Petőfi Népe, 1965. március (20. évfolyam, 51-76. szám)
1965-03-24 / 70. szám
1965. március Zi, szerda 5. oldal Több támogatást érdemelnének A gyér világításé, rosszul ■**' fűtött szoba kicsi. Varrógépekkel van telezsúfolva. Kevés a hely benne a rajzolóknak. A kályha előtt ülő modellt csak rendezetlen sorokban ülhetik körül, zavarják egymást a látásban, rajzolásban. Gémbe- redett ujjaikban a szén alig engedelmes kedi k. A kész rajzokat egyre-másra mutogatják a mesternek. Goár Imre, a Kecskeméti Képzőmű vészeti Kör vezetője saját, nagyméretű rajzán mutatja meg a helyes vonalakat. Éppen Balanyi Károly rajzát elemezte Goór Imre. Véleménye kedvező volt, hiszen a rajz jól sikerült. Balanyi Károly szabósegéd fél éve jár ide. — Még eléggé kezdőnek számítok —, mondja szerényen Volt osztályfőnököm, Nagy Margit tanácsára jöttem el először. Az ipariskolában sok rajzot kellett készíteni, neki nagyon tetszettek, s addig-addig biztatott, míg jelentkeztem. Persze nem volt nehéz rávenni — tette hozzá nevetve Balanyi Károly —, mert nagyon szeretek rajzolni. Később a művészklub barátságos, otthonosan berendezett szobájában beszélgettünk Goór Imrével. Szerettem volna a kör múltjáról, jelenéről, s jövőjéről hallani. — Az igen szép múltú kört, melyet 1949-ben Mátis Kálmán vezetésével alakítottak, mostoha körülmények között vezetem. Magam is itt kezdtem még 1950- ben, s azóta a helyzet egyre rosszabb. Pedig a kör megérdemelné a nagyobb támogatást az illetékesektől, hiszen a végzett munka sok gyümölcsöt termett. Le lehet ezt mérni Kiss Zoltán, Kisszebeni Marcell, Petrilla István, Udvardi Lajos, Udvardi Gyula, Burián Edit munkáiban, hogy csak egy-két nevet említsek. Tavaly is öten tettek sikeres felvételit szakfőiskoián a kör tagjai közül. ' ppen ezért kellene az illetékeseknek nagy gondot fordítani a zavartalan működésre. S mi van ehelyett? Öt év alatt ez a hetedik helyük. A sok költözködés során mintaszobraik, felszereléseik nagyobb része elveszett, megsemmisült, könyvtáruk úgyszólván már nincs is. Decemberben még heti három foglalkozás volt, most már csak kettő, semmi propagandát, népszerűsítést nem kapnak. Kicsi a helyiség, s az az érzése az embernek, hogy a E* kort alárendelték a varrótanfolyamnak. 1^ lméletileg, gyakorlatilag tudástöbbletet ad a kör. Sok az olyan, aki szórakozásból jár ide, vannak olyanok is, akik előkészítőnek szánják a körben végzett munkájukat. Káros felfogás az, hogy csak a született tehetség tud rajzolni. Nem, hiszen a rajzkészség huszadrendű ebből a szempontból. Elsősorban látni kell, a szem a megismerés legfontosabb észköze. Az a cél, hogy a helyes szemléletet kialakítsák, s a tagok legyenek hozzáértő műélvezők, nem pedig az, hogy mindenkiből művész legyen. — Talán az idén történik valami — mondotta Goór Imre. A megyei népművelési csoport azt tervezi, hogy az öntevékeny művészek részére a nyár folyamán művészházat nyit a Duna-par- ton. Ide a legjobbak kerülnének a megye egész területéről. Ez nagyszerű kezdeményezés lesz! Holman Péter Az Alföld húszezer éves növénytakarója Hosszas próbálkozás után most először sikerült pollenanalizisra alkalmas tőzegmintákat venni a Duna—Tisza közének különböző pontjairól. A tőzegben az évezredek során folyamatosan lerakodtak és konzerválódtak a mindenkori növényzet virágporszemei. így a most kiemelt tőzegrétegek pollenelemzésével pontosan megállapíthatják, hogy az utóbbi húszezer esztendőben hogyan változott az Alföld növénytakarója. A tudományos eredményeket az alföldi erdőművelésben és főként a futóhomok fásításában hasznosítják: olyan fa- és cserjefajokat telepítenek majd, amelyek a sok évszázados tapasztalatok szerint a legjobban hasznosítják a természeti adottságokat. DRÁCSZÉU VÁLTOZÁS A drágiszéli tanácselnök, Berns Ferenc kilencéves korától volt „más keze-lába”, ami azt jelenti, hogy már kicsiny gyerekkorában cselédként kereste a kenyeret. Idevalósi ember, ismeri a faluját és annak környékét, mint a saját tenyerét. Igaz, hogy a munkában bizony megrokkant, de beteg szervezetével is olyan hallatlan energiával szolgálja a községet, hogy az ember megcsodálja ennek az embernek a páratlan szorgalmát. A községi tanács hangulatos elnöki szobájában idézgetjük a múltait. Hatszáz ember lakja a községet mindössze, százhúsz — egyre szebb — ház emelkedik a faluban. Kicsiny település ez. Egyetlen termelőszövetkezet tömöríti magába a lakosságot. Így tehát a tsz és a falu itt egyet j- \ Április 1-én kezdődött az élet — Nálunk régen április 1-én kezdődött az élet — meséli a tanácselnök. — Érdekes, ugye? A község agrárproletariátusa ugyanis teljes egészében a nagygazdákat szolgálta és a cselédek éves szolgálatra való meg- fogadása minden évben április 1-én történt. Régi statisztikákat szed elő. Ebből megtudjuk, hogy a község 1600 holdas határából 25 család 900 holdat birtokolt, csa- ládonkint 36 holdas átlaggal, 40 család pedig 700 holdat 17 holdas átlaggal. Több család volt még a faluban, akik 1—2 holdas kisparcellával rendelkeztek, ennek azonban a családok megélhetése szempontjából szinte semmi jelentősége nem volt. A fiókkönyvtárban Kecskeméten: a Száva utcában a megyei könyvtár három évvel ezelőtt azzal a céllal létesített fiókkönyvtárat, hogy a környék olvasni vágyó lakosságának kedvébe járjon. Mert meglehetősen mesz- sze van ide a város- központ. A 6. szám alatti házban ezerhatszáz kötet könyv áll az olvasók állandó rendelkezésére. — Mennyi olvasójuk van? — kérdezem Bessenczi Miháiyné könyvtárost, aki lakásának egy részét engedte át a nemes célra. — Háromszázon felül már eddig. — Tavaly mennyi volt? — Háromszázötvennyolc. — Ebben az évben is lesz ennyi? — Négyszázat szeretnék legalább. — Hány könyvet kölcsönöz egy alkalommal? — Százötven, kétszázat, sőt kétszázötvenet is. Hetenként kétszer van kölcsönzés. — Kik járnak ide? — A szomszédok, a környék lakói. Diákok, idősebbek és sokan a közeli konzervgyárból is. V. M. így tehát az említett 65 család volt az ura a falunak, őkeit szolgálták ki a mezőgazdasági cselédek. Köztük a mostani tanácselnök is. Még az elmúlt húsz esztendő távlatából visszatekintve is szinte hihetetlennek tűnik az az emberi alacsonyság, az a testi és szellemi kínlódás, amiben ezek a cselédek éltek. Ma már elképzelni is nehéz, hogy valaha ebben az országban ennyire állati számba vettek embereket. Embervósár a gémeskút körül A cselédfogadásnak kialakult módszere volt és az egész kalmárkodást a homokmégyi községháza udvarán bonyolították le. Drágszél ugyanis akkor még nem volt önálló község, Homok- mégyhez tartozott. — A cselédfogadás napja legalább olyan, jelentős volt — mondja a tanácselnök — mint a búcsú. Erre a napra kellően fel kellett készülni. Az eladó „portéka” — 8 éves gyerekektől idős emberekig — a homokmégyi községháza udvarán gyülekezett, a gémeskút körül és a nagy eperfa körül. Beszélgettek. Sok még cigarettázni, pipázni se mert ilyenkor, mert a dohányos embert nem látták szívesen a gazdák. A dohánynyal való bíbelődés valamicskét elvonhatta a munkától. Ez is szempont lehetett a kelendőségnél. Ezalatt a „vevők” a községháza verandáján gyülekeztek és kényelmesen szemügyre vették a portékát. Kiszemelték az erős, lehetőleg fiatal embereket és azután leereszkedve közéjük, megkezdték a körmönfont alkut. Az alku éppen úgy történt, mint a baromvásáron. Az volt a cél, hogy az árakat — a kialakult bért — minden eszközzel lejjebb szorítsák. Ez rendszerint sikerült is, mert a gazdák afféle kartel ben tömörültek. Legkapósabb: a serdülő fiú Egy felnőtt béres évi bére általában 12 mázsa búza, 4 mázsa árpa és 30—40 pengő volt. Ezért a béres látástól vakulásig köteles volt dolgozni, semmiféle szabad nap nem járt neki. A gazdák, hogy még jobban kihasználják az elesett béreseket, legszívesebben serdülő fiúkat fogadtak fel, 12—14 éveseket. Ezeknek ugyanis csak a fele bért kellett fizetni, de a felnőttekével egyenlő munkát végeztettek velük. így aztán a gazda jól járt, de a fejlődőben levő szervezet idő előtt deformálódott, megrongálódott a nehéz fizikai munkától. Beros Ferenc tanácselnök kicsi gyerekkorától élte ezt a sorsot. De a hitét és reményét nem adta fel. Mosolyog, ahogy a múltból a jelenbe tér meg: — Elmúlt. Kibírtuk. De most már nem április 1-én ünnepeljük az élet kezdetét, hanem április 4-én. És mennyire más reményekkel, távlatokkal. Igen: mennyire más távlatokkal. Az egykori kisbéres most tanácselnök és a község történetének megírásán dolgozik. Marxista egyetemen tanul. De most más ügyért dolgozik. És ez erőt ad neki. Most is, íme, búcsúzik. — Sajnos, mennem kell a művelődési házba. Én vezetem a művészeti együttest. Próbát tartunk, mert ünnepre készülünk. Balogh József Kis ügy szép tanulsággal Az OTP bajai fiókja felszólított, hogy vizsgáljam meg tanulóink idei passzivitásának okát. Hosszú éveken át igen szép eredményeket értünk el, ebben az iskolai évben miért nem váltottunk be egyetlen forintot se iskolai takarékbélyegre? A látszat valóban ellenünk szólt. Az OTP csak a takarékbélyegek eladását vizsgálta, a mi négy osztályunk viszont már az első fél évben kereken 28 ezer forintot fizetett be takarék- könyvire. Ez tanulóként 210 forint átlagot jelent. — Nézd — mondja kollégám, akivel az ügyet megvitattam —, rossz kalapra tűzted a bokrétát. Vetesd ki a gyerekekkel a pénzt, aztán add be bélyegekre, s ezzel kitérsz a kellemetlenségek elől. — Nem cselekszem meggyőződésem ellen. Kicsiknél valóban jó nevelőeszköz játékos bélyeggyűjtéssel takarékosságra nevelni őket, a bélyeges forma azonban a középiskolákban elavult megoldás. Javasolni fogom az OTP-nek, hogy korszerűbb formát keressünk. mi falunknak is megvolt a maga bolondja. Mindenki ismerte, nevette és egy kicsit sajnálta is. Ahogy ez már lenni szokott. Páros napokon az alvégen járt, hét derekán a szurdóliában, szombat aztán elhozta hozzánk a felvégre. Misának hívta kicsi és nagy. Nyakában lisztes tarisznya lógott, kezében kosarat és egy furkós- botot szorongatott. Ez utóbbit a kutyák és a gyerekek végett. Nagyon félt a kutyáktól, azt meg egyenesen nem tudta elviselni, ha iskolából jövet körülugráltuk, nyelvet öltöttünk rá, vagy éppen arra ösztökéltük, hogy imádkozzék. Városra költöztünk csakhamar, s én csak a nyári vakáció idején találkoztam Misával. Gimnáziumba jártam, komoly fiatalembernek tartottam magam, s más hangra váltottam, ha a bolond öregapámék udvarára vetődött. Amíg két merőkanálnyi lisztjére és a 10 fillérre várt, ami kijárt neki, még beszélgettem is vele. Nagy búzakék szeméből ilyenkor csak úgy sugárzott az öröm. Anyám után kérdezősködött. Öt nagyon szerette, mert sohasem zavarta el, a gyerekeket is szétkergette, ha észrevette, hogy Misát csúfolják. Emlékszem az utolsó nyárra, amelyet a falumban töltöttem. Egyik augusztusi délután Hússal, az akkori szívem- választottjával sétáltunk a faluhoz búvó kis akácos szélén. Bent a bokrosából halljuk, hogy valaki matat. A lány leskelődő legényekre gyanított, én kutyákra. Ahogy széthajtottam magam előtt az odatévedt bodzabokor ágát, Misát pillantottam meg, amint az egyik fa tövében kuporog és zsebéből pénzt rakosgat egy kapart gödörbe. Treza néni gondozta akkortájt Misát. A falutól 5 pengőt kapott, s övé volt, amit koldulással gyűjtött össze a szerencsétlen. Hallani lehetett, hogy rosszul bánik vele. — Lám a bolond is rájött — gondoltam. Léptem volna vissza, de ekkor hátrafordult és észrevett. — Szép ruhát akarok búcsúra — vihogta felém. Ám ekkor ki tudja honnan, Treza néni csörtetett elő éktelen ordítozással. Piszkolta, tolvajoztá Misát. Rohant egyenesen a fához. Tíz körömmel kaparta a földet és szedte kötényébe az elrejtett pénzt, amelyet ki tudja mióta rejtegetett nda a szerencsétlen flótás. Aztán, amikor többet nem talált, elviharzott, ahogy jött. Még le is köpte a földön zokogó Misát. Odamentünk hozzá. Nem használt azonban sem a jó szó, sem a lányka cirógatása. Ekkor eszembe jutott valami. Pénztárcámból egy ezüst pengőt vettem elő. Vele szemben egy másik fa tövében lyukat kezdtem kaparni a földbe. Odajött. Markába nyomtam a pénzt és mondtam neki, itt rejtse el, Treza nem találja meg. Arca felderült. Lázasan kaparta a földet a pengőre s olyan kacagásba kezdett, amilyet azóta sem hallottam. Majd húsz esztendő futott arrébb, hogy úji’a falumban jártam. Misa után nem is érdeklődtem, megvallom, eszembe sem jutott. Az elmúlt hetekben aztán Bácsborsódon jártam. Abban a kedves határ menti községben, ahol a „híres-neves” bácskai Latinovicsok kastélyában kapott helyet a felszabadulás után a vidék egyik szociális otthona. Sok szépet és jót hallottam az öregekkel való törődésről, igényes környezetükről, amelyben élnek. Felkerestem őket. Éppen ebédeltek a nagy és napfényes, szépen berendezett ebédlőben. Nem akartam hinni a szememnek. Az egyik asztalfőn ülő, mintha csak Misa lenne. Kérdezősködni kezdtem. Nem tévedtem. Ott ült sötét ruhában, kicsit öregebb arccal, de éppen olyan világoskék szemekkel, ahogy utoljára láttam. Izgalmassá lett, vajon rám is- mer-e vagy sem. Elvetettem aztán a gondolatot, hiszen magam is megváltoztam a jó néhány esztendő alatt. A csoda mégis megtörtént. Misa tekintete rámtévedt. Felugrott. Szinte feldöntött mindent maga körül. Kirohant az ebédlőből. Megdöbbentünk. Előbb arra gondoltam, hogy a felismerés, mert ebben bizonyos voltam, valami lelki összeguban- colódást váltott ki lényéből. Indultunk volna utána. De már jött is vissza. Két ujja között magasra emelt egy ezüst egy- pengőst. Felém tartotta. — Tessék! — nyújtotta felém. — Köszönöm — mondtam, mikor átvettem tőle. — Van már ruhám, szép uras ruhám, televízió is van itt — büszkélkedett krá- kogó magasba a hangja. A körülállók nem értették. Csak mi ketten tudtuk Misával a fényes pénzdarab nagyon furcsa, de igaz történetét. Felvidéki István — Igen, de rád fogják, hogy spekulációra neveled őket. Hiszen a bélyegek után csak egy százalék kamatot ad az OTP, betétkönyvre meg öt százalékot — érvelt a barátom. — BE FOGOM bizonyítani, hogy nem elsősorban a kamat nagysága, hanem az a körülmény a döntő, hogy a betétes pénzt bármikor kiveheted, a bélyegeket meg csak az év végén válthatod be. De ha egy- egy osztály a magasabb kamat miatt adja betétre a pénzét? Az se baj. Realitásra neveljük a gyerekeinket. Államunk nem sajnálja a gyerekektől sem az ötszázalékos kamatot. A bélyeges takarékosság a kicsik fillérjeiből kíván forintokat formálni, ezt betétes formában nem lehet megoldani. De nagyobb összegekre betétkönyv kell. Senki se kívánja, hogy egy év alatt 50 ezer forintnyi bélyeget végignyaljanak. — Nem azt vitatom, hogy nincs igazad — adta meg magát a kollégám —de nem fogják megengedni, hogy egy hosz- szú ideje bevált formát felrúgj MEGKÖSZÖNÖM ezúton is az OTP felsőbb szerveinek, hogy megértettek: „Közölhetjük önökkel, hogy álláspontjukat teljesen elfogadjuk...” — írták. Schwalm Pál EZÜST PEHGÖ
