Petőfi Népe, 1965. szeptember (20. évfolyam, 205-230. szám)

1965-09-19 / 221. szám

Í96S. szeptember 19, vasárnap 1 oldal Cserbonliagyás és a* ital ATI UTÓBBI időben elég gyakran olvashatunk az újsá­gokban olyan közlekedési bal­esetekről, amelyeknek elköve­tői abban a reményben, hogy így kibújhatnak a felelősségre- vonás alól, cserbenhagyják ál­dozatukat. sokszor a vak vélet­lenre bízva az illető további sorsát. Persze arra szinte alig volt még példa, hogy az ilyen gázoló gépkocsivezető, motoros ne került volna elő. A hatósá­gok — a lakosság segítségével — igen rövid idő alatt megta­lálják a tettest, aki, mivel el­mulasztotta a segítségnyújtást, csak tetézte bűnét. Persze nem mindig a gépjárművezetők a hibásak. Sokszor maguk a gya­logosok. vagy kerékpárosok vé­tenek a legelemibb közlekedési szabályok ellen. De a segítség- nyújtás mindenkinek emberi és törvényben előírt kötelessége, még akkor is, ha a baleset nem az ő hibájából történt. A TÖRVÉNY IS szigorúbban bünteti azonban azit, aki az ál­tala elgázolt sérültet hagyja az országúton, mint például Bakó István, Kiskunfélegyháza, XI. kerület, tanya 292. szám alatti lakos. A fiatalember ez év jú­nius 12-én este Kohajda László barátjával és két lányismerősé­vel bálba ment. Annak ellené­re azonban, hogy motorkerék­párral voltak, jelentős meiny- nyiségö alkoholt fogyasztottak. Hazafelé menet Bakó motorja elromlott, s mindannyian meg­álltak, amíg megjavítja. Mikor elkészült, az ittas motoros egye­dül felült a járműre, s vissza­felé haladva, próbaútként 400— 500 métert tett meg, ott meg­fordult és ötvenkilométeres se­bességgel, tompított világítás­sal — amelynél mindössze tíz métert látott előre —, a vára­kozók felé robogott és belero­hant a csoportba. Az egyik lánynak eltört a lába, Kohajda László agyrázkódást szenve­dett, a másik lány könnyebben megsérült. A sérültek szóltak neki, hogy menjen, küldjön mentőket. Bakó felült a motor­ra, hazament és lefeküdt. A rendőrség hajnalban költötte fel, amikor a sérültek már kór­házban voltak. Ez a baleset — amely Kiskunfélegyháza és Bu­gac között történt — könnyen végződhetett volna tragikusab- ban, de Bakó István könnyel­műsége így is példátlan. A bí­róság egyévi szabadságvesztés­re ítélte és bárom évre eltiltot­ta a gépjárművezetéstől. A MÁSIK cserbenlhagyás — amelyben szintén a napokban hozott ítéletet a közlekedési bí­róság — halállal végződött. A vádlott Budai János, 40 éves, harkakötönyi lakos az eset nap­ján: 1965. március 3-án har­madmagával daráltatni indult a kiskunhalasi malomba. Előtte azonban mindhárman — vagyis ő, Csordás András és Patai Fe­renc — pálinkát ittak. Halason folytatták az ivást. s amikor délután tanyáról-tanyára járva a tsz-tagoknak szétosztották az őrleményt, mindenhol kaptak néhány pohár bort. Az utolsó állomás Szappanos Gábor ta­nyája volt. Itt Csordás nagy ke- vélyen két liter bort „rendelt”, nem törődve azzal, hogy már így is jól felöntött a garatra, s még néhány kilométer áll előt­tük a hideg, esős éjszakában, sötétben. Este kilenc órakor a három ittas ember felkapaszko­dott a kocsira s elindultak. Bu­dai János vágtára kényszerítet­te a lovakat, bár jóformán egy métert sem láttak előre. A há­rom részéig énekelt, kurjonga­tott. s ettől a lovak még inkább megbokrosodtak. A kötönyi dű­lőn. egy mocsaras vizes részen a kocsi felborult, mindhárman a jeges vízbe estek. Elsőként Budai János ugrott ki, s egye­nesen a közeli tanyájába ment, ahol ruhát cserélt, megmelege­dett. Kimászott a vízből Patai is. s megpróbálta kihúzni a mellközépig érő vízben ülő még ott is éneklő Csordást, de az gorombán elzavarta. JÓ KÉT ÓRA eltelte után ment vissza a felborult kocsi­hoz Budai János és két ismerő­se. akiknek közben elmondta mi történt. A még mindig dúdol- gató Csordást kivették a vízből, a lovakat kifogták. Nem messze a helyszíntől eszméletlen álla­potban találtak rá Patai Ferenc- re, aki nem bírt tovább menni, s egy szénakazal tövében össze­esett. Csordás — miközben ha­zafelé igyekeztek vele — az úton meghalt. Patai túlélte' a balesetet. A dolog azonban nem maradt annyiban. Ha ugyanis Budai az eset után rögtön se­gítségért szalad, vagy maga próbál segíteni (viszonylag ő volt a legjózanabb) nem halt volna meg egy ember. így. mi­vel a baleset az ő hibájából történt — vágtába zavarta a lo­vakat, s elmulasztotta a segít­ségnyújtást is — a közlekedési bíróság két év hathónapi sza­badságvesztésre ítélte. Az íté­let nem jogerős. * Gál Sándor __ Illik a legfrissebb hí­rek az „ellopott” gye­rekről? — Jól töltötte otthon a va­kációt, és igazság szerint ma már Hajóson kellene lennie. Józsa Fábián, a dunavecsei járás fiatal, lelkes előadója — útra készül. Szabadszállásra. Egyéb ottani ügyek aktái közül emeli ki a legvastagabbat. — Ez az „elrabolt” gyereké — bontogatja ki az iratokat. A különös eset magva. —. Ifj. Sz. P. 1963 végén állami gondo­zásba, gyermekotthonba került. Tanítója, a gyermek- és ifjú­ságvédelmi albizottság kérte ezt szóban, írásban a gyámügyi ha­tóságtól. A III. osztályos gyerek sokat csavargóit, erre csábítot­ta a kisebbeket is. Már az is­kolaév elején 10 napot hiány­zott igazolatlanul. Nem dolgo­zott, társait, a tanítást is za­varta. Egy sor családlátogatás, majd környezettanulmány után született meg a döntés: P.-t ki kell emelni környezetéből, mert sok káros hatás éri. /öccsével együtt — 10 év óta nagyanyja neveli, aki közsegélyes. 130 forintot kap havonta. Anyja még kicsi korukban otthagyja őket — a Dunántúlon él. Apjuk munka­helyről munkahelyre jár az or­szágban, ritkán látogat haza. .. Egyéb erkölcsi körülményeket is számbavett az albizottság, amikor P.-t nevelőintézetbe küldte. De sem az apa, sem a nagyanya nem akarta' megérte­ni, hogy a gyerek érdekében avatkozott be a társadalom. Ügy híresztelték, hogy „ellop­ták” tőlük a nagyobb fiút. Sz. P., az apa a múlt évben már odahaza helyezkedett el. Megemberelte magát, folyama­tosan dolgozott, így a gyámha­tóság hozzájárult ahhoz, hogy fia egészen az évnyitóig haza­mehessen vakációra. ígéretet tett azonban, hogy P.-t vissza­küldi Hajósra, az otthonba. A UguSZtUS 31-én ennek nézünk utána Szabad, szálláson. Gálos Sándor nevelő­vel, a gyermek- és ifjúságvé­delmi albizottság új elnökével — most már hármasban me­gyünk özv. K. L.-né, a nagy­anya lakására, közel a község központjához. Amint a portára belépünk, egy nagylány ugrik fel a fűből, és, izgatottan szalad be két ház közé. Lobog a haja is, úgy siet, int felénk. — Viszik a P.-t! A lakásajtó éppen arra néz, ahol az udvaron lányok, legé­nyek sorakoznak fel. Szemmel tartanak bennünket, mit te­szünk odabent. Elég rendes a szoba. Fekete, kendős, ősz hajú, tiszta, értel­mes arcú néni a háziasszony. Éppen tésztagyúrás után pucol­ja az asztal széthajtogatott lap. jait. Nagyobbacska lány fekszik az ágyon, talán alszik. Közelé­ben szépen öltözött, kihajtott inggalléré, fekete kisfiú áll fel. Köszön. Igen komoly, talán szo­rong is belül, de arca mögé nem látni. Csak fekete szeme Csak nem az RF—10-es? A .tü­dőbajos riadtan tiltakozott. — Tehát marad a kis szí­nésznő? Nemde? A lány felug­rott. — ö adta az utasítást! — mutatott villogó szemekkel a pénzügyőrre. — És ő adta az ampullákat-is! Miért nem vall­ja be?! Hallja?! Most legyen okos! Kérem — fordult könyö­rögve az alezredeshez — én úgysem hajtottam volna végre. A hangja zokogásba fulladt. — Majd később részletezi — nyugtatta az alezredes, majd a telefon után nvúlt. — Kapcsolják N-et. Az ügynökök elképedve hall­gatták: i — Ön az, hadnagy elvtárs? Nos, eresszék már ki a fogdá­ból azt az RN-et. .. Igen, igen... A kis színésznőnek kellett volna jóvátenni az el­követett hibát... dehogy, de­hogy pisztollyal! Idegméreggel. Nem, most már nincs semmi probléma. Igen, azért adtuk le az utasítást a likvidálásra, hogy kiderüljön, nincs-e még egy szereplő, Mondjuk egy hóhér... Persze, együtt az egész ... Az­tán küldjék haza néhány nap­ra, úgyis idő előtt megszakí­totta a szabadságát. És tudja mit? — Pikó elvtárs szólna még egy pár szót... Pikó mosolyogva vette át a hallgatót. — Igen, én. Csak azt akarom mondani, hogy szervezzék ám át ezt a fotószakkört... ! Lá­bas, holnap megyek vele ... Nem, semmi adat nem jutott ■ki! Nagy Andrisnak csomagot hozott a postás. Bánatosan, re­megő kézzel tapogatta a bar­na csomagolópapírt, és nem volt ereje kibontani a toldott- foldott spárgát. Társai szótla­nul álltak mellette. Valaki el­metszette a zsineget, és elő­buggyant egy gyűrött, sötétkék civilruha. Andris mélyet sóhaj­tott, és e pillanatban mindenki az otthoniakra, munkára, lá­nyokra gondolt. Nagy Andris kétszer köszönt el mindenkitől. Még a lovakat is meglátogatta, azoktól is el­búcsúzott. Kiskabátban állt a laktanyaudvaron, és nem bír­ta rászánni magát az indulás­ra. Pikó és Lábas érkezett. And­ris odasietett hozzájuk. — Kinyírtuk a Faragót, mi? — üdvözölte széles vigyorral napok óta nem látott katona­társát. — Bolond vagy te Andris — szökött ki Lábas száján, és so­káig, szomorkásán nézett a szemébe. — Ä, nem volt az jó ember! — mondta a fiú és eloldalgott. mellőlük. A katonák és a tisztek kö­rülvették az érkezőket. A kér­dések áradata zúdult rájuk. Pi­kó csak szabadkozott. — A teljes összefüggés csak a kihallgatások után derül ki — mondotta. — Van még né­hány tisztázatlan probléma, de hát az már a bíróságra tarto­zik. Igyekeztünk megtenni a magunkét. Persze, hogy nem volt könnyű. Andris kiosont a kapun, és lassan elindult az országúton. A lenyugvó napot nézte a fel­hőtlen nyugati égen, és az ég­bolt szomorú, roppant tiszta­ságát ... Ezerkilencszázhatvanhárom, február tizennyolcadika volt, délután négyet motptott az óra... (Vége) várja kérdésünket. Igazán hely. re legényke. Róla van szó. Nagyanyja azonnal tudja, mit „kell” mondani. — Jaj, lekéste reggel az autó­buszt. Most meg, délután nem mehet, eltévedhet, ha esteledik. Bizonyságul a kanapén áll a nagy világosbarna koffer és P. öltözéke is erre vall. De már­is más a folytatás. — Azt szeretnénk, ha itthon maradna... Tessék elhinni, ta­nulni fog. Azelőtt is csak azért maradt el, mert neki mindig több feladatot adtak. .. Mikor emlékeztetik a ne_ velők akkori véleményé­re, a rossz körülményekre, tár­saságra, s hogy mennyit válto­zott, mióta intézetben van, szen­vedélyesen fogadkozik. — Nem lesz többet úgy... Ezek közé — int kifelé az aj­tón — nem is engedem... Meg aztán a 280 Ft díj térítést nem bírjuk. Közsegélyes vagyok, az apjuk se sokat keres, két má­sik fiú is velünk él, ez a kis­lány se dolgozik... — Éppen ezért örülniük kel­lene, hogy P.-ről az állam gon­doskodik — hívja fel a figyel­mét Gálos Sándor, majd a fiú­hoz fordul. — Milyen ellátásod van az otthonban? Mit szokta­tok reggelizni? — Kakaót, kávét, teát, meg mellé valamit.,. De jobb lenne itthon. Tanulnék. Ott kiabálnak rám, és én könnyen Ideges va­gyok. Meg lármáznak a többiek. — És itthon nem lármáztok? M indenki csak rád kiabál ? — Nem, csak egy nevelő, mi­kor a labda beesik és én utána megyek. Rám jobban haragszik. — Van még cigány rajtad ki. vül? — Azt hiszem, egy... Ha itt­hon maradhatok, tanulok. — Mi akarsz lenni? — Ügy gondoltam, hogy a nyolc általános után ipari ta­nuló leszek, és motorszerelő. — Repülőmotor-szerelő! — hangsúlyozza özv. K. L.-né és gyönyörködik unokájában. — Repülni szeretne... fc’TVel Józsa Fábián, lel­kesít Gálos Sándor, de mikor elköszönünk, P. néma marad arra a kérdésünkre, hogy visszamegy-e Hajósra? Fejét le­szegi, áll a szoba közepén. Mö­götte a falon kereszt, szentké­pek, képeslapokból kivágott szí. nes fotók, tájakról, színészekről, s pár ismert mozgalmi repro­dukció. Tarka a fal, mint egy mexikói háziszentély. A nagy­anya minden furfangját össze­szedi, fogadkozik, hogy a szíve­ket meglágyítsa. Az unokáért. Fia a Bajai Vízügyi Építő Vállalat csatornaépítkezésén dolgozik. Az építésvezetőség iro. dáján megtudjuk, hogy Sz. P. jjúliusban mindössze 200 forint körül keresett. — Hát ugye, egy-két napot ízlett neki dolgozni — indokol­ja a kartonok adatait az iroda­vezető. A határban Ormos Lajos fő- munkavezető a cigánybrigád legszorgalmasabb munkásai kö­zül másodiknak Sz. P.-t említi. — Hogyan kereshetett akkor a múlt hónapban csak kétszáz forintot? Milyenek lehetnek a többiek? — Sz. P. beteg volt, kérem. Azért nem dolgozott annyit... J^ilomélerekkel távo­labb, árokparton üldö­gélve találjuk a Jakab-féle bri­gádot. Éber, sötét szemek vil­lognak ránk, mikor Sz. P.-t fél- rehívjuk. Megilletődöttség épp­úgy van a pillantásokban, mint gyanakvás és meghunyászko- dás. Látszólag közömbösen ta­nyáznak tovább a többiek, de lesik minden mozdulatunkat. — Mi van a P.-gyerekkel? — kérdezi a régi ismerős közvet­lenségével a gyámügyi előadó. — Ma reggel elutazott — közli nyugodtan az apa. Míg a fűbe telepszünk, foga közé vesz egy zöld szálat. Azon se lepődik meg, miikor megmondjuk, hogy nem ment el a fiú. Szinte flegmán folytatja. — Hanem annyi pénzt én nem fizetek érte. Nem tudok... Meg aztán: nem én küldtem az otthonba. — Miért így fogja fel? Ma­gának nem ér annyit, hogy em­bert nevelnek a fiából?... Hosz- szú ideig volt beteg júliusban, hogy olyan keveset keresett? — Én, nem voltam beteg! — húzza ki zömök, izmos felsőtes­tét a göndör-fekete férfi. — Igazságtalannak tartottuk az el­számolást. Kértük, nézzék meg még egyszer. Nem tették meg. Mi, meg nem dolgoztunk... Bárcsak kagylót gyűjtöttem volna, mint tavaly. Tudja, mit kerestem abból? Hatezer forin­tot! — Fizetett egy fillért Is a fiáért belőle? Pedig, magának másik feleségétől még két gye­reke van, közülük is egy állami gondozott... Mondja, dolgozott az a nő, akivel tavaly együtt élt, aki segített magának a szép pénzen túladni? J-Jalvány ravasz mosoly jelentkezik Sz. P. száján. Csillámló homokszemek szóród­nak a vállára, amint pusmogva simít dús hajába. — Az bizony, nem dolgo­zott. .. A gyerekért nem tudok fizetni — tér el rögtön a tárgy­tól — ha akarják, vigyék el. Ha többe is kerül itthon, leg­alább tudom, miért költők' rá... Forog a fűszál a foga közt, lesüti a szemét. A gyámügyi előadó hosszú pillanatokig nem szól. látszik, küszködik magá­val. Hát ennyi a megértés, a vi. szonzás a pár éves fáradozá­sért, mellyel az albizottság, a nevelők, s ő a gyerek útját jó irányba egyengette?... Aztán, mintha mi sem történt volna, fá­radhatatlanul küzd, győzködik, kérdez, érvel — a gyerekért. .. Az épülő új országútszaka­szon nagy morc gépek morog­nak, csörömpölnek. Száll a por. ahogy míis brigádok a zúzalék­követ szórják villával. Itt aho. mokos parton csend. Makacsul hallgat az apa... A kis P. szeptember 8-án még nem volt Hajóson. De nehéz a jót is elfo­gadtatni némely ember­rel! Bár, nem mindenkivel. Ép_ pen Sz. P.-ék rokonságából, a cigánysorból ezekben a napok­ban irányítottak egy kislányt középiskolába. Azok a lelkes nevelők, albizottság! tagok, akik P.-ért is kitették a lelkűket. Toth István JÓT IS NEHÉZ TENNI...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom