Petőfi Népe, 1965. május (20. évfolyam, 102-126. szám)

1965-05-30 / 126. szám

I

Gazdálkodás és bűncselekmény

A járásbíróság ítéletének indoklása huszonegy sűrűn gépelt oldalt tesz ki. Az ügy bonyolult, szerteágazó, megismerjük belőle az orgoványi Sallai Imre Termelőszövetkezet három volt vezetőjének: Lévai Péter elnöknek, Bartek Ubul főkönyvelőnek és Kröszl János főag- ronómusnak bűnös tevékenységét, a társadalmi tulajdonnal kapcsolatos manipulációit, az üzérkedést, hanyag kezelést. Azóta mindhármójukat leváltották s a kecskeméti járásbíróság elítélte őket.

Tévedés volna arra gondolni, hogy ez a három ember a saját zsebére dolgozott, hogy az elkövetett bűncselekményekből meggazdagodtak. Jelen esetben nem erről van szó. Az ügy lényegét a közös vagyonnal ösz- szefüggő olyan „gazdálkodás” képezi, amely kárára volt az illető termelőszövetkezetnek, károkat okozott a népgazdaságnak. Közvetett módon köze van ehhez annak a ténynek is, hogy nem rendelkeztek megfelelő szakképzettséggel. Különösen vonatkozik ez a főkönyvelő Bartek Ubulra és a főagro- nómusként működött Kröszl Jánosra. Ez természetesen egyáltalán nem menti őket, hiszen az elkövetett bűncselekményekhez csak minimális mértékben járult hozzá a szakismeretek hiánya, hiszen azok főleg üzérkedésből, hanyag kezelésből adódtak.

Az ügyet terjedelménél fogva nem áll módunkban teljes részletességgel ismertetni, csupán fontosabb vonásairól írunk, amelyek tanulságul szolgálhatnak mindazoknak, akikre kisebb vagy nagyobb értékeket bízott a közösség, embertársaik bizalma.

Felelőtlenségről, bűnös mulasztásról tanúskodik az az eset, ami még 1963-ban történt a tsz-ben. Márciusban elhatározta a tsz vezetősége, hogy 150 holddal növelik a burgonya vetésterületét. A tervmódosításhoz engedélyt kértek, azt meg is kapták, majd termelési szerződést kötöttek a MÉK-kel. A megállapodás szerint a vetést 1963. május 5-ig kell elvégezni. Erről azonban nem gondoskodtak időben és a közben ’eszállított vetőburgonyából 150 mázsa megromlott, ami több mint

kezdtük. Mindennap, hajnaltól estig forgattuk a homokot, hogy megkössük, hogy szőlőt telepítsünk. Kegyetlen munka volt, de csináltuk mind a ketten. A leégett kunyhó helyére vályogépületet emeltünk, éjszaka, lámpafénynél végeztük a tapasztál, a falfelhúzást, az agyagpadló döngölését.

Sietni kellett a fészekrakással, hiszen közeledett a legelső gyerek születése. Később évről évre több lett a gond, sorban születtek a gyermekek. Katalin után Margit, József, Ilona, Zsófia, Etelka, Sándor, Lujza, Matild, Károly... Nevelni őket, gondozni, vigyázni rájuk, folytatni a munkát a dómokon ... Bizony nem volt könnyű, de becsülettel visszafizettél a csaknem ötezer koronás bankhitelt is, kamatostól.

Nőttek a gyerekek.

— Mindig helytállásra, akaratra, munkára, becsületre neveltem őket — mondja halkan a csaknem száztagú família feje —, és takarékosságra. Mert az életben hol bővelkedik, hol szűkölködik az ember. Ezért kell egyenletes beosztással élni...

Előkerül a családi album — a gyerekek, unokák, dédunokák képeivel. Vasutas, orvos, üzemgazdász. bölcsészdoktor, vízműhúszezer forint kárt jelentett a tsz-nek. A felvásárló szervvel kapcsolatos kötelezettségüket természetesen nem tudták teljesíteni, hiszen a burgonyát majd csak júliusban (!) vetették el. Nézzük azonban tovább.

Közel három éve, 1962 őszén az orgoványi Sallai Tsz és az Izsáki Állami Gazdaság önkéntes földcserét hajtottak végrj. Így az állami gazdasághoz Kerültek volna a tsz-nek olyan területei, amelyeken jelentős faállomány, erdő volt. Lévai Péter és Kröszl János elhatározták, hogy kivágatják a fákat. Ezért 1962. októberében a járási tanácstól kivágási engedélyt kértek 120 köbméter fára, de a tanács csak 90 köbmétert engedélyezett, ami 80 köbméter nyár- és 10 köbméter akácfát jelentett. Erre ők fittyet hányva nyárfából és akácfából összesen 200 köbmétert vágattak ki, ami 30 ezer forintnyi értéket képvisel.

Ezenkívül náddal üzérkedtek.

Ennek folytán 23 ezer forint jogtalan haszonra tett szert a tsz. Igaz, hogy a pénz a közös pénztárba ment, de a törvény ezt sem engedheti meg. Az ilyen „gazdálkodás” nem más, mint bűncselekmény.

A három vádlott — mint ahogy a bíróság megállapította — nemcsak forintban kifejezhető kárt okozott, hanem, mint vezetők követtek el bűncselekményeket, ezzel politikai jellegű kárt is okoztak.

A kecskeméti járásbíróság bűnösségüket megállapítva Lévai Pétert üzletszerűen elkövetett üzérkedés, társadalmi tulajdont károsító hanyag kezelés és közellátási bűntett (az engedélyezetten felüli fakitermelés) miatt egy év hat hónapi szabadságvesztésre és két év közügyektől eltiltásra; Bartek Ubult üzletszerűen elkövetett üzérkedés miatt tíz hónapi szabadságvesztésre; Kröszl Jánost pedig társadalmi tulajdont károsító hanyag kezelés és közellátási bűntett miatt egy évi szabadságvesztésre ítélte, de az utóbbinak a büntetés végrehajtását három évi próbaidőre feltételesen felfüggesztette. Ugyanakkor kötelezte a vádlottakat az eddig felmerült bűnügyi költségek megfizetésére. Az ítélet nem jogerős.

G. S.

dolgozó, háziasszony, kertészeti főiskolás, gépész, agrármérnök- jelölt — sorolja Józsi bácsi a gyerekek, unokák foglalkozását, iskolai végzettségét. Aztán hozzáteszi: — Érdemes volt őket felnevelni. Az örömöt, amit a gyerek nyújt, semmi nem pótolhatja. Sem gépkocsi, sem föld, pénz, vagyon. Mi különösen boldogok lehetünk, hiszen valamennyi dolgos, rendes emberré vált.

Aztán a pedagógiáról beszélgetünk, az egyszerű, praktikus, céltudatos nevelési elvekről, amelyek törvénnyé váltak ebben a családban.

— Négyéves korban a liba-, öt-hatéves korban a tehén-, hét nyolcévesen a malacőrzés volt a feladatuk. Persze, akik iskolába jártak, csak akkor mulaszthattak, ha betegek voltak. Tíz- tizenkét éves korban következett a sarabolás, a kapálás. A 18 évesnél fiatalabb fiú nem zsákolhatott, akármilyen erős volt. Utána igen ...

Régóta kettesben éldegélnek a Kossuth utcai házban Haraszti bácsiék, de nincsenek egyedül. Kecelről, Bócsáról, Or- goványról, Kunfehértóról, s az ország távolabbi részeiből szinte naponta jönnek vagy írnak a gyerekek, az unokák, a dédA bajai híd előtt hátradöntik a hajó kéményét. Eső pöttyözi a széles hátú folyamot. Vonat halad át a hídon, zengenek a vasszerkezetek.

Elmúlt dél. Menetrend szerint hajnali kettőkor érünk a fővárosba, a Nagyvásártelepre.

Gyorsvonattal, busszal vagy akár a szárnyashajóval három óránál alig több ez az út. A Petőfi-gőzössel, a kofahajóval az utazik, aki ráér. És aki visz valamit a piacra.

Utasok egyelőre húszán lehetünk.

Zuhog az eső, mintha soha nem akarna elállni. A part közelében zöld a Duna vize. Beljebb szürke. Vasszürke höm- pölygés.

Erre felé apró szigeteket sejtetnek a vízből kiálló fák. Magasan áll a víz.

1.

Fajszon mintegy tizenöten szállnak fel. Többnyire javakorabeli asszonyok. Elhelyezkednek szatyraikkal, kisebb batyuikkal. Kézimunkát —nek elő, félig kész hímzett térítőkét, szalvétákat.

Töpörödött, szemüveges asz- szony ül mellém. Közös ismerősökről kezdünk beszélgetni; az effajta téma, ha egyébre nem is kiindulásnak mindig jó.

— A néni melyik tsz-nek a tagja?

— Egyiknek sem. Egyéni vagyok.

— Jobb így?

— Ezt megszoktam. A másikat még nem próbáltam.

— Boldogul?

— Nehezen. Hét holdam van, de tizenkét kilométerre a falutól. Sokba kerül a fuvar.

Gyanakodva néz rám, a régóta özvegyként élő asszonyok bizalmatlanságával. Salátát visz Pestre. Azt mondja, hogy a MÉK csak negyven fillért akar egy-egy fejért adni, talán fent többet kap érte.

Itt is, ott is kiköt a hajó. Kalocsán az egyik öregasszony hatalmas zsákkal a hátán tolakszik át a járón. Mi lehet benne? Később megtudom: melunokák. Sűrűn hívják őket látogatóba, de főként azért, hogy költözzenek hozzájuk. „Jobb lenne anyukáéknak is nálunk, mint Soltvadkerten” — olvasom az egyik asszonylány levelét.

Mi tagadás, jól esik a szerető, hívó szó az öregeknek, de Haraszti bácsi határozott.

— Mi már itt maradunk. Ez a házunk — mondja, és Katóka néni is helybenhagyólag bólint.

Józsi bácsi két esztendeje még motorbiciklin járt, de mióta rosszabbodott a látása, eladta a masinát. Ha van ideje, a pincében, az udvaron, a ház körül adódó munka után hallgatja a rádiót, elolvassa az újságot és beszélget élete párjával.

Jövőre lesznek hatvan éves házasok. A hatvan éves szerelem ünnepére, a gyémántlakodalomra, a csaknem száz tagú család valamennyi tagját várják.

— Mi volt a legnehezebb megpróbáltatás az elmúlt 59 év J alatt? — kérdeztem tőlük búcsúzáskor.

— Higgye el, így, együtt nem volt semmi sem nehéz. És az 59 év olyan hamar eltelt, hogy észre sem vettük.

Bubor Gyula

lette ülő utitársait — bizonyára ismerőseit — pattogatott kukoricával kínálja.

Egyre többen vagyunk. A fajsziak fáradhatatlanul hímeznek.

— Majd Úszódról és Ordasról jönnek még sokan — mondja egyikük. — Az ejtőernyősök.

— Kicsodák?

— Hátul batyu, elöl kosár. Ezért ejtőernyősök... Meg a dunaföldváriak. Azok tudnak még szemtelenül tolakodni.

Ügy látszik, jól ismerik a járatot, utasainak tulajdonságait. Nem először hajóznak a Nagyvásártelepre.

Elállt az eső, nagy darabokra szakadnak szét a felhők. Kisüt a nap. A fedélzetet friss, jó ízű szél járja át.

Kövérkés, jól öltözött asszony horgol a lenti utasteremben. Foktői.

Az ottani tsz-ről beszélgetünk. Kevés a munkabíró tag. Tavaly nagyon ráfizettek a vöröshagymára. Hatvan forintos napszámért duggatták el, kapálták meg és szedték fel a termést. A MÉK valamilyen okból nem vette át.

Úszódhoz közeledünk. Mesz- sziről látszik, hogy terítve a stég kosarakkal, ládákkal.

Negyven percig áll itt a hajó. Legalább tíz rakodó legény cipeli az árut a fedélzetre, a gépház előtti térségre, a külső folyosókra. Vágtatnak a zsákokkal, hátukon csuromvizes az ing, de közben még tréfálkozni is van kedvük. Látszik, kedvelik ezt az életmódot. Innen-on- nan is leesik egy kis borravaló: tíz-, húszforintos tételekben.

Alkonyodik. A vizet rózsaszín csíkok tördelik szét, a parti erdők szövetségre lépnek a homállyal.

Lassanként a hajó megtelik utasokkal és kosarakkal. Az első osztály lenti termében viszonylag még kevesen vagyunk. Itt helyezkedem el. A sarokban, az asztal alatt két nagy lábasban gyöngyvirágok száza fehérük, a vájdlingban rózsacsokrok egymásra zsúfolva.

Negyvenévesnél nem idősebb ember a virágok gazdája. Most akarja az edények tartalmát, friss vizet hoz beléjük; egyszóval szorgoskodik.

— Hajnalra kinyílik a rózsa

— szólal meg mellette egy bicegős férfi, botját az asztal szélére akasztva. — ötven fillérrel többet ér úgy a csokor.

— Meglátjuk majd, mennyit ér — teszi hozzá a másik. — Ügy szoktam, hogy az első vevőnek tíz forintot mondok. Ha kinevet, rögtön elengedem a

felét. Azt hiszem, most háromért túladok egy-egy csokron. öt szál van mindewikben.

Künn, a gépház melletti folyosón is, mindenhol pihenni térnek. Csak úgy, a padlóra dőlnek, a leterített kabátra, mások a zsákokon vagy a nyugágyakban keresnek maguknak helyet.

Megkérdem a mellettem ülő fiatalembertől, akivel már korábban beszédbe elegyedtem: „Mit gondol, miért viszik a hajó utasai az árut Pestre?”

— Mert kevés már a három Pannónia, a Trabant és a két családi ház. Nagy az úrhatnám- ság, higgye el.

Korántsem hiszem el — legalábbis ilyen kategórikus fogalmazásban nem. Igaz ugyan, hogy az emberek egy részét még most is a történelmi éhség ösztökéli a szerzésre, s nem tudnak betelni a jómóddal. De a batyuzást legalább ennyire „előmozdítják” a puszta megszo- kottság, az állami felvásárlási, illetve ellátási rendszer zökkenői, a friss áru, a nagyobb választék iránti igény.

Vitatkozunk még egy darabig, aztán megosztozunk a maradék fekvőhelyen.

Rácalmás után észrevehetően rákapcsol a gép, ritkulnak a megállók, s egy órányit késünk is. Amott, az asztal szélén, a hajó ringásának ütemére táncol a bot, ide-oda jár, mint az órainga. Mintha a hajó utasainak nyugtalansága rezonálna benne.

Negyedórára elszenderedem, majd a hajó rázására felébredek.

Táncol a bot az asztal szélén.

Hiába, a kofahajó nem az otthoni ágy.

Felmegyek a fedélzetre. A hűvös szél kifújja a fejemből a kábultságot.

Nagyon messziről fényfüzér világít. Közeledünk a Nagy vásártelephez.

És megkezdődik a kirakodás. Gumiskocsik sorakoznak a hajóállomás mögött. Míg az egyikre rakodnak, a másik már lódul tovább. Váltott lovakkal dolgoznak.

Megvirrad. Közvetlenül előttünk a vasúti összekötő híd. Dübörögnek rajta a vonatok. Vas- és füstszínű minden, a víz, az ég, a házak.

A virágos ember még jóízűen horkol. Úgy látszik, neki még nem sürgős, a virágok később is vevőre találnak. Mire befutunk a központi hajóállomásra, kibomlanak a rózsák.

Ébred a főváros.

H. D.

Autóposta a campingekben

A Postavezérigazgatóság gondoskodott a balatoni campingek postai ellátásáról is. A kisebb sátortáborokban naponta meghatározott időben megjelenik majd a postás, kézbesíti az oda szóló küldeményeket, összegyűjti a leveleket, értékcikkeket árul. Egy-egy autóposta látogatja majd a nagyobb campinge- ket, helyenként 1—2 órát tartózkodik, s csaknem minden postai szolgáltatást ellát. A postaautóba feladott küldeményeket „campingposta” feliratú

keletbélyegzővel látják el. Egyc motelekben és sátortáborokba'! úgynevezett közvetett kézbesítési rendszert vezetnek be. Ez azt jelenti, hogy a címzettnek nem kell a távoli postahivatalba menni küldeményéért, hanem a helyi megbízottól veheti át. Az idegenforgalmi gócokban és a nagyforgalmú üdülőhelyeken a táviratok és az expressz küldemények kézbesítésére motoros postásokat állítanak szolgálatba.