Petőfi Népe, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-09 / 108. szám
M iivelnrtes IX osszú kocsisorral találkoz- tunk. Félreálltunk, megvártuk, míg elhalad a menet. Búcsúsok — mondta kísérőm, s hallgattuk az elhaló, csendes éneküket. A sor végén két autó is cammogott, látszott, hogy hozzájuk tartoznak. Modern búcsúsok — jegyeztem meg, miközben a Trabant és a Wartburg utasait nézegettem. Fiatalok voltak, s vidámak, mintha csak kirándulni mennének. Talán csak ürügy nekik ez a kiruccanás — az egész napos együttlét- re. Különösen egy szőke, hosz- szú hajú lány ragadta meg a figyelmemet. Emlékeztetett valakire. Már messzi jártak, sofőrünk is gázt adott, amikor egy régi kép villant az eszembe. Egy sápadt, fiatal női arc, lassan vértelenné váló ajkak. S a falusi búcsú szokatlan élménye, amelyben még sosem volt részem. Akkor először és utoljára. A vakációmat töltöttem nagyszülőimnél, s mint a szabad mezőre kiszabaduló csikó, élveztem a széles tanyavilág határtalanságát, a városszéli poros utcát feledtető örömöket. Az öregek búcsúra készülődtek, s úgy határoztak, Visznek magukkal engem is. A szomszéd faluban volt a búcsú oda-vissza tán vagy húsz kilométer gyaloglás állt előttünk, de ezt fel se vettem. Tíz-tizenkét éves lehettem akkor. Hajnalban keltünk, s az út szélén vártuk a kígyózó menetet, amelynek élén egy zászlós ember haladt. A keresztet egy legény vitte, s a dűlőutakról becsatlakozóknak sorra odatartotta csókra a feszületet. Az elő- énekes hangja rezegtetve szállt, s kórusban zúgott rá a felelet: „Ments meg uram minket!” Mi a végén ballagtunk a menetnek, s így néha el-elmaradhattunk a többi gyerekkel. Madarakat lestünk, útszéli virágot szedtünk, s ha egy-egy lány néhány percre félrevonult az őszülő búza közé, cinkosan összenevettünk. A kis falusi templom jut még eszembe, amelybe fele sem fért be a népnek, s amelynek tövénél mise után letáboroztunk. Akkor már javában állt a búcsú, s minket is beszívott magához a zsivajgó forgatag; Minek is írjam le, megírták ennek hangulatát már Bícsúsok mások, a falusi vásárokat, búcsúkat színes tollal festő íróemberek. Én különben is csak a nagy dinnyére emlékszem ebből, amihez a hazai elemózsia után körbeültünk, s a kis bugylibicskára, amivel nagyapám megajándékozott e nap örömére. Az is élénken él még bennem, hogy hazafelé már megfogyatkoztunk. hiszen, aki tudott, ismerős kocsit keresett, s azon tette meg az utat visszafelé. S a zászlóvivő ember alig tudott egyrendbe verbuválni bennünket, mert a legények sehogyan sem maradtak csendben, ájtato- san. De a lányok is inkább csi- viteltek, mint a tavaszi fecskék, és csoportokba verődve a kapott ajándékokat mutogatták egymásnak kuncogva, nevetgélve. Azért valahogy mégis elindultunk még időben, hogy naplementére hazaérjünk. A harangok bongtak, s az ének is, kissé ugyan akadozva, de végül nekibuzdult újra. A fele úton járhattunk, amikor megbolydult a nép a menet közepe táján. Hangos szóváltás ütötte meg a fülünket. Két kapatos legény cívódott valamin. Nagyanyám csendes pusmogásLadányi M háSy: Utánad kószálok LADÁNYI Mihály, a megyénkben is sokak által ismert éles szemű költő sivár világra lát. Ez a benyomás zuhan rám elemi erővel, ahogy most megjelent negyedik kötetét, az Utánad kószálok címűt, végigolvasom. A keserű elégedetlenség korábbi köteteiben is ott vibrált, talán nem is kismértékben, szinte megadva a Ladányi-versek jellegzetes alaptónusát. Ám ez a kiábrándultság új kötetét teljes mélységében járja át, erre az egyetlen életérzésre fűződik fel a versek hosszú sora. Miért juthatott a költő arra a következtetésre, hogy „minden, aminek varázsa van még, az a messze-ha józott tegnapelőtt?” Mit lát maga körül? Ladányi eléggé következetes ahhoz, hogy választ adjon a saját kérdéseire. Válaszai ilyenek: „Elszomorító, ahogy mindent kimérnek az emberek között, s ezt rendnek nevezik.” Vagy: „Mutass eszmét, melybe a rothadás nem szivárgott le, rést találva.” Az óbudai kocsmákban „nyáladzó, öreg korhelyek” a sörkertben nagypolgári allűrökkel dölyfös- ködő kereskedelmi utazók ülnek, a művészeti életben korruptok és dilettánsok uralkodnak, s a hangversenyteremben a protokoll-elit nejei csevegnek a külföldi urakkal. A hivatalnok egyetlen eszménye a fizetés- emelés, s a kisembernek általában — lelemény nélkül — csak arra van esélye, hogy esténként végignézze nejével a körúti kirakatokat. És a szerelemben? Ott sincs megnyugvás, csak pillanatnyi menekvés, hogy utana a lelek még esendőbben tárulkozzék ki a világnak. ROMANTIKUS feszültség hevíti a versek sorait, amelyek a tegnapelőttből a jelen fölött átívelve menetelnek a holnap felé. De meg lehet-e kerülni a jelent, még ha fölötte járva be is látjuk annak minden részletét? Azok a versei nőnek a kötet fölé, amelyekben a jövő zengése erősödik, amelyekben a „grun- dokon felnövő szép húgairól” szól, az „elégedetlen, elszánt fiúkat szülő négerekről”, s a hazáról, mely „jóízű, mint egy parasztkenyér”. Véleményem szerint ezek a versek sejtetik Ladányi költészetének újabb magaslatait. Hogy e költészet formailag máris magasrendű, az a versolvasók előtt nem szorul különösebb bizonyításra. Képalkotása eleven, életszerű, s ez teszi a verseket, mint olvasmányt is, izgalmassá. Ritka költői erény ez manapság! Különös figyelemmel kell méltatni a magánélet szélsőségeinek Villon-i frissesé- gű, minden álszeméremtől mentes, és amellett sohasem ízléstelen megéneklését. ANNÁL elgondolkoztatóbb, hogy ez az őserővel áradó verskészség sivár gondolati összképet ad. „Ezek a versek tisztaság után sóvárognak” — éppen Ladányi írja ezt egyik költeményében, aki életkorát tekintve fiatal költő. Rajta múlik elsősorban, hogy eléri-e a tisztaságot, s nem kell azt éreznie, hogy „hiába lobog a század terein”. H. D. sál kezdte mesélni, hogy régi keletű vita ez már köztük, s lány van a dologban. Ahun, ni, az a hosszújahú szőke. Julis ángyunknak valami rokona is szegről-végről. Hogy lesüti a szemét szegény, biztosan szégyelli magát ennyi ember előtt. Pedig annak a két pernahajdernek volna inkább oka a szégyenkezésre, akik nem átallják a heveskedést, kakaskodást eme szent alkalommal is. No, persze, a lányt se kell félteni, az is megéri a pénzét, minek bolondít egyszerre két legényt is, most aztán megvan a veszedelem. Nagyapám tett erre még megjegyzést, hogy van ez így más lányoknál is, de aztán nem figyeltem rájuk tovább. Csak a lányt néztem egész úton, aki úgy lépdelt, mint valami madonna, olyan ájtatosan, mintha nem is e földön járna, s átszel- lemülten énekelt. Csak a szeme sarkából vetett időnként egy- egy pillantást a mellette jövőkre, mintha azt kutatná, vajon azok mit gondolnak most őfe- lőle. eresztúthoz értünk, ahol a búcsúsok mindig megpihennek egy kicsit. A nyárfák tövében leültünk a puha homokra, satnya fűre. Volt egy kút is a közelben. A legények oda húzódtak „itatni”, mert mint nagyanyám mondta: — Ég a pokol! A szőkehajú lány egy nyárfánál állt, egyedül. Aztán hozzácsapódott az egyik legény. Elindultak az úton kettesben. Beszélgettek. Piros mintájú ruhát viselt a lány, fehér ingben volt a legény, s csizmáján is lehér por ült. A bokroknál álltak meg, s a zöld lombok szinte eltakarták őket. Inni indultam nagyapámmal, amikor éles sikoltás hasított szét a levegőben. A békésen üldögélők felugráltak, és futni kezdtek a hang irányába. De akkor már a bokrok mögül előugrott a legény is, s az is szaladt, keresztül a földeken, út- talan utakon át. Nyomába eredt néhány magaformájú fiatal, de nem érték utói. A bokor mellett feküdt a lány. Még élt, amikor a pap feladta neki az utolsó kenetet. Aztán teljesen elalélt. A szívébe szaladt a kés, amit hátulról döfött bele az elvetemült udvarló. Egy pillanatra láttam még az arcát, amelyből eltűnt minden piros- ság, fakó volt, ijesztően fakó. Aztán letakarták egy tarka színű kendővel. Olyan volt mesz- sziről. mint egy letaposott virág. Aztán kocsit kerítettek valahol, s arra fektették. És megindult a menet, de most már hallgatagon, mintha temetőbe mennénk. A legényt elfogták rövidesen. Mire a mi falunk búcsúja következett István királykor, már el is ítélték húsz esztendőre. Így mesélte nagyanyám, amikor a nyári szünidőben ismét meglátogattam őket. De búcsúra aztán nem vittek sosem. Az volt az első és utolsó búcsú, amit közelebbről átéltem. S lám, nem felejtettem el még ma sem. A nnak a szőke, hosszúhajú lánynak az arca még mindig emlékezetemben él. S mintha éppen most villant volna el előttem... F. Tóth Pál Tágul as élet Tágul az élet szűk határa, Megnőtt köröttünk a világ. Közelebbre jön fényt szitálva A titkos csillagmiriád. Az ember koldúskalapjába Csak alamizsna-fényt kapott, De szárnya ma az eget szántja, S holnap eléri a Napot. Felszáll a Marsba és a Holdba, Ez nem álom és nem mese, Új világot lát kihajolva A tudás hős szerelmese. Nem áll meg képzelt határoknál, Már nem a földön andalog, Eddig ragyogtak néki, most már Tapsolnak is a csillagok. FALU1 TAMÁS SZABADON (Húsz éve, 1945. május 9-én ért véget a háború Európában.) Acélsisakos évek nehéz kapuja döngve bezárult: a Háború bűzhödt, oszló tetemét temetjük... Olajág leng, s tiszta galambok csapongnak a roppant, komor hulla fölött; gyermekkacaj cseng, fiatal lányhangok fuvoláznak, érces férfiének ujjong e boldogságos gyászmenetben. Az életbe torkolló tavaszi triumphuson, kiégett tankok és meredt lótetemek közt, friss ízű párákat hordó sötét felhőrongyok alatt, füttyögő szellők fürge cirógatásában, már megfészkelt szívünkben a büszke reménység: hogy átvészeltünk minden romlást és nem fog rajtunk semmi átok; füsttől véreres szemünk mosolyogni is tud. mind sugarasabb fénye lesz a Napnak; és élni, munkálkodni végre békén, igazan, szabadon lehet! Jóba Tibor TAVASZ Felajzott vérű csődörök röhögése zúg át a tájon, kitörő, zöld gejzírként jegenyék robbannak az égre, s a délibábon bukdácsoló bokrok lebegnek fölsejlő, még csupasz vázlatuk ide látszik, ahogy hullámzanak a dombok tetején s lüketető testük fényben ázik. Sárgás elfoszló remegés a vidék falvak, városok idegcsomói rajta testébe az utak fonalával beleszőve a megújúlás növényzöld gyapja. A mezítláb vánszorgó nyomor lábanyomát ez a táj füveivel már rég teleszórta sebeket beforrasztó tavaszok vasdübörgésű- láncolata ment el azóta. Vonatként robajlik a sors de mi raktuk kerékrengetege alá a vágányt s a mozdonyként felsistergő távaszok szivárványíves sok csarnoka vár ránk. Ez a tavasz is egy üvegpalota: határait nem látod, de megtervezett csodáját bőröddel érzed, tenyereddel merítheted a fényt, mely habzó tengerében fürdeti a vidéket. Túl a hajlaton, ahol a föltámadt szél bölényeivel küzd a nyárfa palántázó lányoknak csattog, viliódzik kendőjük lobogása. Szikrázó hajuk tömegét s combjuk fehér húsát innen látom, amíg vízesésként zuhog a fény és felajzott vérű csődörök röhögése zúg át a tájon. Gál Sándor
