Petőfi Népe, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-21 / 44. szám
A kecskeméti színház bemutatója Szegedi Erika és Forró Pál II * '777 MAGYAR színpadon most kapott helyet először az ismert lengyel szerző Jerzy Broszkie- wicz bűnügyi drámája, melyet Kerényj Grácia ízléses, itt-ott árnyaltan szellemes fordításában mutat be színházunk. A néző okkal gondolhatta, hogy érdekes, eseményekben gazdag, dinamikusan áradó, pergő ritmusú színpadi előadásban lesz része, a bűnügyi dráma összes kellékeivel izgalmas nyomozással stb. Ezek a remények azonban csak részben válhattak valóra, hiszen a történet — melynek szálai két igen hosszú felvonásban bonyolódnak — tulajdonképpen nem is emelkedik a bűnügyi dráma szintjére, legalább is annak jól ismert és szokásos kellékeit nemigen tartalmazza a mű. Hellberg, ez a csendes, hósapkás hegyek ko- szorúzta német kisváros, ódon házaival, s a piroscserepes tetők fölött integető szikrázó hegycsúcsaival valóban turistákat vonzó szép látványosság. Ebben a környezetben mutatni meg a fasizmus kétségbevonhatatlan jeleit, a közgondolkozás vészes eltorzulásait — izgalmas írói feladat. Jerzy Broszkiewicznek azonban az említett politikai célkitűzéseket összeegyeztetni a bűnügyi dráma követelményeivel csak részben sikerült. Nem mindenütt kristálytiszta az ilyenféle művek fő összetartója, a logika és nem eléggé világO' san bizonyítottak a politikai tényezők, melyeknek elevenen kellene a néző előtt állniuk — nemcsak a darab gyengeségei következtében van ez így, .hanem azért is, mert Péterváry István rendezése nem számolt azokkal a lehetőségekkel, melyek valóban eleven politikumot varázsolhattak volna a néző elé. A díszletmegoldás például nem eléggé szerencsés: egy tökéletesen jellegtelen, inkább budapesti vagy balatoni bisztrót utánzó kávéház, melynek terra- sza úgy nyúlik be az egyébként teljesen néptelen, halott kisváros házai közé, mintha a Balaton hullámai vennék körül (talán valami jól konzervált, ódon stílusú, turistacsalogató igazi német söröző külsőségei inkább atmoszférát teremtettek volna, mint Borcsa Istvánnak ez a díszlete). Eléggé jellegtelenek a ruhák is. — az egy Jánoky Sándor rendőrkosztümje kivételével. Így aztán nem csoda (egyéb apróbb rendezői pontatlanságok mellett), ha a darab gyengeségei hatványozottan jelentkeznek. Amikor például a kóvéházban található hellbergiek biztatásától kísérve a pincérgyerek utána ered a menekülő fogtechnikusnak, akit ők teljesen alaptalanul kéjgyilkossággal vádolnak, mindenki eltűnik a színről, a beállt néma csend nem jelzi a további, tragikus eseményeket, így aztán a harmadik, egyébként is filozofikus gondolatmenetekkel túlterhelt részben nem olyan hatásos a minden lében kanál ügyvéd „zseniális ötlete”, hogy tudniillik a gyilkos után eredő tömeg nem biztatta, hanem lebeszélni akarta a gyilkosságról a pincért. A néző legalábbis nem hall semmit ebből a „hangzavarból”. Ha kiderül, hogy az emberek maguk is részesei a szörnyű tettnek, nem pedig megakadályozói, akkor már nem egyszerű botrány lesz az esetből, hanem talán határokon túlra is mutató politikai gyilkosság. Sajnos, az író túlságosan sokat markol. Nemcsak pergő cselekménysorokat nem tudott a színpadra varázsolni (éppen a legérdekesebb pillanatok nem a színpadon játszódnak le, hanem a díszletek mögött), sem pedig lélektani drámát, politikai sű- rítésű gondolatsort nem tud a maga teljes színességében felvázolni. Mindenből van a darabban egy kicsi, de az gém túlságosan meggyőző. A szereplők jó része becsülettel állja a próbát. Kitűnő alakítást nyújt Dévay Kamilla, Pathó István, Jánoky Sándor, Mezei Lajos. Jól illeszkedik az együttesbe Piróth Gyula, Major Pál, Somlay Emília, Szegedi Erika, Sajnos, azonban Perényi László az egész darabot végigbeszélő, politikailag dúsan színezett re- zonőr (vagy talán narrátor) szePerényi László, Pathó Istvá n, Dévay Kamilla és Piróth Gyula az első rész egyik érdekes jelenetében. repében egy nagy lehetőség mellett ment el, a könnyebbik megoldást választotta és nem vállalkozott a háború vége felé sebesülése miatt nyugdíjazott porosz katonatiszt teljes portréjának felvázolására. Szavainak sokkal keményebb csengést kellett volna adnia. A lágy, szentimentalizmus, a pehelykönnyű társalgó stílus egysíkúvá tette az alakot. Pedig ez a darab központi figurája. Csáky Lajos Perényi László, a süket őrnagy szerepében. /Ifern vagyok arányos ember "S® őszárú, fehér gatyában, kék kötény- ben járt az öreg. A feje nagy darabon kopasz volt és deres bajuszt viselt. Komótosan foglalatoskodott a ház körül. A tanya mellett, amelyben lakott, akácerdő volt. Mi az iskolából hazafelé menet oda jártunk játszani. Nagy csatározások, bú- jócskák zajlottak le a göcsörtös fák között, s bizony sokszor csak a sűrűben feltámadó sötétség küldött haza bennünket. Eleinte még én is játszottam, de negyedikben már nem szerettem az erdőt. Inkább ott sündörögtem Pista bácsi körül, aki roppant érdekes történeteket mesélt, amíg megreszelte a kapát, vagy egyszerűen csak a pipáját piszkálta. Tudtam, a tanyavilág azt tartotta róla, hogy Pista bácsinál csak a mesebeli szegénylegény tud nagyobbat hazudni, de az fél királyságot nyer ezzel. Mégis szívesen hallgattam a történeteit, s ha eszembe jutnak, máig is jókat derülök rajtuk. Egyszer, amikor a kerítést szegelgette, azt kérdezi tőlem: — Te méat nem mész játszani? — Engem már nem érdekel az erdő. — Hányadikba jársz? — Negyedikbe. — Hogy megy a tanulás? — Elég jól. Pista bácsi meddig járt iskolába? — Én gyerekem? Két évig, de elég is volt abból annyi. — Csak két évig? — kérdeztem elcsodálkozva. Hogy tudott megélni, ha csak... — Én-e?... Voltam én olyan legény virágkoromban, hogy csak no. Figyelj csak ide, hogy mi mindent cselekedtem. Egyszer a tizennégyes háborúban a bosnyá- kokkal hadakoztunk. Én már eugszfürer voltam akkor, oszt az igen nagy úrnak számított. A Cuca Vince volt a csizmapucoló legényem. Mondta is sokszor szegény Vince sógor, hogy nem járja dolog ez így, hisz néki két hold földdel nagyobb öröksége lesz mint nekem. Csatára készültünk erősen. Egy nagy búzatábla mellett üldögéltünk a Cuca Vincével. Pipázgattunk. Mondom a sógornak, hogy most már semmiképpen sem érdemes meghalni, mert október, november, december, oszt itt a disznóvágás ideje. Ez a Vince meg csak ott szusztorgatja, gyújtogatja a pipáját. Egyszercsak látom, hogy ég má a búza a hátunk mögött No, szaladnak is a bos- nyák tüzérek, meg a mieink. Oltottuk aztán a tüzet keményen. Idáig rendben is lett volna a dolog, hanem mék az ezredparancsnokhoz, mert küldte értem a futárt. Nosza, mondok, ennek fele se tréfa. El van ám keseredve a parancsnok úr, de igen nagyon. — No István fiam, most mit csinálunk? — Ügy illik, hogy helyrehozzam a hibát — mondom én. Ügy is lett. Alám adta az ezredes úr a Csillagot. Világi szép ló volt az fiam, de nagyon szép...! Lassú vágtában érkezek a bosnyák ezred táborába. Hívatom a vezért. Az ustor nyelével húzok egy vonalat a földön és kiadom nekik, hogy sorakozzanak föl a vonal mögött, mert az ezredem felkészült a támadásra. Senki ezen a vonalon át nem teheti a lábát, míg az ezredem ide nem ér. Keményen beszéltem velük, az ostorommal meg csak pattogtattam, de olyan kényesen, hogy a vállam meg se mozdult. Visszatértem oszt az ezredemhez. Itt aztán..; Balkán dohányom volt nékem. Nagy kényelemben megtörnöm a csibukot, az ezredes meg kotorász körülöttem, mint akinek a hasa fáj. Azt mondja: — Hát Pista fiam, csatarendben áll a bosnyák. Mi lesz velünk? — Állítson ki a sátra elé száz katonát egy léniába, a többi feküdjön le aludni. _ Az isten akarása szerint valónak ■t *‘ mutatta magát az én cselekedetem. Pocsék őszi eső kezdett zuhogni. Éjszakára berendeltem a legényeket a sátorba, nappal kiállítottam őket vissza. Kint áll a vonal mögött a bosnyák had is. Kiabálnak, fenyegetnek, hogy mi lesz mán. Szakadt az eső egész héten. Háromszor átmentem közben az ellenséget megfeddoi a nyugtalansága miatt. Pacallá ázott kint a bosnyák mind. Azt meg nem is mondtam, hogy a konyhalegényeket is a vonal mögé állítottam, nem volt oszt nekik evés egész héten. Atugratok hozzájuk. Akkor már imitt-amott áll egy legény, a többi meg fekszik a sáros, fekete földön. Mondom az egyik nagy dromedár puskásnak, hogy lőjj mán egyet ide a kalapom szélihöz. Vi- gyázzba kapja magát a legény erre, oszt célba vesz, de a puskája csak csettint egyet. No mondok, akko’ adjátok meg magatokat, mert a puskaporotokkal kutyaólat lehet mán tapasztani. Szalad oszt hozzám a vezérük, hogy a csizmám talpát megcsókolja, mert annyira tönkresilányultak a várakozásban, hogy alig várták a legyőzésüket. _ á ksztán gyerek. Elhiszed-e, amit én ““ beszélek itten neked? — hajolt hozzám a huncut kék szemével vizsgálódva. Pista bátyám dicsősége magasra emelt engem is, és halk tisztelettel mondtam, hogy igen. — No, elég nagy marha gyerek vagy te akkor, pedig rendes ember az apád. Mi akarsz te lenni, ha megnősz? — Tengerész — vágtam rá minden gondolkodás nélkül. — Tenger? — tűnődött el, majd újabb történetbe kezdett. — Tizennégyben jártam egyszer a Fekete-tengeren, oszt a királydinnye úgy meg- szurkálta a talpam, hogy két hétig pálinkával kenegette a csicskásom. Elhiszed-e? — Nem hiszem — mondtam határozottan az előbbi eseten okulva. Kemény nézésétől azonban megijedtem és megváltoztattam a véleményemet. — Elhiszem! — Mondom, hogy marha gyerek vagy te. Oszt miért nem játszol a többiekkel? Hiába vagy negyedikes az oskolában, nem vagy arányos ember. Legalább menj cd hozzájuk, oszt vállald el, hogy te leszel ; hunyó. A többiek elbújnak, te meg szépe hazaballagsz. Bujkálhatnak kedvükre. No menj már. S kétségekkel a lelkemben útnak indított Bittó István
