Petőfi Népe, 1965. január (20. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-23 / 19. szám
Község, amelynek csak jövője van A tizenöt été önálló Tabdi „Irodalmi emlékezések“ rendszeres gyűjtését kezdték meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az „Irodalmi emlékező-, sek” gyűjtőnév alatt szerepel minden eddig folyóiratban megjelent és egyéb formában publikált, valamint az emberek emlékezetében élő, az irodalom kiválóságaira vonatkozó visszaemlékezés. A jövőben itt őrzik neves íróinknak magnetofonszalagokon megörökített hangját. A múzeum két munkatársa hangszalagra vesz. illetve feljegyzéseket készít az élőszóval közölhető, irodalmi vonatkozású érdekes visszaemlékezésekről. Érdekes dokumentum fekszik előttem. Nem minden község dicsekedhet hasonló ritkasággal. A jegyzőkönyv, amely a hatalmas, zöld fóliáns első oldalán kezdődik, gondos kézírással van papírra vetve, s még az olvasáshoz sem szokott szem is könnyen eligazodhat a betűk kacskaringéin. Készült pedig ez a jegyzőkönyv „... a községi képviselőtestületnek és elöljáróságnak megalakulásáról..Tabdiban, 1950. januárjában. A jelenlevők felsorolása, majd a tisztségek és azok viselőinek a leírása után aláírások és pecsét, amelyen még ez olvasható: Pest- Pilis-Solt-Kiskun vármegye, kiskőrösi járás. Ülünk a postával összeragasztott tanácsháza épületének egyik szobájában, és elmélkedünk az eltelt tizenöt esztendő felett. Kimutatások, hivatalos iratok kerülnek az asztalra. Flaisz Ferenc, aki 1960 óta vb elnök, időnként megvakarja borostás állát, aztán gondterhelt arccal nézi a számoszlopokat. Lovasi József, a községi tanács vb titkára elteszi a könyvet, és beszélgetni kezdünk. — Nem kell azt gondolni, hogy tizenöt évvel ezelőtt Tabdi már község volt. Alig néhány ház lapult a földút mellett. Félig Kiskőröshöz, félig pedig Csengődhöz tartozott ez a rész, amit Tabdi-szőlők néven ismertek. A felszabadulás előtti időkben csak adófizető terület volt ez, s a pénzből ide semmi sem jött vissza, mindig csak ment — kezdi az elnök. A portalanított úton egy hatalmas teherautó dübörög végig Szekerek, vontatók saját kezűleg készítette el. Két évvel ezelőtt napközi otthonos óvodát létesítettünk, de ez már most szűknek bizonyul. Ugyancsak nagy jelentőségű a község fejlődésében az 1961 őszén elkészült csengődi bekötőút. Sajnos, a vasútállomáshoz még ma is sárban, hóban kell gyalogolnunk másfél kilométert... — Ennek az útnak már története van — de csak adminisztrációs története. A község lakói ugyanis 1962-ben segítséget kértek a probléma megoldásához. A megyei tanács építési és közlekedési csoportja az év december 8-án felkérte a községi tanácsot, hogy mérje fél az utat, a várható társadalmi munka értékét és kérelmüket juttassák el a csoporthoz, hogy az út építéséhez felújítási keretet tudjanak biztosítani. Január 9-én Nem teher az öreg ember A napfényes szép óvoda-napköziben kellemesen töltik el a napot a község apróságai. Képünkön: egy kis bábjáték a figyelmes közönségnek... IDŐS emberek gyakran panaszkodnak amiatt, hogy öregségükre magányos, társtalan emberré válnak. Amíg dolgoztak, zajlott körülöttük az élet, gyakran meglátogatták őket rokonok, ismerősök is. ünnepen, népnapokon a vezetők, s a munkatársak is benéztek hozzájuk. Azután jött az öregség, a nyugdíj, s úgy látszik mindennek vége, hiszen üressé, hűvössé vált körülöttük a világ, úgy érzik, nem kellenek már senkinek. Nem hívják segíteni őket, nem hívják tanácsot adni, pedig szívesen elmennének. Boldogan elmondanák, amit tudnak, amit hosszú, munkás életük során tapasztaltak, s ráadásul hasznosságuk tudatában önérzetben is megerősödve élhetnének tovább. S ha segíthetnek, úgy gondolják; kérni is könnyebb, hiszen az idős, munkaképtelen ember gyakran rászorulhat a támogatásra. Van, ahol megértik az öregek gondjait, emberséges légkört teremtenek körülöttük, iparkodnak széppé, barátságossá tenni megérdemelt pihenésüket. De olyan hely is akad, ahol másként áll a helyzet. Nem egy termelőszövetkezetben hidegen, embertelenül bánnak a nyugdíjasokkal. Az elnök valósággal háborog, ha segítségét kérik, azzal felel, hogy neki előre kell néznie, nem herdálhatja, a közös jövedelmet múltbéli érdemek jutalmazására. Kimondva, vagy kimondatlanul, az a véleménye, hogy az öreg ember elégedjen meg azzal, amit kap. SZŰK LÁTÓKÖRŰ, a mai világtól nagyon idegen felfogás az ilyen, különösen, ha egy tszelnök vallja. Hiszen szövetkezeteink egész sora úgy lett szépen boldoguló, izmosodó közösség, hogy az öregek igenis „zavarták a vizet”, ők álltak a városba tóduló fiatalok helyébe,, jórészt ők viselték az indulás, az új élet megteremtésének terheit. S még ma is feldobban az öreg szív, ha valami veszély fenyeget, ha összetorlódik a munka. Hívni se kell őket, mennek maguktól, mert megszokták » cselekvést, mert úgy diktálja a becsületük. Meg kell hallgatni az öregeket, nem lehet csak úgy elintézni őket, hogy „nem értik az újat”. Elégedetlenségük, panaszaik nagyon is természetes, figyelemreméltó emberi érzésekből fakadnak. Egy fiatal tsz-elnök nemrég utánajárt idős parasztjai jónéhány kifogásának, s rádöbbent, hogy nem az új világ, nem a sorsforduló hozta számukra a legnagyobb gondot. Az újat megértik és elfogadják, ott, ahol iparkodnak is megértetni velük. A panaszok oka inkább az öregséggel járó kisebbségi érzés volt. Attól féltek, hogy felesleges embernek, nyűgnek érzi őket a család, a közösség, s ezt az érzést nagyon nehéz elviselni. Különösen olyan olyan embereknek nehéz, akik azelőtt a maguk kis portáján valakinek érezhetik magukat, s szavukra nem egyszer a falu egész népe figyelt. Ma is azt szeretnék, ha hasznos embernek tartanák őket, akiknek jelenléte nem teher a többiek számára. S ahol ez nem így van, ott igen nehéz az öregek sorsa. Ott nem csupán a magány, a betegségtől, az elmúlástól való félelem gyötri őket, hanem sokkal inkább a feleslegesség érzése. HADD NYUGTASSUK meg mindazokat, akiket ilyen félelem gyötör: a mi világunk viszszafelé is néz és nagyra becsül minden valódi értéket, azt is, amit valaki régebben teremtett meg. S az öregek tapasztalata, becsülettel végzett munkája számunkra felbecsülhetetlen érték, amelyet nagyon is tisztelünk. Nemcsak úgy, hogy szavakban elismerjük az idősebbek érdemeit, hanem úgy is, hogy megosztjuk gondjainkat, segítjük őket, s úgy is, hogy felhasználjuk tudásukat, tapasztalataikat. Arra is vigyázunk, ne érje őket méltánytalanság, ahogyan a régi világban gyakran érte a munkában elfáradt, idős embereket. DOLGOZTAK, tettek, amíg erejükből futotta, kijár nekik az alkotó embert megillető tisztelet és megbecsülés. <K. Gyj kanyarodnak a cingár téli napsütésben az új házak között. Az emberek kihasználva az enyhe időt, kint keresnek elfoglaltságot. Gallyazzák a fákat, kerítést csinálnak. Flaisz Ferencet telefonhoz hívják, s addig a titkár veszi át a szót. — Az itteni emberek már a harmincas években is követelték az önállóságot, de akkor csak legyintettek rá. Pedig az eltelt 15 esztendő ékesen bizonyítja, hogy mit jelent az, ha egy község maga intézheti sorsát. Azelőtt tanyavilágnak számított Tabdi, ma 1570 fő lakik itt, összesen 420 család, s körülbelül ugyanannyi háza is van. Egész utcák épültek fel az elmúlt évek alatt, különösen az utóbbi hát-hét esztendőben, de a mai napig sem csökkent a lendület. Természetesen a lakóházak mellett középületek is helyet kaptak. Főleg az iskolára volt nagy szükség, mert a felszabadulás előtt mindössze három tanterme volt a tanyavilágnak. Ma a község 250 tanulója nyolc tanteremben tanul és a régi kettő helyett, tizenhárom pedagógus foglalkozik velük. Közben visszajött az elnök elvtárs, de még le sem ül, kopogtatnak az ajtón. Két fiatalember lép be pufajkásan, kipirult arccal. Még szinte gyerekek. Elnök bácsinak szólítják Flaisz Ferencet, s tanácsot kérnek, hova rakják le a betongyűrűket. Néhány szó után elviharzanak, kint felbúg az autó motorja, s mi folytatjuk a beszélgetést. — Nagy eredmény volt a villany bevezetése 1960-ban — mondja a vb-elnök. — Közel másfél millió forintba került ez a munka. Természetesen jelentős állami támogatást is kaptunk. Szintén abban az évben bővítettük az iskolát 56 ezer forintos költséggel, majd 1961- ben tűzoltószertár épült ko- f moly társadalmi munkával. Az ajtókat például a parancsnok már ment is a- kérelem a megyei tanács illetékes osztályához, de azóta semmi hír. A tabdiak továbbra is sárban és hóban gyalogolnak az állomásnak nem nevezehető kalyibához, ha utazni akarnak. — Reméljük, hogy a nem távoli jövőben ez a kérdés is megoldódik — folytatja a megkezdett beszélgetést a vb elnöke. — örülünk, hogy a kultúrház is nemsokára elkészül, az óvoda építését pedig már befejeztük — Sőt, a földművesszöveike zet új üzietházat kap — kapcsolódik a témához Lovasi elvtárs. — A járási központ erre ígéretet tett, s valószínűleg a tavasszal fognak hozzá a munkához. S hogy magunkat se hagyjuk ki: kilátás van a községi tanács új székházának felépítésére is. Sokat lehetne még írni a község elmúlt 15 esztendejéről, de itt csak erre vállalkozhattunk, hogy a legfontosabbakat rögzítsük, elmondjuk. Beszélgettünk a község lakóival is, azokkal az emberekkel, akik nemcsak szemtanúi, hanem aktív részesei voltak a fejlődésnek, a nagy átalakulásnak. Mást azonban ők sem tudtak mondani, mint amit röviden és tömören a 66 éves Judák Pista bácsi fogalmazott meg: — Nem is lehet a kettőt összehasonlítani. — Pista bácsi több mint 30 éve lakik Tabdiban, feltétlenül hihetünk neki. Az írás végére érve rájön az újságíró, hogy elhamarkodott volt a cikknek a fenti címet adni. Tabdinak ugyanis nemcsak jövője, de igen nagy múltja is van. Időben ugyan rövid 15 esztendő, de eredményekben talán évszázadoknak is megfelel. Kétségtelen, hogy a következő évek gazdagabbak lesznek, mint a múlt, mert azok az emberek formálják, alakítják a falu sorsát, akik otthonuknak tekintik a valamikori sivár tanya világból kifejlődött községet. Gál Sándor 1 *1 Wl *6$» «**• ín».' i /^Vl 1 »p« *VtÖ* A kedélyes ezredkürtös A kis büfé egyik asztalánál fogyasztottam szerény tízóraimat, amikor egyszerre artikulátlan trillák verték fel a helyiség csöndjét. A vércsevíjjogásra emlékeztető áriázást egy dúlt arcú, könnytől maszatos ábrázatú férfiú szolgáltatta, aki az imént tért vissza a toalett hölgyek számára fenntartott szektorából. Lezökkent az egyik székre, s miközben markai közt egy nagyfröccsös korsót dédelgetett, működésbe lépett az idegtépő hangforrás. — Dombóvár, ó édes, drága Dombóvár, hol vagy már?!... — sikoltotta fájdalmát a borús magyar délelőttbe. S ez így ismétlődött röpke megszakításokkal mintegy 10 percen át. — Nem lehetne mégis jobb belátásra bírni őt? — kérleltem a kiszolgáló személyzet egyik tagját. — Muszáj ezt nekünk hallgatni? — Muszáj! — hangzott a megfellebbezhetetlen kijelentés. — Pista bácsi olyan, mint a dögvész, vagy az ázsiai ifluenza. Könyörtelenül végigseper a környéken, amelyet birtokába vett! Nevezett irtózatos mezzoszopránja eközben már az égbe kiáltott, s minden más megnyilvánulást elfojtva a helyiségben, zokogva érdeklődött Dombóvár holléte felöl. Előzékenyen asztalához léptem, s ismereteim gazdag tárházából merítve közöltem vele, hogy az említett 14 ezer lakosú község járási székhely és vasúti csomópont a Kapos völgyében; vasúti talpfatelítő teleppel, sajtgyárral, törökkori végvárral és bronzkori leletekkel. Majd megkérdeztem, hogy talán a honvágy gyötri Dombóvár után? — Soha ebben az életben nem jártam még ott — vallotta be. De élt ott egy nő, akivel negyven éve leveleztünk. Hej, Dombóvár, ó Dombóvár, vajh hol vagy már! — Pedig szentül meg voltam győződve, hogy Pista bácsi az ottani sajtgyárban tevékenykedett — harsogtam túl a finálét. — Mert arra, hogy bronzkori lelet volna, gondolni sem mertem! ■ Egyik sem, fiam. Vedd tudomásul, hogy ezredkürtös voltam a pécsi ludovikán! — Mely hasonlóság az érdekes életpályák közt! — csaptam össze tenyerem. — En viszont Kunpeszéren, a Louvre-ban voltam anno dacumál restaurátor .., Nyomban sírvafakadt. S ellentmondást nem tűrő hangon szólított fel, hozzak számára egy újabb krigli hangerősítőt. Hasonló atrocitások elkerülése végett óvatos, de sietős elszakadó mozdulatokhoz folyamodtam, attól tartva, hogy a hajdani ezredkürtös parancsmegtagadás címén megtizedel, netán felkoncol. ... Alkonyattájt a főtéren jártam, amikor a kezdődő hófúvás újfent édesbús melódiákat sodort felém. — Édesanyám, drága jó édesanyám, ki tudja hol vagy már?!... — fisztulázta időnként dacos férfisírással küszködve a jólismert hang. Szerényen, de határozottan tértem ki az úttest mindkét oldalán közeledő angyali Pisla bácsi elől... Legyen neki könnyű a fröcscsöspohár! —jóba—
