Petőfi Népe, 1964. december (19. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-20 / 298. szám
A SZEKRÉNY sarkában hetek óta gyűjti feleségem a különféle karácsonyi ajándékokat. Változatos formájú dobozok, kisebb-na- gyobb staniclik, ta- sakok sorakoznak egymás fölött tarka össze-visszaságban. Ott van közöttük az a társasjáték is, ami mérhetetlenül sok fejtörést okozott nekem az utóbbi időben. Keresztfiunk, a négyéves Zsolti kapja majd, de addig.., Nos, addig én gyakorolok vele esténként néhány órácskát — ha sokat próbált idegeim nem mondják fel idő előtt a szolgálatot. Igazán elmés kis Játékocska, meg kell hagyni. Adva van egy fekete bádoglemez és jó csomó változatos formájú, színes lapocska, a- miket a beléjük épített kis mágnes segítségével oda lehet tapasztani a lemezre. A doboz fedelén tucatnyi figura rajza látható: kerekfejű babák, tündérpalota, és egyszerű családi ház stb. Ezeket mind-mind könnyűszerrel kirakhatja a lapocskákból bárki. Még egy négyéves gyerek is. Csakhogy: a kedves kis eladólánv a boltban elmondta, JÁTÉK hogy a fedélen látható figurákon kívül az állatvilág szinte minden négy lábon járó, csúszómászó, avagy szárnyas képviselője összerakható a lapocskákból — csak fantázia kell hozzá. Hogy állítását bizonyítsa, néhány másodperc alatt összeillesztett egy ügyes kis kutyát és egy kétpúpú tevét. SAJNOS, figyelmemet ezalatt az a felhúzható versenyautó kötötte le, amit a pult másik felén próbált ki pontosan hatszor egymás után egy gyanakvó tekintetű hölgy. Ezért aztán amikor kiléptünk a boltból és feleségem megkérdezte: Remélem, megfigyelted, hogyan kell tevét csinálni? — őszintén így válaszoltam: Nem. De miért is figyeltem volna. Hallottad, hogy csak fantázia kell hozzá. Azt pedig remélem, nem vonod kétségbe, hogy képzelőerőben nem állok hátrább, mint egy zsenge korú bolti eladólány? , — Na, jó, csak azért mondom, mert szeretném, ha Zsoltinak te mutatnád meg, mi mindent építhet. Tudod mennyire szereti az állatokat. Hadd örüljön a gyerek. — így a feleségem. Az első este határtalan önbizalommal vettem elő a játékot és hitvesem felügyelete mellett hozzáláttam a teve megalkotásához. Na és ... másnap ismét. Majd újra... Aztán ... Egy hete hiába várja a sivatagok hajója a bádoglapon, hogy kielégítsem jogos igényét és felszereljem egy egyéniségéhez illő koponyával. A rombuszok, négyzetek, félkörívek, háromszögek minden lehető variációját kipróbáltam már. Egyik sem hasonlít. Álmomban fejetlen tevék üldöznek a végtelen sivatagban. És ha arra gondolok, hogy ennél még nehezebb állatok is vannak — például a hétfejű sárkány —, a karácsonyig hátralevő napok száma pedig vészesen fogy, akkor már-már úrrá lesz rajtam a kétségbeesés. AZT HISZEM, előre kell hoznom a jövő évi szabadságomat, hogy több időm legyen az alkotásra. B. D. Visszatérő telek fényei Ö, visszatérő telék fényei! Fehérség, hó, zúzmara . . . Fákon dér-csipke már. S az új tél kérdezi: elmúlt nyár emlékeit visszavárom? Ó, holnapba serdülő tegnapok! Halál itt — de születés ott már! Vajúdás... fájó-édes állapot; rügyek bújásán virraszitottál! S te, szív, derülj, ha téli fények visszatért szépsége köszönt rád, és feléd zizzennek a léptek: a zúzmara-csipkés legendák! Antalfy István és változik is, ha mi is segítünk rajta, amit tudunk. Remélem, Karsai elvtárs is velünk tart? Este, ha nem fárasztja, nagyon szívesen látjuk egy kis beszélgetésre, fontos dologról lesz szó —, s máris otthagyta, mintha csak mellékesen jutott volna eszébe, amit mondott. Pedig Karsai érezte, hogy többről van szó. Érdekes. Eddig őt még senki sem szólította elvtársnak, csak „tanár urazták”, ahogy az iskolában is szokás. De nem is igényelte ezt a megszólítást. Nem azért, mert sértőnek találta, hanem mert nem illik rá. Ö nem elvtárs, csak egy tanár, ahogy mondani szokták: egy régi vágású tanárember, akit nem érdekel a napi politika. De most olyan természetesen- jött ez a titkár szájából. Igaz, köztük él pár napja, de milyen kevés idő ez egy ember megismeréséhez. Ügy látszik, mégis megbíznak benne. Ö is, mintha régen ismerné az öreg Szikit, meg a többieket. Közéjük tartozónak érezte magát. A gesztusaikat, a szenvedély ességüket egyelőre nem tudja és nem is akarja átvenni, de ezért tagadhatatlan, van ebben valami magával ragadó, valami imponáló: szemben úszni a szenny« árral és megpróbálni a lehetetlent. Csak hát azért mégsem neki találták ki az ilyesmit.. . Vegyes érzelmekkel hagyta el a szobát, hogy egy kis friss levegőt szívjon odakint az udvaron. Nézte a szomorkás őszi tájat, a kerítésen túl kezdődő letarolt földeket, a megbámult kukoricaszárat az úton hazafelé óvakodó embereket, akik mentik, (ami menthető, tököt, répát, krumplit- cipelnek. S felvillant előtte a kép, amit ma délelőtt látott. Egy öreg parasztember — András bácsi jutott eszébe róla — csoszogott be a gépállomásra. Az igazgatót kereste, aztán beérte a párttitkárral is. — Felszántjátok-e a földemet az idén édes fiam? — nézett rá elhomályosuló szemekkel. — Mert eddig mindig ti csináltátok, öreg vagyok már, nem boldogulok magam. Számítok rátok. Alá is írnám a papírt, ha kell. Csak a nevét, meg a címét írták fél, de nem írattak alá vele semmit. Majd felkeresik, ha indul a munka. S hogy mikor indul? Ök is azt remélik, hogy rövidesen. — Mert élni azért csak kell, meg ennivaló is kell, ha már a forradalom i® van, vagy mi a csuda! — annyit mondott búcsúzásul az öreg és ahogy jött, el is ment. A titkár csak a torkát köszörülte és szólni is alig tudott. S aztán csak annyit mondott rekedten : — Ebbe a kis öreg parasztban több becsület van, mint az összes hőzöngőbe együttvéve. Szántani, vetni akar. Hej, pedig ez csak egy csöppje a mi munkánknak! Ha tudnátok, mi van a tsz-ekben!... És nagy csönd ült a szavai nyomán. Mindenki tudta, mire gondol, hiszen nemrég beszélte el, mit látott a szomszédos DóÁ Gloria Hungáriáé atyja öreg, anekdatázó kedvű parasztember, akinek mozgását elnehezítették a munkában telt évek. Aki először látja Kocsis Pált, annak agyában először ez a kép rögzítődik. És ha megtudja róla, hogy Kossuth-díjas szőlőnemesítő, s hogy az általa kitenyésztett fajtákat Kaliforniától Üzbekisz- tánig az egész világon ismerik, s hogy személyes jóbarátja Kodály Zoltánnak? Ä kép jellege ezzel sem változik, csupán gazdagodik. Kocsis Fái megmaradt a kecskeméti- katonatelepi homok egyszerű fiának és kitűnő ismerőjének. Nélküle nemcsak a homoki szőlőkultúra, de ez a vidék is szegényebb lenne. Hozzátartozik a tájhoz, millió szálú gyökér köti hozzá. , Pali bácsi nyolcvan éves. Húsz év híján egy évszázad. Egy eseményekben és munkában gazdag, burjánzóan termékeny élet foglalata. Lekötözött ágak A jókora szoba faláról képek néznek vissza ránk. Közöttük Pali bácsi festményei. — Tizenkét éves koromban festőnek készültem — meséli. — Ifjú koromban sem tettem le erről a szándékomról, miután két évig a Kecskeméti Művésztelep lakója voltam. Sőt Pesten is. többedmagammal, műteremben laktam. Belekóstoltam a bohém életbe. Az volt a tervem, hogy Párizsba megyek, Matisse festőiskolájába. Apám azonban sem anyagilag, sem más módon nem támogatott, s így a tervem meghiúsult. Visszatértem hát Hankovszky Zsiga bátyám úrréti szőlőjébe, ahol már diákéveim nyarait is nagy kedvvel töltöttem. Apám, aki jó nevű bognérmester volt a Ka- szap utcában, azt akarta, hogy gazdálkodó legyek. Ám én jobban éreztem magam Zsiga bátyám gyönyörű és hírneves ültetvényén. s lassanként megismerkedtem a növénynemesítés műhelytitkaival. Az egykori tanítómester nyomdokain járva kezdett el kísérletezni Kocsis Pál. Egyebek között a, körtefákkal, oly módon, hogy az ágakat lekötözte. A fajtákat úgy válogatta össze, hogy a legkorábbitól kezdve a legkésőbben érő körtézsában, ahol úgy szóródott szét pár nap alatt a közös, mint a pelyva. — Hogy fogjuk ezt összekaparni megint? — tette fel a kérdést, s csak töprengő hallgatás volt rá a válasz. Kársait soha, de soha nem érdekelték ilyen problémák. Hogy lesz-e eső, vagy nem, hogy egy darab földet elvert a jég, aratnak, vagy vetnek a parasztok — távoli volt a számára. Izig-vérig városi ember volt, aki csak akkor dünnyö- gött, ha a boltban nem kapta meg, ami neki kellett. De most nem tudta volna kimondani azt, hogy „mi közöm hozzá”! Hiszen érző ember máskülönben, s mint a vasról a rozsda, a súlyos kalapácsütések hatására, úgy pattog le a rárakódott máz az ő leikéről is a nehéz percek és napok pörölyei alatt. — Megfázik! — szólalt meg a háta mögött Halasi, aki úgy látszik megsokallta a tanár sétáját. Aztán karon fogta, mint a gyereket és betessékelte az irodaépület folyosójára. — Csak egy bőrünk van, és arra vigyázni kell! — nevetett teli szájjal és hátba üftögette a lábadozót. A tanár fejéből végképp elszálltak az ólmos, nehéz gondolatok. Mosolyogva hallgatta ezt a mackó külsejű, de fürge észjárású embert, aki olyan jól ért a kókadozó kedélyek fel- villanyozásához. (Folytatása következik.) kig minden változat megtalálható legyen. Szépen sikerült az ültetvény. Az igazi lendületet azonban Mathiász János adta a fiatal kertésznek — A kiskun homokon akkor sokfajta szőlőt termesztettek — emlékezik Pali bácsi. — A leromlott, elkorcsosult fajtáknak jobb minőségű és nagyobb hozamú szőlőkkel való helyettedom. Hogy hogyan? A százszoros nevű direkttermőt kereszteztem a „Mathiász Jánosné”- val. A száz egynéhány hajtásból kettő lett olyan, amelyik ellenállt a peronoszpórának. Ez utóbbiakat újból a „Mathiász Jánosné”-val hoztam össze. Most már jóval több volt az olyan magonc. amelyen nem fogott a gombabetegség. Még hozzá háromféle — fehér, piros es fekete — változatban fordultak elő. Ám ezzel az eredménnyel sem elégedtem meg; a piros változatot megint csak a „Mathiász Jánosné”-val kereszteztem. Ez most az üvegházban van. Meglátjuk, mi lesz belőle... Nincs könnyű dolga a szőlő- nemesítőnek. Sikerek és kudarcok egyaránt érhetik. Pali Bácsinak is jutott mindegyikből. Készülő önéletírásában, amelyből két évvel ezelőtt az Arany- homok antológia részletet közölt, ezt írja: ... Elcsüggedni soha nem tudtam mert mindig közbe jött az újabb ég a legújabb siker, ami a további munkához kedvet adott.” Ezt most ezzel egészíti ki: _— A szőlőnemesítés olyan tevékenység, amit soha nem lesítése egyre sürgetőbb feladat volt. Ezt végezte nagy-nagy sikerrel az öregúr. E szón — öregúr — az emlékezés melege süt át. A világhírű szőlész legjobb tanítványává vált Kocsis Pál. * A kezdet és a folytatás Csakhogy a „legjobb tanítvány” a mesterénél is többet akart elérni. — Az öregúrtól kértem a „Mathiász Jánosné” vesszőiből, hogy a kadarkával, a futóhomoknak ezzel az elpusztítihatat- lanul szívós szőlőfajtájával keresztezzem. Ládában neveltem a magoncokat, amelyek piros szíkleveleket hoztak Ám olyan gyorsan növekedtek, hogy le kellett venni a láda alját, s az egészet új ládába helyeztem. Ezt aztán még négyszer megismételtem. Több méter hosszúra nőttek a palánták. Amikor vesz- szővé erősödtek, lehajtottam őket, s máris jelentkeztek a termőrügyek. Az első évben tíz fürtöt szüreteltem róluk. A módszert Mathiász János is átvette. így kezdődött. S ehhez méltó volt a folytatás is. Sorra születtek az új hibridek, s hogy csak a legismertebbet említsük: a „Gloria Hungáriáé” az „Ida”, az „Irsay Olivér” és a „Kocsis Irma”. A korábbiaknál jobb, zamatosabb, szép küllemű termést hoztak e hibridek. Pali bácsi sok kedves emléke közül is kiemelkedik a tizenkét év előtti. Kodály Zoltán látogatta meg, akiről rögtön el is nevezett egy új fajtát. A névadó sorra kóstolta a fürtöket, s ő maga választotta ki azt, amelyiknek a „keresztapaságát” vállalta. El is vitt néhány szálat. hogy gyarapítsa velük kertjének gyűjteményét. Segíteni a természetnek Az idős szőlőnemesítő több minit kétszáz új fajtát mondhat a magáénak. Közülük jó néhányat százezer, sőt. millió számra szaporítanak a törzstelepeken. * Megkérdem, közülük melyiket tartja a legkedvesebbnek, a szívéhez legközelebb állónak — Ezt már sokszor kérdezték tőlem — feleli. — Mindig a legutóbbit, ezt szoktam válaszolni. Most sem mondhatok mást. Nos. elárulom hogy mostanában a peronoszpóra-mentes fajta kitenyésztésén szorgoskohet befejezni. Az igényeik mindig növekednek. Most az a lei- adat, hogy lerövidítsük a te- nyészidőt, s így a homoki étkezési .szőlő elsőnek jelenhessen meg a világpiacon. És az, hogy a nagyhozamú borszőlő étkezesre is alkalmas legyen. — Majd kis mosollyal hozzáteszi: — Hogy'ezt miként érjük el? Egyszerűen úgy, hogy segítünk a természetnek. A világsiker utján Kocsis Pál nagyszerű életpályája nincs híjával „ hivatalos elismeréseknek sem. Már a század tízes éveinek első felében megrendezte szőlőfajtáinak a kecskeméti, később a budapesti kiállítását. Az ezeket követő kiállításokról is újabb sikerekkel tért vissza. A forradalmi munkás-paraszt kormány 1959-ben Kossuth-díj- jal tüntette ki a szőlőnemesítés terén elért, nemzetközileg is elismert eredményeiért. Elismerésekben az idei év sem volt szűkös. A „Glória Hungáriáé” szőlő elnyerte Bécs város nemzetközi nagydíját. A „Kocsis Irma” bora a nemzetközi borversenyen aranyérmet kapott. Noha már nyugdíjas, napjai most is szorgos tevékenységgel telnek. Egykori mesterével, Mathiász Jánossal együtt vallja: „Nem az a jó szőlész, aki az életben sokat dolgozik és meggazdagszik, hanem aki az egész világnak hasznos és maradandó alkotásokat tud létrehozni.” A kilencedik évtized küszöbén Pali bácsinak igen hosszú életet kívánunk és további sikereket a homoki szőlőnemesités- ben. S kívánjuk azt is, hogy mielőbb ezer és ezer holdon hozzon gyümölcsöt az a mag, amit Pali bácsi elhintett ezen a vidéken. Mert a jövő termőrügyei már jól látszanak. Hatvani Dániel A hévízi tónál Ne hagyj el engem, ifjúság mosolygó kék világa, borulj rám, mint a napsugár e szelíd pannon tájra. ölelj át, mint e gyöngyszínű kerek kis tó, szelíden, s tündérrózsáid nyíljanak szívemben, mint e vízen. Köröskörül, e tó körül csak ifjú arcot látok, 5 élet, hintsd el bennem is örök megújulásod. Nincs, nincs öregség, alkonyat, s ha egyszer el kell menni, arcomon tudjam akkor is e bölcs derűt viselni. A sírban sincs más, csak a lét piros, kerengő násza, hiába zúg fel olykor itt Berzsenyi boreásza. Csuka Zoltán
