Petőfi Népe, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-30 / 126. szám

Seres Sándor: Olvasó nő.

• Bács-Kiskun megyei képeskönyv

KEREKEN száz fényképen bemutatni olyan sokarcú tájat, mint Bács-Kiskun megye, több mint félmillió ember életét, múltját, dolgos jelenét és az ígéretes jövőt — nem könnyű vállalkozás. Kísértésbe kell esniük a szerkesztőknek, hogy szövegben is, adatokkal és táblázatokkal, beszámoljanak az olvasónak szűkebb hazájuk korszakos változásairól. Hiszen az elmúlt húsz esztendő gazdag volt eredményekben, gyökeres változásokat hozott ezen a vidéken, ahol a lakosság többsége a nagybirtok, vagy a szélfútta homok Ínségében sínylődött.

A felszabadulás ünnepére megjelentetett megyei képeskönyv szerkesztői azonban ragaszkodtak a — mondhatnám — műfaji követelményekhez. Kísé- röszöveg és terjedelmes képaláírások helyett arra törekedlek, hogy kizárólag a fénykép nyelvén szóljanak és — hassanak az olvasóra.

SZÉP KÉPEKET láthatunk ebben az ízléses kiállítású albumban. Hivatásos fotósok és a legjobb amatőr fotóművészek felvételeit.

Afféle villámlátogatás ez a könyv a megyében. Bemutatja a legjellegzetesebb tájakat, az ipar és a mezőgazdaság fejlődésének főbb vonásait, az új lakónegyedeket és utcasorokat, az egészségügyi és a szellemi kulitúra eredményeit. Nem tanulmány, hanem barangolás a megyében. Kedvet ébreszt az emberben megismerni jobban azt a valóságban is, amit az albumban pillantott meg először.

Útirajzot nem pótol, rendszerbe szedett ismereteket nem ad, nem is adhat egy ilyen össze állítás. De még a helybelieket is az újrafelfedezés örömével lepi meg a sok szebbnél szebb kép. Érdemes figyelmesen végiglapozni és dísze lesz nemcsak az iskolai és közkönyvtáraknak, a hivatalos helyiségeknek, hanem minden igényesebb házi könyvtárnak is.

A KÉPESKÖNYVET a megyei pártbizottság és a megyei tanács közösen adta ki, s a Bács-Kiskun megyei Nyomda Vállalat készítette 6000 példányban. Ára 45 forint, beszerezhető a pártbizottságokon és a tanácsoknál.

M. L.

„ Sólymos Ede könyve a dunai halászatról

A MAGYAR halászat néprajzi kutatásának kezdetét két nagyszabású vállalkozás jelzi. Az egyik Herman Ottóé, aki minden előzmény nélkül, pusztán a saját gyűjtési tapasztalatára alapozva megírta a „Magyar halászat könyvét”, a másik az őt folytató Jankó Jánosé, aki az eredetet nyomozta: a magyarság vándorlását követve igyekezett fényt deríteni ennek az ősi foglalkozásnak a történetére. Azóta eltelt egy emberöltő, s talán éppen az az időszak fordított a legnagyobbat a halászéletmódon: a feudális viszonyokat a kapitalizmus, majd a szocializmus váltotta, a folyókat mederbe szelídítette az emberi akarat. A halászat mint élelemszerző foglalkozás veszített jelentőségéből. A néprajzosok érdeklődése azonban korántsem csökkent iránta, újabb kutató- nemzedékék kezdtek a hiányok pótlásához.

Mégis mind ez ideig egyetlen kutató akadt, aki nem elégedett meg azzal, hogy a hiányokat pótolja: Herman és Jankó eredményeihez mérhetőt akart adni. Ennek a vállalkozásnak első eredményét üdvözölhetjük Sólymos Ede könyvében.

A Duna halászatát írta meg. Több mint egy évtizeden át gyűjtögette a dunai halászok évszázados tapasztalatait, bejárta a Duna menti városokat, községeket, de állandó „munkatársai” is voltak: a bajai halászok. Összefoglalásában az ő nehéz életükről, munkaeszközeik történetéről ad tanulságos, hiteles képet. .

EREDMÉNYEI az európai néprajztudományt gazdagítják. A Duna — Európa második légii agy óbb folyója. Az itteni halászok — mint egy ®|es országúton — Bécstől az Al-Du- náig vándoroltak, s természetes, hogy az általuk használt szerszámok a Duna-medence népeinek kapcsolatairól vallanak. Sólymos avatott kézzel keresi az összefüggéseket, s bármilyen eszközről beszél, a népek kapcsolatának, s a halászok egyéni lelményének: a halászat fejlődése mozgató rugóinak bukkan a nyomára.

A tudomány még nem mérte fel Sólymos Ede következtetéseinek, eredményeinek jelentőségét. Egy azonban biztos: további kutatómunka elindítója lesz ez az összefoglalás is, hisz minden gondolatával, minden adatával a következtetések fundamentumát rakta le. Akit az emberi kultúra története érdekel, tovább töpreng, tovább keresi az összefüggéseket: Ebben a munkában újra és újra visz- sza kell térnie a Duna halászatának monográfiájához. S mi más bizonyítaná jobban egy könyv jelentőségét?

DE EZ A SZÁMOTTEVŐ tudományos munka korántsem csak a néprajzkutatók érdeklődésére számíthat. Sok-sok névtelen halász évszázados erőfeszítésére, vízzel birkózó mindennapjaira emlékeztet, s bár céljai és eredményei tudományosak, annak is tanulsággal szolgál, akit a munka megbecsülése irodalmi élmény formájában érdekel.

Sólymos Ede könyve — a fentiekben ezt próbáltam éreztetni — a halászat néprajzi kutatásának nagy nyeresége. Azt hisz- szük: örömet szerez a bajainknak, hisz e város „vízenjárói- nak” állít maradandó emléket.

Szilágyi Miklós mű zeumigazga tó

EJ osszű, nyurgaléptű fiatal" ember volt. Ívelt orrán csontkeretes pápaszem, sötét színű haja hátrafésülve. Kevés ruhaneműje lehetett, de azt mindig tisztán, frissen vasalva hordta. A beszéde is ilyen gondos volt, nem választékos és modoros, de logikus és megfontolt. Egyforma udvariassággal beszélt banktisztviselő kollégáival és az igazgatóval, az osztályfőnökkel és az ügyfelekkel, sőt még a hivatalsegéddel, vagy ahogy akkor hívták, az altiszttel is. Engem, a legalacsonyabb rangú alkalmazottat, a kifutófiút, akinek mindenki parancsolt, különösen kitüntetett figyelmes, sohasem sértő szavaival. Olyan csendesen és szerényen tudott kérni, mintha egyenlő féllel állna szemben, s amikor magántermészetű dologban fordult hozzám, szinte bocsánatkérő volt a hangja. Majdhogynem megszégyenített ilyenkor, s én neki vittem legszívesebben a cigarettát, a filléres tízórait, s az édesanyjának címzett pénzküldeményt is sietve adtam postára.

Pedig a többiek nem szerették. Csúfolták is a háta mögött. Agár volt a csúfneve, ami valahogy illett is rá. Egyszer a sportpályán találkoztunk, ahova esténként jártam a barátaimmal futkosni, atletizálni a helyi sportkör színeiben. Ez volt a legolcsóbb szórakozás, s nagyon szerettünk a pályára járni. Itt mindent elfelejtett az ember. Csak a tehetség és a szorgalom számított. Ha volt egy kis időnk, kint tanyáztunk. S egyszer csak mellénk telepedett. Beszélgettünk, aztán dresszre vetkőzött és beállt közénk. Jól ment neki a négyszáz, a nyolcszáz, könnyedén húzott el mellettünk. Rutin és könnyedség, elegancia volt a mozgásában. Aztán már ő tanított minket. Ha versenyre utaztunk, akkor is jött velünk. Barátok lettünk szinte, de erről a bankban senki nem tudott semmit, ő tegezett, de odabent csak magáztam továbbra is. De így is botrány lett rövidesen.

Ä sszeszidtak valamiért. Po^ rosan maradt az egyik íróasztal a reggeli t. hárítás után, s az egyik tisztviselő, egy rigolyás vénkisasszony, nanasz- ra ment az osztályfőnökhöz. Lehordták mindennek, s én, amit már régen nem tettem, sírva fakadtam szó- mben. Garami úr, ez volt „Agár” becsületes neve, a védelmemre kelt. Elmondta, hogy egy tizenöttizenhat éves gyereket nem lehet reggel öt órától néha este hétig-nyolcig megállás nélkül dolgoztatni. Nem elég, hogy takarítok, postára megyek, a kiszedett aktákat helyükre rakom, tízóraiért loholok, a tisztviselők ebédjét hordom össze kerékpárral, de Miska bácsi, a folyton részeg altiszt még a fát is velem vágatja a pincében a begyújtáshoz, késő estig pedig a leveleket kézbesítem az ügyfeleknek. Nem csoda, hogy mindig fáradt és álmos vagyok. Nem tette hozzá, hogy én még a tetejébe a pályán is futkosok majd minden este legalább egy órát, de ez már az én dolgom, ha nekem ez a szórakozás, kinek mi köze hozzá, így gondolta bizonyosan.

Bár ne szólt volna semmit az érdekemben. Őrá is még ferdébb szemekkel néztek attól fogva, s elkaptam egy beszélgetés foszlányait,a mikor Forgó úr azt mondta Szappanos kisasz- szonynak, hogy ez a Garami

vások, s fogyni kezdett a kis csapatunk, már inkább csak beszélgettünk. A háborúról, meg mindenféléről. Saját esélyeinket latolgattuk, hogy megússzuk-e vagy sem. S ekkor úgy nézett ránk, mint aki valamire már elszánta magát.

— Ti még remélhettek, fiúk, de nekem nem sok esélyem lehet ebben a háborúban. Akinek lapátot meg ásót adnak a kezébe ilyenkor, az még csak nem is védheti magát.

C gy év sem telt bele, mun^ kaszolgálatosnak behívták.

— No, mit mondtam? — nézett rám kesernyésen. S meginvitált, legyek a vendége estére az egyik kis vendéglőben. Akkor azt hittem, hogy talán restellene velem leülni egy asztalhoz a központi étterem kivilágított nagy ablakánál, s nem is csodálkoztam ezen. Csak később értettem meg, hogy engem féltett, s nem a saját tekintélyét, amire sohasem adott, s most már még úgysem volt rá szüksége.

A búcsúzásnál megölelt, mintha édes öccse lennék, s egy kulcsot nyomott a kezembe.

— A légópincében van egy szekrény, a bank régi iratai vannak benne. Énrám bízták a rendben tartását, de a kulcsot elfelejtettem visszaadni. Szeretném, ha visszavinnéd. De előbb vegyél ki onnét valamit.

Egy kis csomagot bízott rám, s arra kért, őrizzem meg, amíg visszatér. S ha nem jönne mégse, akkor legyen az enyém. A többi holmiját édesanyjának küldte el, de azt a barna papírban levő valamit nekem szánta.

Elment. Aztán nagyon elkomorult a világ. A rámbízott csomagot hazacsempésztem, s a padláson dugtam el. Valami na- gyon-nagyon nagy titkot sejtettem benne. Amiért talán még börtön is jár. Reszketett a kezem, amikor kibontottam. Egy tetőcserepet félrehúzva kezdAz öregember derekát ; meghajlította az idő, de meg- J törni nem tudta soha. Üldögél

> szemben velem, borral, száraz> kolbásszal kínál. Mondja: ő sr>- ! ha nem ivott egy kortyot se, s } a nikotin ízét sem ismeri.

Akár az évszázados tölgy, ! amit hiába tépnek viharok, J csapkodnak villámok, olyan ez

> az ember. Haraszti Józsefnek i hívják. Ránézek bölcs, okos ar> cára, ahogy mesél életéről, har- ) cairól, melyekből mindig győz- I tesen került ki, mint általában

> az erős emberek.

Katóka néni, a felesége, kivel j 59 esztendeje házasok, hallgata- i gon figyel bennünket. Csak né- i ha szól közbe, amikor egy-egy ! dátumra, vagy adatra van szük- ! sége az urának. És a segítsége

> sűrűn elkél.

Mert hatalmas családfa teg- ! idősebb ága Haraszti József. Ti- j zenkét gyermek apja, akik közül J már nem él mindegyik. De él negyvenhárom unoka, huszon- ! két dédunoka, menyek, vők —

! ezek a soltvadkerti Harasztidinasztia legfontosabb adatai.

Mi forraszthatta oly elszakít- hatatlanul egybe ezt a két idős embert egy hosszú életre, vajon mi lehet békés, megtalált harmóniájuk forrása?

„A munka és a család” — vallotta csendes hangján Haraszti néni, aztán férje vette át a szót.

Hat évtizeddel ezelőtt öt hold terméketlen homokbuckán, egy kunyhóban kezdte együtt az életet a 24 éves legény, v.ki most 83 esztendős, és a 18 éves leány, aki 77 évet számolt idáig. Módos gazda volt a leány édesapja, máshoz is szánták, nem a szegény Haraszti Józsefhez, de a szerelmes leányszív a kunynót választotta. Józsi bácsi mögött ekkor már több mint három év- nehéz frontszolgálat is állt, de erős karját, akaratát a háború sem tudta megtörni.

— Egyszer, a házasságkötés után pár hónapra felgyulladt a kunyhó — emlékeznek. — Ügy éreztük, mindennek itt a vége. De nem sokáig. Megint újra4 iiWMQof titka

egy „kiköpött bolsi”, s nem ártana jobban a körmére nézni. Laci, amikor ezt elmondtam neki, csak nevetett rajta és megsimogatta a fejemet. De azért valami szomorúság is kiült az arcára, s attól fogva még többet volt velünk a pályán. Amikor megkezdődtek a behítem nézegetni a kincseket. Szép Szó ... olvastam a fekete szalagon sorakozó fehér betűketj majd a füzet tartalmát a borítólapon. Bartók Béla: Gépzene — Radnóti Miklós: Óda a Nílushoz — József Attila: Thomas Mann üdvözlése — Bóka László: Üzlet és irodalom.

És Sietve fudő sorai megborzongattak:

Az éjjel hazafelé mentem, éreztem bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikoltak a jázminok ...

Más füzetek is voltak ott. Gondolat, Tanú — nézegettem a címeket, de beléjük olvasni már nem volt időm, anyám megjött a gyárból és hangosan hívott, keresett, ebédhez invitált.

Még nem értem el a sorköteles időt, amikor behívtak engem is hadiszolgálatra, s majd négy évig voltam távol a szülői háztól. Mitsem reméltem féltett kincseim megmaradásából, amikor végre hazatértem. Annál nagyobb volt az örömöm, amikor megpihenve, kibeszélgetve magunkat, egyszer csak húgom állt elém, s egy csomagot tett az ölembe. Mosolygott a szeme, amikor bontogattam.

— Tudtam, hogy örülni fogsz. Lehoztam a padlásról, mert ott nem volt biztonságban. Véletlenül akadtam rá. Ugye nem haragszol, hogy mindet elolvastam?

Sokáig vártam Garamit, az „Agárt”, de hiába. Kerestem édesanyját is a pesti címen, s ott megtudtam, hogy a nénit elhurcolták, és vissza sem tért többé.

Egy kis csomag folyóirat maradt hát rám abból az időből. Az egyik azt a címet viseli: Szép Szó. A másik ezt: Gondolat. S a harmadikon ezt olvasom: Tanú.

Amit mondanak, talán nem mind korszerű ma már, s néhol vitatkozni is kell velük. De barátom akkor mégis igazi kincseket bízott rám: a szép szót, a gondolatot és a tanút. Az emberi szellem, s a szabad, szárnyaló gondolat titkait nehéz és vészterhes időkben.

£ soda-e, hogy ma is féltve ^ őrzöm őket, s néha úgy érzem, mintha hosszú,

nyurgaléptű fiat ar bámulna rám csontkeretes szemüvege mögül, amikor a sárguló lapokat forgatom.

F. Tóth Pál

tottam át a többit is, pontosan tíz Szép Szó kötetet. A verset, aminek az volt a címe: Hazám, s amelynek kézHATVANÉVES

SZERELEM