testet ölthet, mint Ígértük. Tanú vagyok. Meddig? Amíg élek-halok.

Mert énnekem int már a sir, az vár édes álmodásra — az én népeim immár nem sir, törvény vigyáz szent jogára, Kossuth, Táncsics hagyománya.

* jv;

t

,

...„

j < < -as»*«». /

Versben örökítette meg a Zichy Mihálynál tett látogatását.

Ahogy megteremtek, úgy jegyezte fel őket- Mert a gyorsírásnak is mestere volt — országgyűlési gyorsíró volt sokáig — s gyűjteményei, mint a Magyar népköltés remekei, a Somogy megyei népköltés stb. ma is becses forrásai az etnográfiának.

Nyolcvanhatéves korában írta ezt, 1945. augusztusában- Alig egy hónappal halála előtt. Akkor már ismét kapta kis nyugdíját, s a minisztérium távirata jött, hogy fel akarják vinni a fővárosba. Ezt azonban már nem érhette meg. Végleg elMolnár Lajos, aki ma is híven őrzi a Vikár-emlékeket.

gyengült, s 1945. szeptember 22-én távozott az élők sorábólRokonai, barátai — a pestiek közül senki sem jött el. talán nem is ért el hozzájuk halálának híre — kísérték utolsó útjára. a dunavecsei temetőbe. Később a főváros biztosított néki díszsírhelyet a Farkasréti temetőben.

A dunavecsei Vándor utcát ma Vikár Béla utcának hívják és a már cseréppel födött házacska falán emléktábla őrzi a nevét.

A szomszédok közül többen még ma is emlékeznek rá.

— Mindön érdekölte. Részesaratók vótunk- Kíváncsi vöt, hogy tudja a szögény embör megkeresni a könyérnekvalót... — idézi Pintér néni. a szomszéd.

Karatulné. a ház mostan! gazdája még az öreg vaságyat is őrzi. amelyiken feküdt annak idején.

Pedig ők talán nem is tudják. ki volt valóiában- De megérezték benne a nagv embert. Vagy ahogy nővére. Tinka néni mondta: „A nagy embört.” Akit népének szolgálata, s annak örök kincsei tettek igazán naggvá.

F. Tóth Pál

Kevesen tudják, hogy Bartóknak és Kodálynak is tanítója volt e téren, nekik adta át fonográfját, s meg is tanította őket annak kezelésére. S hogy közben ő is mily kincset szívott magába, azt érezhetjük a Kalevala fordításának nyelvezetéből is. melyből folyton kiMintha csak fel akarta volna deríteni a környezetét- A gyerekekkel szívesen eljátszott, mestere volt az árnyképeknek. Nehéz napokat élt át. nyugdíját sem kapta már azokban a hónapokban, de titkolta a gondjait. s Molnárék úgy segítették a tudtán kívül, amivel lehetett.

Hármasban a kis ház előtt: Piutémé a szomszéd, Molnár Lajos, a jó barát és Karatulné, a Vikár-porta mostani gazdája.

(Pásztor Zoltán felvételei.)

— Hangosabban beszéljen! — csattant az utasítás.

— Alázatosan jelentem, én lőttem bele... — suttogta.

— Miért?

— ... Ki akart szállni.

Az alezredes sóhajtott.

— Hát ez sikerült is neki. De azt tudja, hogy a hullákkal el kell számolni?

A finánc hallgatott.

— Tehát felesleges volt a fényképészre hárítania. Egyébként, ha tudni akarja, ő nem szökött meg. Nem bizony. Csak éppen nem áll módjában itt megjelenni. Magának mi a száma? — fordult az alezredes a pályamunkáshoz.

— Kérem, nekem nincs semmiféle számom. Én nem is értem ezt az egészet — tekintge- tett körül ijedten a sovány ember. — Én csak azokat az átkozott cigarettákat vittem a szemétládába ...

— Üljön le. Ezt majd a bíróság méltányolni fogja önnek.

— Nos, — fordult a tiszt újra az ügynökökhöz — nem hiányzik senki? Nézzenek csak jól körül...

A nő kapta fel a tekintetét, de nem szólt.

— Az RN—2-re gondolt? Igen?

A maneken bólintott.

— Az nem lehet itt. Sajnos, azit maguk megölték. Vagy nem? A „számok” egyszerre rázták a fejüket.

— Vagy csak meg kellett volna ölni? Valtert is maga ölte volna meg? — kérdezte a 100-astól.

— Nem, őt nem! — tagadta a finánc kétségbeesetten.

— Hát ki még ilyen harcias?