Petőfi Népe, 1964. november (19. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-13 / 266. szám
Í964. november 13, péntek S. oldal „Minden jegy elkelti" Ma nyitják meg a Kecskeméti Gyermekszínházat VIHAR UTÄM /Megértésre, segítségre van szüksége a hajósi együttesnek A krónikát úgy kellene kezdeni, hogy új színházzal bővül a kecskeméti kulturális élet. Ne használjunk azonban nagy szavakat. Csak egyszerűen bejelentjük, hogy pénteken este 6 órakor adják át az ifjúságnak a Kecskeméti Gyermekszínházat, amelyet a Városi Művelődési Ház és az iparita- nuló-iskoia hozott létre. A kis színház a volt Építők Klubja helyén létesült, igazi hangyaszorgalommal építették fel, illetve alakították ki a Kecskeméti Iparitanuló Iskola tanulói. Hogy is néz ki ez a kicsi színház? Egyszerű környezetben — stílszerűen — jóformán a nagy színház árnyékában van a kedves, hangulatos terem, benne 150 zsölye, amelyek valamikor „felnőtt” színházban teljesítettek szolgálatot. A falakon rokonszenves ötletességgel megalkotott, újszerű világító festek: fémből készült gyümölcskosarak, amelyeket színes üveg borít. Pár forintba került darabja, mégis szép és modern. Kint a ruhatárban hulladékanyagból készített, ugyancsak modern lámpatestek. Példa arra, hogyan lehet a kevésből szépet csinálni. Amilyen kicsi a színház maga, olyan kicsi a színpad is, amelyet lehet bábszínpadnak, „közönséges” színpadnak és filmvászonnak is használni. És a program? Tízezernél több gyermek van Kecskeméten, aki keresi a neki megfelelő szórakozási lehetőséget — mondotta Báron László iparitanuló-iskolai tanár. — Erre gondolt a kecskeméti művelődési ház vezetősége, amikor elhatározta ennek a kis színháznak létesítését. A város csak 38 ezer forintot tudott adni. Ez persze kevés. De elegendő volt az iparitanuló-iskola diákjainak a lelkesedése, ők több mint százezer forint értéfóvárosából érkező jelzéseket. Várta, hogy talán majd felhangzik a szó, s a bemondó elnézést kér a technikai zavarért, de csak a légköri zörejek pattogtak a készülék hangszórójából idegesítően. Elzárta a rádiót. Lassan öltözködni kezdett. Kinézett az ablakon. Még mindig tartott a nyálkás, ködös idő. A felöltőért nyúlt, kikészítette a szék támlájára és fázósan összeborzon- gott. — Ronda, mocskos őszi idő. Csak legalább forró teát kapnék reggelire — és kilesett az ajtón, hogy ébren van-e már a háziasszony. Csajáginé éppen akkor csoszogott ki a hálószobából és zavartan, pirulva fogta össze a hálóing kilátszó csücske fölött a pongyolát. — Hozom már, tanár úr, hozom — mondta nyugtatóan és sietve tette be maga után a konyha ajtaját. Küszöb sóhajtott, s arra gondolt, hogy vajon meddig bírja ki egy férfi egy ilyen állhatatos nőszemély, gyomorra ható ostromát. VIII. Az utca látszólag olyan volt, mint máskor. A sarki bolt előtt már ott állt a kenyeres kocsi, és egy nyeszlett kis kiszolgáló lány meg egy hórihorgas kihordó fiú együttes erővel cipelték be a boltba a sok kenyeret, péksüteményt. A pult előtt türelmetlen vásárlók toporogtak. Karsai tanár úr is itt szokta megvásárolni minden reggel a kű társadalmi munkával vették ki részüket a színház életre hívásából. Úgyszólván minden építési munkát és tatarozást, valamint a berendezéseket ők készítették. Szép példája ez a fiatalok összefogásának és lelkesedésének. Nézegetjük az ízléses műsort, amelyet már az egész iskolai évre elkészítettek. Lesz itt bábszínház, filmvetítés, könyvbarátok köre, irodalmi műsorok, zenebarátok köre, és még ki tudja, mi minden szórakoztatási lehetőség. Hozzá kell tenni, hogy a filmeken kívül valamennyi műsort a kecskeméti iskolák diákjai adják. Milyen az érdeklődés ? — Sajnos, a színház már születése előtt szűknek bizonyult, mondja Báron László. — Százötven gyerek fér be egy előadásra, ami azt jelenti, hogy egy előadásra minden iskolából csak öt tanuló jöhet el. Számtalanszor kell ismételni az előadásokat, így is hosszú dő- re ki kell tennünk a „Minden jegy elkelt!” táblát. Az előadásokra egységesen egyforintos belépődíjat állapítottunk meg. De rendszeresítettünk 50 százalékos bérletet is, ami az egész iskolai évre szól. örül az ember, ha a vetítésre kerülő filmek címét olvassa. Képviselve van itt a tudomány minden fajtája, köny- nyed, szórakoztató filmek formájában. Ugyancsak könnyed, fülbemászó módon kerülnek bemutatásra irodalmi témák, zenei darabok. A színház természetesen valamennyi kecskeméti iskola színjátszócsoportját és irodalmi színpadát ösz- szefogja és foglalkoztatja. Gyermekek adnak elő gyermekeknek — felnőtt szakemberek vezetése irányítása mellett. A pénteki megnyitó műsor érdekessége, hogy azon fellép az Állami Bábszínház bábegyüttese is és ez alkalommal adja elő ötszázadszor a Jancsi és Juliska című bábműsort. Balogh József kiflijét tízóraira. Most is beállt a várakozók közé, megnézte az óráját, még pontosan tíz perce volt hátra, tehát öt percig teljes türelemmel lehet. Azalatt átveszik a boltosok az árút, s az egyik máris kezdi a kiszolgálást, tehát nincs vész. Minek dühöngjön, tülekedjen, mint itt annyian. Inkább hallgatta a szokásos csevegést, az asszonyok pletykáit, a hivatalba siető tisztviselők elejtett megjegyzéseit. Most még zsibongóbb volt a várakozó csoport, mint máskor. A tegnapi eseményeket, a rádióból hallott híreket, a Pestről érkezőktől szerzett legfrissebb értesüléseket tárgyalták. — Hallják-e, Rákosiéknak ugyan jól befűtöttek odafönt — kezdte rá egy kendőbe bugyo- lált kofaasszony, aki degeszre tömött pénztárcából kotorta elő azt a néhány forintot, amiből a reggelijéhez való süteményt meg akarta vásárolni —, no, de úgy kell nekik! Mindig csak a szegény kisembert nyúzták, mán tőlem is háromszor beszedték az ipart. Ha nincs ismeretségem a tanácsnál, hát fújhatom. Így is sokba került, gondolhatják. — Maradt ott azért még úgy látom — szúrta meg szavával egy kardos beszédű rendőmé, aki nagyon haragudott az efféle kofákra. Az ilyenek miatt kellett annyiszor ácsingózni az urának az országúton, figyelve a „szlutyásokat” a tej fölhamis í- tó vénasszonyokat, hogy a fene rágná le a derekát mindegyiknek. — Az a baj, hogy az ilyen A művelődési otthontól az iskoláig nem hosszú az út. A beszélgetés is percekig tartott csupán, köztem és a kalauznak mellém szegődött fiatalember között. Ebbe a pár percbe azonban — legalább is úgy tűnt — sok minden belefért. — Idevalósi? — kérdeztem. — Amolyan hazajáró lélek vagyok — nevette el magát, és hozzátette. — Csak néha jövök Hajósra, szabadnapokon. A szüleim itt élnek, én bányában dolgozom. Jobb így. Szépen keresek, és hát minden egészen más, mint itt falun, — Mi az a más? — Hát... Talán az emberek. Meg aztán szórakozni is jobban lehet. Falun unalmas az élet. Városon mozgalmasabb ... Most is nem tudom, hogyan csapjam agyon az időt? A fiatalság dolgozik, késő lesz mire haza érnek, a művelődési otthon üres, más meg nincs. Na, de megérkeztünk. Az ott az iskola. Mit mondhatnék neki? Tanácstalanul nézek utána, ahogy lassan, ráérősen elindul visz- szafelé. Az ajtón gyerekek rontanak ki az udvarra. Mögöttük nevető, szőke asszony: Czifra Jánosné ávós ivadékok folyton a más bukszáját lesik — horkant fel dühösen a kofa. — De jó lesz, ha csöndesednek hallja-e, mert más szelek fújnak! A rendőrné megszeppent, maga sem tudta, mi adhatott ennek a nagyszájúnak ilyen biztonságot, hogy nyilvános helyen így merjen beszélni. A férjétől is hallott már valamit, hát nem tromfolt vissza, s ez csak vérszemet adott a pergő nyelvű várakozó csoportnak. Tudtak itt már a vérengzésről is, ami Pesten lezajlott. Egy vasutasné állította, ő pedig a férjétől hallotta, hogy a Rádiónál már lőttek is. Volt, aki a saját szemével látta, hogy a tömeg bevert egy kirakatot és kiszórta a könyveket. Más tankokat látott a pesti utcán. Egyszeribe kiderült, hogy milyen sok ember jár ebből az alföldi kisvárosból Budapestre. Minden családban akadt egy-egy ismerős szemtanú. Küszöb csak állt és hallgatta a szóáradatot, a fecsegést, találgatást, amitől úgysem lett okosabb az embcf. Alig várta, hogy sorra kerüljön. Sietve távozott, majd tétován lépdelt az iskola felé. Minduntalan megakasztotta az utcának az a furcsa képe, ami olyan szokatlanul élénk és izgatott volt. Mindenütt beszélgető csoportok. Néhány „maszek” boltos, az órás, a fényképész, a bádogos kint álltak a boltajtóban és ott tárgyalták az eseményeketj tanítónő, a híres hajósi együttes vezetője. Hírét már hallottam, személyesen most először találkozunk. Eleven, beszédes asz- szony, s hogy a táncosait említem már ültet is le, magyaráz, fe- szélyezettség nélkül, mint egy kedves, nagyon régi ismerős. — Januárban alakult meg a csoport, s azóta szép sikereket aratott itthon a megyében, a keszthelyi nemzetiségi fesztiválon, a Dunántúlon. — A kecskeméti szüreti napokon is. — Jaj, az majdnem tragikus volt. Persze ehhez tudni kell, hogy vannak ellenzői Hajóson a táncolásnak. Ezek aztán jókora adag kárörömmel nyugtázták, hogy a tv nem közvetítette a hajósi csoport előadását. Voltak, akik politikát vittek a dologba: persze, mert nemzetiségi — német — együttes. Azért hagyták ki őket. — Súlyos félreértés. Sajnálatos véletlen történt, műszaki hiba ... — Tudom. Mégis tápot adott az „ellenzéknek”, kedvét szegte a táncosoknak, akik határtalan lelkesedéssel készültek a szüreti ünnepségekre. Akárhogy is volt, Hajóson nagy vihart Az állami, szövetkezeti üzletek alkalmazottai a kirakatok mögül leskelődtek kíváncsian kifelé, vagy a vevőktől tudakolták, mi újság? Elkésett diákok siettek az iskola felé. Alig pár perc híja volt a nyolc órának. A postától most fordultak ki az újságárusok és hangos kiabálással kínálták a legfrissebb újságokat. — Rendkívüli kiadás! A budapesti fiatalok hatalmas felvonulása! A Központi Vezetőség közleménye. Nagy Imrét javasolják miniszterelnöknek. — Szenzációs a rendkívüli kiadós! Itt a Népújság legújabb száma. Nagy Imre miniszterelnök szózata Budapest népéhez. Elrendelték a rögtönítélő bíráskodást. Szenzációs a Népújság!... Karsai megállt és vett egy újságot, s amit még soha nem tett meg, az utcán rögtön olvasni kezdte, és szinte falta a sorokat. Mintha ki akarná olvasni belőlük ezt a nagy rejtélyt, a felfordulás okát. „A magyar dolgozó nép ellensége, a reakció sötét hordája, kihasználva az egyetemi ifjúság békés felvonulását, kezet emelt a magyar dolgozó nép államára, megtámadta a főváros fontos középépületeit és ellenforradalmi jelszavakat hangoztatva gyilkolt, rabolt, rombolt és gyújtogatott ... Vegyétek el örökre az ellenforradalmi banditák kedvét attól, hogy kezet emeljen a magyar nép államára ... MDP Központi Vezetősége ...” (Folytatása következik^ akozott. Majdnem ráment a csoport. — Majdnem? Akkor mégis sikerült megmenteni? — Szerencsére. Pedig nagyon féltem. Sokáig úgy nézett ki, hogy minden munkánk kárba vész, oda az együttes, amely enélkül is utánpótlási gondokkal küszködik. Nincsenek fiúk. Egyrészt, mert. kevesen dolgoz- riak itthon, másrészt a szülők féltik és lehurrogják őket. Persze, a legnagyobb baj, hogy a VIII. általános befejezése után mind elmegy a faluból, négy-öt, ha itthon marad. Nincs munka- alkalom. Rebesgettek valami gombgyárat, vagy szitagyárat a malomban. Milyen jó volna!... Vagy, ha a községi tanács pártfogolná a csoportot és intézkedne, hogy a fiúk ne a Hosszúhegyi Állami Gazdaságba kerüljenek, hanem ide a közeibe, Hildre, ahol a lányok is dolgoznak ... Mendler Ferencet említi, a harmonikást. Ö is a Hosszúhegyi Állami Gazdaságban dolgozik, és áthelyezésére — hiába kérték oly sokszor a községi tanácsot — semmi remény. A csoport ezen túl is nagy támogatásra szorul. Egy vasat sem kapnak senkitől, a művelődési otthonban most próbálnak „kitalálni” valamit, hogy a harmonikajavítást ne kelljen saját zsebből fizetni. Szükségük lenne egy gombos harmonikára is, de részükre egyetlen fillér sem szerepelt a költségvetésben. — A ruhák ügyében próbálok beszélni a szülőkkel. Kölcsönkért ruhákban táncolunk. Talán, ha akadna valami a ládák mélyén számunkra, amit használni is lehet? ... Majd meglátom mire jutunk ... Sóhajt. A kezdet jut eszébe, amikor eredeti hajósi táncok, dalok után kutatva járta végig a házakat. Öregasszonyoktól leste el, hordta össze szinte lépésről lépésre a feledésbe merült hagyományos táncokat. Este, pedig tanítás után összeillesztette a felkutatott motívumokat, koreográfiát készített így született meg a hangulatos fonójáték, az „Ájéjászó”, a toppantós valcer, a suszterpolka. — Tudja, milyen lelkesek a táncosaim? Négy, hatvan éven felüli idős asszony, 8 házaspár és 12 fiatal? Munkaidő után pontosan jönnek és próbálnak sokszor éjfélig. Csak sajnos akadnak még olyanok, akik nem értik meg a hagyományok felfrissítésének és megőrzésének a jelentőségét, nem nézik jó szemmel a munkánkat. Meg aztán több segítség kellene. Magunkra hagyva nem sokra megyünk ... A nehézségek, a nyakába szakadó sok munka és nagy felelősség szerencsére nem szegték kedvét Czifra Jánosnénak. Küzd a csoportjáért, a népi hagyományok életben maradásáért és közben gyűlnek az új ötletei. Hajós elsősorban német község, de sok a felvidéki. Akkor szervezni kell télre egy felvidéki csoportot is. A felvételt hirdető plakátokat már kirakták a vasboltban, most várja, hogy felkeressék a jelentkezők. Élet tehát van, helyesebben még mozgalmasabb is lehetne Hajóson. De ehhez Czifra Jánosné egyedül kevés. Mi kell hozzá? Viszálykodás helyett a szülők megértése, a községi tanács, a KISZ hathatósabb támogatása, és főleg fiatalok. Azok a fiatalok, akik elmennek innen anélkül, hogy az áltáluk lebecsült falusi életformán próbálnának vátoztatni valamit. A délután megismert fiatalember jutott eszembe. És a felelet, amelyet akkor elmulasztottam. Panaszkodni könnyű. A nehezebb: tenni. cselekedni Úgy, ahogy azt Czifra Jánosné teszi. V. Zs. A Fonóban — című táncjáték, amely a külföldiek előtt is nagy sikert aratott.
