Petőfi Népe, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-11 / 239. szám
M Bozsó János: Vázlat. (J^>5J<SX1íCMI^£J3. Találkozás Fehér Ferenc költővel „A FÖLD életérzésem legmélyén lapul — ősök lábnyomával sárban, porban, szántóföld barázdahantjain; gőzölgő tavasz-reggelek búzaföld-asztalain, lángoló nyarak kemence- melegű kitaposott agyag-ösvényein, dérlepte őszök görcsbe- ránndult kocsiútjain és téli hómezők hallgató mélyén — írja Fehér Ferenc egyik vallomásában. Ügy érzem, hogy számára valóban „kezdet és vég” a föld, az anyaföld: nem frázis, nem póz az életközelségről ejtett szavak. Molnár János, kedves barátom, a környező országokban élő magyar írók lelkes rajongója ajándékozott meg egy Fehér Ferenc kötettel. S amikor a nyáron Jugoszláviában jártam, egy aszfaltpuhító, forró nap felkerestem Űjvidéken a költőt, aki azt ígérte, jövőre ellátogat Magyarországra és eljön Kecskemétre is. Érdekes találkozás volt. Egyénisége mindenképpen illik ahhoz a képhez, amelyet verseiből alkothat magának az ember. Legjellemzőbb vonása talán az, hogy nagy szavak, külsőségek nélkül tüstént baráttá tud lenni. Legszívesebben azt írnám: Tóth Árpád-szerű ember (csakhogy nem félszeg, s nem szemüveges). Az a költő, aki emberként is közel kerül hozzád, s úgy beszélsz vele, mintha régen ismernéd. EZ A KÖZVETLENSÉG, ez a nyílt egyéniség kap meg verseiben is. Fehér Ferencnek az élet, az ember a minden. Mint Kosztolányi írja: Az ember „egyedüli példány, nem pótolható még a látszólag szürke, jelentéktelen ember sem. Így rajzolja meg az élet, s az embert apró rezdüléseivel, parányi sebeivel, fel-fel- csillanó szemével. Egyik verskötetének a címe: B ízó szerelemmel. Fehér Ferencben bizalom és szeretet él társai iránt; a köztük feszülő falak leomlásában hisz, mint Tóth Árpád, ki szintén a lélektől-lélekig vivő utat kereste. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy ne zárkózzunk be önzésünk börtönébe, éljünk a másik emberért is... S ha szólunk, szárnyaló szavunknak van-e aranyfedezete? — szegezi nekünk a kérdést. Észreveszed-e barátod fáradt pillantását, a gondszínű felhők kavargását. Az ottani táj akác és hársillatát? Az előtted járt ember lábanyomát, a régi utak, házak, mesék hangulatát? Fehér Ferenc a szépség szerelmese, a szép szavak mágusa. Hétköznapjaink dícséretét énekli, hasonlóan ahhoz, ahogyan nálunk Benjámin László. Az alvó feleség, az új családi fészek, a nyári hajnal „felfedezésekor” írja: „Milyen egyszerű még mindig az emberi öröm: A mindent érezni, de belül egy szelíd körön ...” Az álmaidat, kedvedet, reményeidet széttépő túlokosokat, hangadókat, mindenttudókat gyűlöli a költő, Nekünk adja nábobi gesztussal a szemét, hogy vele lássunnk, s hitét, hogy együtt bízzunk. Mert „oki nem hisz meghal, vagy cseppenként vérzik el”. AHOGY a Van Gogh-i sárga- izzású újvidéki utcán a legrövidebb utat mutatta nekem Fehér Ferenc a hídig, a nemsokára induló hajóhoz, arról beszélgettünk, hogy milyen jó lenne szellemi hidat is verni, amelyen a Jugoszláviában élő írók alkotásai átkerülhetnének hozzánk. Bízom abban, hogy Fehér Ferenc versei, mint az általa olyannyira szeretett földre pillantó felhők, a javuló légáramlat révén hamarosan eljutnak Magyarországra is. Szekér Endre EPIGRAMMÁK RONDO Fény-pillák a házakon pillangók az ágakon bokrok arany-szigeten árnyékod a szívemén Ülök homok-szirteken Pázsit-szőnyeg nyugalom kék böglyök a lovakon virág-papucs lábadon nincs takaró ágyadon Ezt a verset rádhagyom. Szúnyogcsípés kezemen barackfák a szemeden ég száll csillag-szárnyakon semmi az én bánatom Ülök homok-szirteken megpihensz a szívemen. Hatvani Dániel Mitől nagy a vers Nem a szavak száma szerint nagy a vers, de attól: hogy fér bele kevés szóba a lényeg Ami fáj Nem a messze-virító emberi rossz, ami fáj, hanem a szelíd mosolyok közt behízelgő butaság. Az erő relativitása Hálót sző bódultán a pók. Fölény gyűl benem: tőlem függ élete itt. Végül is élni hagyom; rettent, hogy művét utána csinálni képességem nem elég. Amikor dicsérnek Amikor dicsérnek, félelem fog el; megszoktam már, hogy bántanak, megszerettem, erősít a bántás, s mert részem lehet benne: erőm is lesz mindent elviselnem. Az anyák fájdalma Parttalan tenger az anyák fájdalma. A véges ész kitapogatni rest az okát, mert a lét legmélyebb humuszába ereszti végtelen gyökerét — hová a gondolat el sosem ér — a soha nem pihenő anyaszív.-Teljességre törni Bármennyire látom: hiábavaló itt minden teljességre-törés, a rész az egészet uralni sose képes, — mégis: ereimben amíg mozdul a vér, lemondani nem tudok errőL Varga Mihály AZÉRT SZERETTEM Azért szerettem ember lenni: téged láthattalak örülni. Kitárulsz, mint a szárnyasablak, Fehér párnáid szárnyra kapnak. Ezerwattos lámpád kigyullad bőrödben, s a szokott világ itt izgalmadtól szemedben száz kis tűvonulattal szétsugárzik. Arcod szokásait leejted. Szád szögletében két kerekded, gyerekkorodból ottfelejtett kis kuncogása kunkorulgat. MARÓTI LAJOS A MINDENTUDÓK Gyűlölöm a gyilkos mindenttudókat, hangtalan kicsik közt hangadókat, kik mindjárt hegyezett tőrt ragadnak, hanyag mormolással összeadnak, jegyeznek, kivonnak, szétszaggatnak, eldadogott álmodba cirkalmaznak, leereszkedően kioktatnak: házat ne remélj, belebukhatsz; mi az, mit elsején hazahozhatsz? Kis tőkéd nem elég kamatoknak, ahonnan indultál, megint ott vagy, • meg aztán, ki tudja, mi lesz holnap. Villognak rád az érvelések, s ha csak megmukkansz, régen véged, kitapogatják érverésed, vállvonogatva összenéznek, karórájukat összemérik, álmod apróra összetépik, tovább indulnak, rádtaposnak, olykor elnézően szóba hoznak, s otthon többé hiába kérdez tervezgető kis feleséged; hiába sírja, hiába mondja: „és lesz az is majd, pici konyha?” — letört kedvének drága lombja; néma vagy, váltig őket hallod, irónjuk serceg, szavuk pattog ... Tudom, énrám csapnak le holnap. Gyűlölöm a gyilkos mindenttudókat! Fehér Ferenc Az ügyeletes tiszt benyitott “ az ajtón. Körülnézett, s a bentlevő két honvéd jelentését be sem várva, távozott. Aztán mintha meggondolta volna, mégis visszajött és fenyegető hangsúllyal szólt hozzájuk: — A szolgálati helyet semmilyen körülmények között sem hagyhatják el. Értik? — Igenis! — mondták azok gépiesen, s magukban pokolba kívánták a tisztet, aki valami grófi csemete volt, s 1 csak azért öltött magára JjP a repülős egyenruhát, mert ez jobban imponált neki. , De a háborús helyzet már nem nagyon kedvezett az effajta allűröknek, a díszelgő katonáknak, s egyre kevesebb terük nyílott hatalmuk fitogtatására. A repülőtér felbolydult méhkashoz volt hasonló. S németekkel volt tele. Egymásután szálltak le a hatalmas Gigán tok, volt már belőlük vagy tíz a kifutók szélén, s terebélyes potrohúkból rakományt cipeltek ki és be a munkaszolgálatosok. Odébb öreg Capronik álltak. A nemrégiben emelt ikerhangárokból javításra váró vadászgépek és a magyar közelfelderítő zászlóalj kiérdemesült kétfedelű Sólyom gépei kandikáltak elő a nyitott ajtók mögül. — Az isten verje meg ezt a szolgálatot! — dünnyögött Horváth Jancsi, a hórihorgas makói fiú, aki már a harmadik évet húzta le a hadsereg állományában, de mégsem vitte többre a honvéd titulusnál. A másik, az alacsony, tömzsi tizedes valamilyen könyv olvasásába volt elmerülve éppen, amikor felsivítottak a légiriadót jelző szirénák. Egymásra néztek, aztán Fejes László, a tizedes, a rádiógombot kezdte el csavargatni. — Fehérvár nem ad —mondta csendesen. — A Dunántúl irányából jönnek. — Előhozzam a bicajt? — kérdezte Jancsi és feltápászko- dott az ágyról. — Hát, ahogy gondolod. J ancsi kiment, s nemsokára ismét visszatért. — Már hallatszik. Valóban, ha figyelt az ember, valami tompa távoli moraj volt hallható, amely egyre erősbö- dött. A laktanya közben szinte teljesen kiürült. A németek harsány kiabálással rohantak akijárat felé, csak a munkaszolgálatosok vártak tétován, de aztán azokat is elindították az országúton a kiserdő irányába. — Az isten verje meg ezt a szolgálatot! — kezdte el újra Horváth Jancsi, s felettesére nézett, aki egyidős katona volt vele, s egy szaktanfolyamnak köszönhette a két ezüst csíkot a vállapján. Barátok voltak küzolgAlatb/ lönben, de itt most mégis Lacié volt a nagyobb felelősség. — Menjünk! — mondta ki az végül a bűvös szót, s a másik máris hozta elő a kerékpárt. — No, pattanj fel — bíztatta Jancsi a tizedest —, én jobban elbírlak. C már kerekeztek is kifelé ** a kapun. Senki sem kérdezte tőlük, hogy minek és hova? A kiserdő alig egy kilométerre volt, s most tömve katonákkal. Bújtak volna bárhová a feldübörgő nagy gépek elől. De azok messzebbre szálltak nehéz terheikkel. Az alkalmi óvóhelyen lapulók már majdnem kászálódni kezdtek visszafelé, amikor alacsonyan, a távoli fák fölött feltűntek a furcsa kéttör- zsű gépek. — Lightning! — kiáltott fel valaki. Angol könnyűbombázók voltak, s most nevükhöz illően úgy tűntek elő és robajlották el a fejük felett, mint a villámlás. Egy kört írtak le, aztán megint előbukkantak, de már célra tartva, s leszórták terhüket a hangárokra. Még egy kör, s most a géppuskák, gépágyúk következtek, s nyomukban lángolni kezdtek a nagytestű Gi- gantok. Üzemanyagtartályok robbantak, s lentről, a repülőtér széléről is felugatott egy-egy elhárító fegyver, a németek lőtték a gépeket. De találatuk nem volt, a kéttörzsűek még egy kör után elhúztak a távolban. A légiriadót lefújták, s az országút teljesen megtelt rohanó katonákkal. De volt, aki csak ballagott kényelmesen. Horváth Jancsi eszeveszetten csöngetett rájuk, a kerékpárvázon Laci ült, s meresztette a szemét, nem látja-e a főhadnagyot, az ügyeletes tisztet. De nem látta sehol. Az már a rádiószoba ajtajában várt rájuk. Szeme fenyegetően villogott. — Holnap reggel jelentkezik kihallgatáson! — mondta a tizedesnek, s az csak annyit szólt rá: — Igenis! Aztán beléptek a szol- I it/ gálati helyükre. Az abla- |/f kot kinyomta a bombák robbanása, az iratok szanaszét hevertek. Az ikerhangár nem messze tő\ük ösz- szecsukódva füstölgött, s a repülőtéren kiabáló, káromkodó németek szaladgáltak. Odébb egy fel nem robbant bombát emeltettek ki a halálsápadtan dolgozó munkaszolgálatosokkal. — Esztelenség lett volna itt maradni! — szólalt meg Laci. S ezzel Jancsit is megvigasztalta, aki barátját .féltette a holnapi naptól. S nem is ok nélkül. Amikor másnap délután felsorakozott a század, hogy tanúja legyen a kiszabott büntetésnek, csak a hórihorgas makói fiú hiányzott. A fogdában ült parancsmegtagadásért, nem volt hajlandó kivonulni a hangárok mellé, a „platz”-ra, ahol akasztófaszerű ágasról kötél lógott alá. A kötél a tizedes csuklójára volt kulcsolva, s a háta- mögött összekötözve. Ez már csak a befejező aktusa volt a kikötésnek. Most vették le egy órai húzatás után a tömzsi kis katonát a kötélről. Ezt kellett most végignézni a századnak, mint elrettentő példát. S meghallgatni hozzá a parancsnok szavait, hazaszeretetről és helytállásról. Aztán hordágyra rakták a tizedest, mert nem bírt menm a maga lábán, S kezei, két zöld bunkóként lógtak lefelé. A századparancsnok humánus volt, a gyengélkedőre vitette. Hadd tudja meg ez a szerencsétlen, hogy emberség is van a világon. F, Tóth Pál
