Petőfi Népe, 1965. július (20. évfolyam, 153-179. szám)
1965-07-11 / 162. szám
Jövő év elején kezdik a ZIM kádgyártó gépeinek beszerelését Fontos tárgyalás zajlott le a Zománcipari Művek Kecskeméti Gyáregységében. Mr. Simpson, a most épülő melegüzemi nagycsarnok automata gépsorait szállító angol cég főmérnöke látogatta meg az üzemet, a NIKEX Külkereskedelmi Vállalatot, a Zománcipari Művek beruházási osztályát, valamint a KGM tervezőirodáját képviselő szakemberek társaságában. A vendégek megtekintették a kecskeméti gyáregységben folyó nagyarányú beruházást, valamint a világszerte ismert zománcozott fürdőkádak gyártását. Ezután a gyáregység vezetőivel folytatott tárgyaláson megállapodtak abban, hogy a gépsorok beszerelését 1966. első negyedévében kezdik meg a magyar és az angol szerelőbrigádok. Így előreláthatólag sikerül az eredetileg kitűzött határidőre befejezni a népgazdaság számára igen fontos beruházást. A tataházi orvos Várakozás Már beváltják a nyugdíjasok utalványát Kétszer annyi a tüzelőkészlet mint tavaly A Belkereskedelmi Minisztérium TÚZÉP Főigazgatósága megállapította, hogy az új fűtési idényre a tavalyinál csaknem százezerrel több, összesen 1,1 millió kedvezményes utalván yt adtak ki. A napokban megkezdődött a nyugdíjasok tüzelőutalványainak a beváltása is. Jó hír, hogy a nyugdíjasak ebben a hónapban akár az augusztusi és a szeptemberi utalványokra is kiválthatják a tüzelőt. A SZOT kedvezményes akciója, a tavaly jól bevált gyakorlat szerint, szeptember 30-án zárul. A TÜZÉCP Főigazgatóság tájékoztatása szerint jelenleg kétszer annyi a tüzelőkészlet, mint tavaly ilyenkor és a választék is teljes. Az idén a vidék ellátásában lényeges javulás ígérkezik, hiszen a tavalyinál mintegy 500 000—600 000 tonnával több a tüzelő, s a többletet mind a falusi lakosság kapja. magára rántotta a ruhát, aztán felém fordult. — Vetkőzz le! Csak bámultam rá. — Vetkőzz le, ha mondom. Bújj az ágyba! Húzd magadra a takarót és csak szuszogj, ha jön a feleségem. — De hát úgyis észreveszi... — hebegtem. — Vásárolni ment. Mire hazajövök, megint elmegy — mondta, azzal sarkon fordult és otthagyott mint Szent Pál az oláhokat. A HÁZ ELŐTT felpattant a biciklijére és elkarikázott a gyár felé. Én meg ott totyogtam tanácstalanul a szoba közepén. Örök harag, ha nem teljesítem a kívánságát. A felesége meg bármely pillanatban visszajöhet. Nem volt választásom. Alsónadrágra vetkőztem, az overált az ágy alá dobtam, a dunnát gyorsan felráztam, aztán magamra húztam és szuszogni kezdtem. Pont jókor. Máris hallottam a felesége ismerősen koppanó lépteit. Egyik szememmel kikukucskáltam a dunna alól, Sári néni jött, lerakta a kezében tartott tömött szatyrokat, aztán az ágy felé sandított. Alszol, apjuk? — kérdezte. Egy darabig feleletet várt, aztán a szekrényben kezdett kotorászni. Egész idő alatt meg sem moccantam, csak szuszogtam tovább, és néha a lábammal észrevétlenül felbillentettem a dunna szélét, hogy levegőt kapjak. Egyszer csak úgy éreztem, hogy valami irtózatosan csa^ sovány, őszhajú doktor úr csendben, türelemmel fekszik a kórházi ágyon. Most sápadt az arca, kék szemének fénye kissé megtört az átélt szenvedéstől. Hangja tompán cseng, és míg beszél, azon gondolkodom: Vajon hány ezer alkalommal adhatták már visz- sza az emberek önbizalmát, s vele együtt egészségét nyugodt, gyógyító szavai? Azé az orvosé, kinek egész élete, munkássága oly elszakíthatatlanul egybeforrt mindazokkal, akik csak rászorultak. Nem tudtam sókat dr. Szilágyi Istvánról, Tataháza és Mátételke körzeti orvosáról e látogatás előtt. Csupán azt, hogy 61 éves, lánya pedagógus, két fia mérnök és Tataházán csaknem 25 esztendeje gyógyítja a betegeket. Dr. Gasslunger József, a bajai járás főorvosa így jellemezte: — A két község valóságos háziorvosa ő, ismeri a lakosság apraját-nagyját, és mindig a betegek szolgája volt. .. .Most a bajai kórház belgyógyászatán, a 2-s kórteremben fekszik, nyolcadmagával. A nyitott ablakon beáradó friss levegő keveredik a szoba gyógyszerszagával, a szemközti fákról behallatszik a madarak hangversenye. A doktor úr a mellette fekvő betegre néz, aki mélyen alszik. — Gyerünk ki a folyosóra — mondja — ne zavarjuk a többieket. .. IZissé meghajolva, nehezen mozog, míg a kerti székekkel körülvett fehér asztalhoz ér; melettünk nővérek sietnek gyógyszerekkel, injekciókkal a kórtermekbe. itt vagyok. Az egészségügyi miniszter elvtárs is üzent: Gyógyulást kíván, minél előbb. .. Jólesett. Kétoldali tüdőgyulladásom volt, és a gyomrommal is sok a baj. Nem panaszként mondom, de az az igazság: Most már akadozik a gépezet... j-janem ez a kitüntetés... még mindig nem tudtam felette napirendre térni...! — Miért? — Azzal indokolták, hogy életem munkásságáért, a közegész— Volt-e már vizit? — kérdeztem. — Igen — és azt is közölték, hogy ha így gyógyulok, nemsokára hazamehetek betegeimhez, a családhoz. — Hallottuk, „Érdemes orvos” címmel tüntették ki. Gratulálunk! — Köszönöm. A feleségem és a fiam vette át a kitüntetést Pesten, a Semmelweis-teremben, mert én már közel egy hónapja varja az orromat, igyekeztem visszatartani, de nem bírtam sokáig, s olyat tüsszentettem, hogy beleremegett a szoba. Sári néni felnézett a lábasok közül, aztán az ágy felé fordult és mérgesen felcsattant. — Nézd csak, nézd! Hogy megfázott, és még be akart menni! Csend lett. Aztán hallottam, lépked az ágy felé. Megállt az éjjeliszekrény előtt és felkapta a sóval teli zacskót. — Ezt meg levette! — sipított a hangja és dühösen megrázta a dunnát. — Apjuk!... Apjuk!..; Azonnal kösd fel! Úsztam a verítékben, de mozdulatlanul szuszogtam tovább. Ebben a pillanatban Sári néni lerántotta fejemről a dunnát, majd felsikított, és beesett a háta mögött álló székbe. Én meg, mint a bolond, alsónadrágban, kezemben az overállal, rohantam ki a szobából. Útközben öltöztem fel. Mire beértem a gyárba, már zúgott a nagymotor, forogtak a gépek. Amikor Péter bácsi meglátott, elsápadt és összecsapta a kezét. Elmondtam, mi történt. Hogy tüsszentenem kellett. És ez okozta a galibát. Péter bácsi hallgatta egy darabig, aztán rémtámadt: — Hát nem tudtad visszatartani? Te, te fuser...! A NAGYMOTOR még ma is úgy van, ahogy összerakta. Kiválóan működik, forgatja a húsz kártológépet, fésüli a gyapotbálákat, de én azóta is csak fuser vagyok. H. Barta Lajos ségügy fejlesztése érdekében kifejtett munkásságomért kaptam. Dehát ez a munka a lehető legtermészetesebb volt, másképpen nem is tudtam volna soha dolgozni. Nem értem, miért jár ezért külön kitüntetés. Ha az ember teljesíti orvosi kötelességét, ahogy erre felesküdött... — Pedig éppen ilyesmiről szeretnék írni — szólok közbe —, életéről, munkájáról. Meglepődik, aztán elgondolkozva mondja, csak úgy maga elé: — Nem tudom... Én nem vagyok jó riportalany. Az életem mindig is szürke volt, nem voltak benne látványos sikerek szakmai vonatkozásban. „Divatos” orvos sem voltam soha, nem érdekelt a „megtollasodás”. Szürke, hétköznapi, falusi orvos vagyok, és ezért inkább a községemről mesélek, jó? Aztán lenyűgöző memóriával, tévedhetetlen tény- és adatbeli biztonsággal már sorolja is. Elemében van: — Itt egy érdekes adat, az imént gondolkoztam rajta, mielőtt idejött. Tataházán, 1915- ben 10 újszülöttből hét-nyolc elhalálozott. Erre bizonyítékaim vannak. Ma? A felszabadulás után volt olyan négy esztendő, hogy egyetlen gyermek sem halt meg. Bocsánat, volt három, de koraszülés következtében. Nem untatom ezzel? — Ellenkezőleg! __ /l községben 1952 óta ön álló gyógyszertár működik egészségügyi szempontból kifogástalan az ivóvíz, óvoda-napközi ellátás, az iskolás gyerekek rendszeres orvosi ellenőrzésen vesznek részt, és ugrásszerűen növekszik a padlós, fürdőszobás lakások száma. Pedig itt harmincnéhány évvel ezelőtt a diftéria tizedelte a gyerekeket. Most ő kérdez: — Mit gondol, mikor vezették be Magyarországon az állami anyakönyvezést? — Úgy tudom,, hogy 1896-ban. — Úgy van. S ettől az időtől fogva összeállítottam Tataháza népmozgalmi adattárát, amiben pontosan kimutattam, ki mikor, milyen betegségekben szenvedett, s milyen okokból. Most például a magas vérnyomás öröklődésével kapcsolatos téma foglalkoztat ismét. Tataházának 2025, Mátételké- nek 1133 lakosa volt 1960-ban. A 38 éve praktizáló orvos közel negyed évszázada gondoskodik egészségükről. Vajon, hogyan közlekedik nap mint nap a körzeti orvos a két községet összekötő három kilométernyi hosszú úton? — A tsz lovasfogatán újabban, de amíg bírtam, kerékpáron jártam. — Motorkerékpáron? — Dehogy. — Autó? — Soha nem jutottam hozzá. Nem értem rá megkeresni az árát. De annyit elértem, hogy van egy szép könyvtáram; szak- irodalom, szépirodalom. Van bélyeggyűjteményem. Tisztességgel felneveltük feleségemmel három gyermekünket. Ennyit értem el... És a legfontosabbat... — Mire gondol, doktor úr? _ \-i°gy engem is szeretnek az emberek. El sem hiszi, milyen jó érzés. Sűrűn jönnek a látogatók. A család, a kollégák, egykori betegeim. A minap hallottam, készülnek hozzám a községből fiatalok, a vezetők is üzentek: Job- bulást kívánnak, és mielőbb várnak, mert nemcsak a rendelőben, hanem a tanácsüléseken is hiányzóm... Én meg azt üzentem: Persze, hogy sietek haza, csak engedjenek, csak gyógyuljak meg. Mert magának elárulom: számomra a betegségnél csak egy rosszabb valami létezik: — A tétlenségre kárhoztató nyugdíjas élet. Még akkor is, j ha megérdemli az ember a pihenést. .. Bubor Gyula I Erdők, lombok, napfény, madárdal — a természet szép lialk beszéde, s tűnő percek egy csöpp magányban: Csak jönne már! Hisz azt ígérte, (T—1.) Halálba robogott a részeg motoros MIÓTA befejeződött a tárgyalás, azon töprengek, hogyan írjam meg a cikket, a tragédiát, az ostoba halált, amely ismét egy embert ragadott el az élők sorából. Hogyan lehetne megírni az esetet úgy, hogy észrevegyék végül az emberek: káros az ital és a legkisebb mennyiség is halált okozhat. Van olyan érzése az újságírónak, hogy a közlekedési balesetekről írott cikkek, tudósítások, a bírósági tárgyalásokról szóló riportok tanulságai falra, hányt borsóként leperegnek egyes gép- járművezetőkről. Nem hiszik el, hogy velük is előfordulhat baleset, az ital nekik is ártalmas. Szintén ennek a tévhitnek lett az áldozata Pócsa Zoltán, bócsai fiatalember is, aki az elmúlt év október 20-án Solt- vadkert és Bocsa között az országúton halt meg. A fenti napon a délutáni órákban Baranyai János, Bocsa, III. kér. 59. szám alatti lakos és Pócsa elhatározták, hogy motorkerékpárral Soltvadkertre mennek. A járművet Baranyai vezette attól függetlenül, hogy délelőtt, vagyis néhány órával korábban már fogyasztott szeszes italt, bevallása szerint több mint fél liter bort. Ez nála nem volt szokatlan dolog, hiszen mindenki iszákos embernek ismeri, a tanú»k egyértelműen erről vallottak a tárgyaláson. Sőt, az is kiderült, hogy ittas vezetés miatt már büntetve volt, de ez egyáltalán nem hatott rá. Bár, nem volt gépjárművezetői igazolványa, engedélye, mégis motort vezetett, sőt ittasan járt vele. Elmondták a tanúk azt is, hogy a halálos baleset után tovább is ivott és így közlekedett a motorkerékpárral, míg a tárgyaláson az ügyész indítványára le nem tartóztatták. De ne vágjunk az események elé. SOLTVADKERTRE érve egyenesen az italboltba mentek. Estig Baranyai több mint egy liter bort fogyasztott el, pótutasa, Pócsa Zoltán is valószínűleg ennyit. Az esti órákT ban hazafelé indulva, Pócsa — akinek szintén nem volt sem igazolványa, sem gyakorlata a motorvezetéshez — kérte a gépjármű tulajdonosát, engedje meg, hogy ő vezessen. Baranyai Jánosnak ez ellen semmi kifogása nem volt. A nyomozás során, a rendőrségen tett vallomásában Baranyai „védelmére” többek között elmondta: „Egyikünk sem rendelkezett vezetői igazolvánnyal, mindketten fogyasztottunk szeszes italt. Ilyen körülmények között tehát mindegy, hogy ki vezette a motorkerékpárt.” A KÉT ITTAS ember azután hajmeresztő módon, ötven kilométeres sebességgel megindult Eócsa felé. Útközben, szinte véletlenül, megelőztek egy lovas kocsit, amelyen Balogh István és Gombor Elemér tsz-ta- gok ültek. Ezek az emberek a tárgyaláson elmondták, hogy messziről észrevették az utánuk haladó motorkerékpárt és látták, hogy az teljesen a kocsinak tart. Az utolsó pillanatban Pócsa mégis észrevette a lovas kocsit és hirtelen, szinte súrolja azt, kikerülte, majd visszakanyarodott az úttest jobb oldalára. Ealogh és Gombor a motorkerékpár lámpájának fényében jól látta az előttük haladó másik lovas kocsit, ami szintén ki volt világítva. A motoron ülők azonban ezt nem látták meg és belerohantak. A nagyerejű ütközés következtében Pócsa Zoltán a helyszínen, szinte pillanatokon belül belehalt fejsérüléseibe, a pótutas Baranyai könnyebb sérülésekkel megúszta. A MEGYEI főügyészség foglalkozás körében elkövetett halált okozó gondatlan veszélyeztetés bűntette miatt emelt vádat Baranyai János ellen, és a napokban megtartott tárgyaláson a közlekedési bíróság — a vádirattal egyezően — megállapí- • tóttá bűnösségét. Baranyait két év négyhónapi szabadságvesztésre ítélte, háromévi időtartamra eltiltotta a gépjárművezetéstől és ugyanakkor kény- szerélvonó kezelésre kötelezte. Az ítélet még nem jogerős, mivel a vádlott enyhítésért fellebbezett. G. S.
