Petőfi Népe, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-11 / 239. szám

Féltékeny ségi dráma

Ki tudná megmondani, hány és hány véres családi drámát okozott már a beteges féltékenykedés, hány embernek tette tönkre egész életét Szinte lehetetlen volna válaszolni erre a kérdésre, hiszen nemegyszer olvashattunk már olyan esetekről. mint amelyben pénteken hozott ítéletet Kecskeméten a megyei bíróság dr. Klingler büntetőtanácsa.

Az eset Felsőszentivánon történt a nyáron, pontosabban július 16-án. Mielőtt azonban ismertetnénk, néhány szót szólunk annak előzményéről. 1952- ben kötött házasságot Kiss János és Podmaniczki Klára. Az azóta eltelt tizenkét év alatt öt gyermekük született. Az asszony odahaza vezette a háztartást, gondozta, nevelte a gyerekeket. Kiss János a tsz-ben dolgozott, s az utóbbi két évben Zetorral járt. Sokat volt távol a családtól, de mindén idejét munkával töltötte. Nemegyszer még vasárnap is dolgozott, s a tsz vezetősége már tudta, hogy Kiss szívesen vállalja a plusz munkát.

A feleség rosszalta, hogy a férje rendszeresen későn, éjjel 11—12 óra körül jár haza. Arra gyanakodott, hogy férjének nőismerősei vannak, s azokkal tölti idejét, bár ennek feltételezésére semmi alapja nem volt. De a felébredt féltékenység parazsát tovább élesztgette, s rövid idő múlva már annyira beleélte magát ebbe, hogy éjszakánként elment férje munkatársaihoz, s követelte, hogy mondják meg kinél, hol van az ura. Több helyen jeleneteket rendezett, kiabált, átkozódott. Szinte „kémkedett” a férje után, s az apró, lényegtelen „jeleket” felnagyította, s gyanúja még inkább fokozódott. A férfi ezalatt

dolgozott, gabonát hordott a csépiestül, tarlót hántott, s végezte azt a munkát, amivel megbízták.

Az eset előtti napokban Kiss- né már azt hangoztatta szomszédainak, hogy így nem mehet tovább, és ő tesz arról, hogy megváltozzon a helyzet. A tragédia napján, július 16-án, a férj este 9-kor ment haza, vacsora és mosdás után lefeküdt, hamarosan el is aludt. Az asz- szony elővette a nagy baltát, felemelte és lesújtott az alvó emberre. A szerszám azonban a mennyezeti gerendában meg- kadt, az ütés vesztett erejéből, s a férj száját találta el. Az felriadt, s rémülten a másik szobába menekült. A féltékeny nő utána vetette magát, betörte az ajtót és hatalmas csapásokat mért rá a fejsze élével. Egy ütés a férfi mellét, egy pedig a fejét érte. A férj átfutott a szomszédba, be a szobába, s a szőnyegre rogyott. Felesége ide is követte, sőt mély sebet ejtett a súlyosan sebesült férfi hátán. Kissné ekkor eldobta a baltát, s elmenekült. A rendőrség hajnalban fogta el. A férfit kórházba szállították, ahol súlyos sebeiből felépült, s ma már újra munkaképes.

A tárgyaláson arra a kérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát, az asszony azt válaszolta: „Igen, de a főbűnös az uram.” Az orvosszakértő véleménye szerint az asszony teljesen beszámítható, csupán erősen ingerlékeny természetű.

A megyei bíróság különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés kísérlete miatt Kiss Jánosáét tízévi szabadságvesztésre ítélte. Az ítélet nem jogerős, mert az ügyész súlyosbításért, a vádlott és védője pedig enyhítésért fellebbezett.

G. S.

— Ugye szép? — mutat körül — mint egy királynő a birodalmán — Csáki Mária darukezelő.

Valóban megkapó látványt nyújt innen föntről, az üvegfalú vezetőfülkéből a műhely zsongó élete. Először csak a részleteket ragadja meg a szem: a szerszámos szekrények míniumvörós foltját, a hegesztőpisztolyok kéken szikrázó csillagait, a lemez- egyengetők kalapácsának ütemes mozgását. Aztán lassan kirajzolódik előttem a sok száz emberből, gépből, szerszámból épült mechanizmus egész rendszere. 'Nyomon követhetem a szirupiő- ző üstök, karcsú testű villany- oszlopok vándorútját, az első alkatrészek összeillesztésétől egészen addig, amíg elnyerik végső formájukat.

A beton mennyezeten megtörő zaj egyenletesen remegteti a kalitka üvegfalát. Mária kiabálva mondja: — Nem tudok betelni ezzel a panorámával. Higy- gye el, sohasem unatkozom, id- dig sem, amíg áll a daru.

Bámészkodás közben csaknem megfeledkezem a dolgomról. Harmadszor utazunk át a műhely fölött, és még csak néhány adat került a füzetembe: Mária

19 éves... 1961 óta dolgozik a Kiskunfélegyházi Vegyipari Gépgyárban ... darukezelő vizsgát 1963-ban tett.

Lentről füttyjel harsan és Mária mosolyogva integet ki az ablakon a legényeknek: Jó, jó, megyek már.

Most minden idegszálával az acélhorog süllyedését vigyázza. Óvatos a lent dolgozó emberek helyett is, akik a munka hevében sokszor megfeledkeznek az elővigyázatról, pedig fejük fölött sok mázsás töher leng át.

Néhány perc pihenő. Ismét szót válthatunk.

— Mire gondol ilyenkor, amikor egyedül marad itt fönt a birodalmában? Szokott álmodozni, tervezgetni?

— Ha jól működik a masina,

33.

Emlékeztem, hogy egy íráson nemrégen ilyen keresztet láttam. Eszembe jutott: azon a levélen, amelyben a külker, és a Budex képviselőivel konferenciára hívtak az ügyészségre. Azon a levélen, amelyet te írtál alá, Jerzy és amit Halinka kisasszony kopogott le, gondolom, ezen a gépen. Különben rögtön meggyőződhetünk az egészről. Adjatok nekem egy leírt szöveget, például adjátok ide a vádiratot.

— Felesleges — mondta a titkárnő. — Tudom, hogy ez a régi gép rosszul veri le az e-beíűt és az o fölött kis keresztet üt, amely a betűkar kis és nagy betűje között van. Kezdetben, a csekk elvesztése után a gépet a szekrénybe zártam, de ott egyre kevesebb a hely, mert egyre több az akta. Meg aztán, ilyen régi gép már az ördögnek nem kell, mert a szomszéd szobában vannak sokkal jobbak.

— Tegnap vagy tegnapelőtt — kérdezte az őrnagy — kimentetek úgy a szobából, hogy közben nyitva hagytátok az ajtót?

— Tegnap, egész nap valamelyikünk állandóan a szobában tartózkodott, mert nagyon sok munkánk volt. Még a büfébe sem tudtam lemenni egy kávéra. Tegnapelőtt voltunk utoljára a büfében, legfeljebb 15—20 percig. Előzőleg én zártam be a szobát, cs a kulcsot magammal vittem. Ha tárgyaláson vagyok, vagy hosszabb időre elmegyek és Halinkának is el kell mennie, akkor bezárjuk az ajtót és a kulcsot a szomszéd szobába visszük, ahol helyettes ügyészek ülnek.

— És Kalinkowski kolléga? — kérdezte az őrnagy.

— Igen, Kalinkowski is.

— Érdekes! Annál inkább érdekesebb ez, mert a levelet a „Varsó Sejm” postahivatalban dobták fel. Azon a környéken, ahol a joggyakornok lakik.

— Ez csak véletlen lehet — jegyezte meg az ügyész.

— Ez az ügy egyre több véletlen esetet halmoz. És a véletlen esetek valahogy „véletlenül” mind a te joggyakomokod körül gyűrűznek. Nem csodálatos ez? De én nem hiszek a csodákban.

— Micsoda ördögi dolog! — mondta dühösen az ügyész. — Ki takarít ebben a szobában?

— Egy idős takarítónő, Igna- siowa. Régi bírósági portás özvegye.

— Hívja csak be!

A titkárnő kiment a szobából és nemsokára egy idős, kellemes benyomást ébresztő asz- szonnyal tért vissza.

— Őrnagy úr, itt van Igna- siowa asszony.

Az asszony kíváncsian nézett a rendőrtisztre.

— Mikor takarítja a szobákat? — kérdezte az őrnagy.

— Pontosan négy órakor kezdem el, mikor az urak elhagyják az irodákat. Mert az ügyész urak néha estig is itt ülnek. Akkor még szólnom is kell nekik, a takarítás végett; sokszor

a jelenlétükben takarítok, vagy megkérem őket: Kis ideig várjanak a folyosón.

— Mindig be is zárja a szobákat?

— Igen. Ha néha az ügyész uraknak kell elhozniok valamit egy másik szobából, akkor hozzám jönnek kulcsért. Nekem minden szobához kulcsom van.

— Valamelyik ügyész vagy tisztviselő nem jött be tegnap vagy tegnapelőtt a Kur ügyész úr szobájába?

— Nem, senki sem jött be.

— És idegenek?

— Idegenek sem jártak itf.

— De hátha nyitva volt a szoba.

— Az lehetetlen. Valahányszor takarítani jövök, mindig a kulcsommal nyitom ki a szobát. Itt különben sincs sok takarítani való, mert Halina kisasszony nagyon rendes. Soha sincs papír eldobálva, a kisasszony maga törli le a port az íróasztalon és az írógépen. Az én munkám csak annyi, hogy feltörtöm a padlót és kész. Mikor pedig elmegyek, a szobát mindig bezárom.

— Tehát azt mondja, senki sem jött be a szobába?

— Senki. Takarítottam, és közben egy szerelő javította az írógépet. Nem sokáig tartott, mert még előttem elment.

— Milyen szerelőről beszél? kérdezte az őrnagy.

— Az, aki az írógépeket szokta javítani, akit mindig az ügyész úr hivat.

—. Soha semmiféle szerelőt nem hívtam. Különben is nem- -égen volt itt az állandó írógép- javító.

— Az, aki itt volt, nagyon is csodálkozott, amikor megmondtam neki, hogy néhány nappal ezelőtt járt nálunk az írógépes.

és megnézett minden írógépet. De a szerelő azt mondta: az ügyész úr telefonált a cégének, hogy elromlott a gép, és gyorsan meg kell javítani; ezért aztán őt küldték a kollégája helyett, bár neki más körzete van.

— Mondja csak, az a szerelő nem irt valamit a gépen?

Az asszony vállat vont.

— Nekem nincs időm bá- mészkodásra. Valamit kopogott ottan, de én takarítottam, aztán átmentem a szomszéd szobába, ahol az ügyész urak üldögélnek. Ott mindig nagy a rendetlenség. Csikkek szétdobálva mindenütt, még a szekrényeken is. Amikor visszamentem a szerelőhöz, megkérdeztem tőle, még meddig kopog a gépen. Erre azt felelte:

„Máris bezárhatja a szobát Ignasiowa asszony.” Még csodálkoztam is, hogy honnan ismer névről. De azt mondta: Az állandó kolléga mondta, ki takarít itten. Aztán köszönt és elment. Fiatal volt, de nagyon udvarias. Én meg bezártam a szobát és elmentem a folyosó másik részébe takarítani.

— Emlékszik annak az embernek a külsejére?

— Olyan fiatalka és sovány volt, de nem magas, nem is nagyon néztem meg közelebbről. Kék köpenyben volt. Aztán valahogy nem volt nagyon barna, pedig nyár van. Az arca igen csak sápadt volt.

— Azt mondja, hogy sápadt?

— Igen sápadt volt. Jól mondja, őrnagy úr.

— Nagyon köszönöm —mondta az őrnagy. — Csak még -“gyetlen kérésem van: Senkinek ;a szóljon erről a beszélgeté- ünkről.

(Folytatása következik.)

akkor erre is jut időm. Mosta- nában például sokat foglalkozom azzal, hogy beiratkozom a technikumba. De nem azért ám, mert el akarom hagyni az „öreget” — simogatja végig szemével a gépóriást. Kutatva néz rám: elhiszem-e, hogy egy 19 éves lány szeret itt dolgozni fönt a huzatos kabinban pufajká- ban?

Következő kérdésem elnyeli a zaj, mégis megérti. Szemmel is le tudja olvasni az ember szájáról a szót, — mint azok, akik süketnémák között dolgoznak. Gyakorlata van ebben, hiszen mozdulatokkal, kifejező fintorokkal társalognak vele a lentiek is.

— Hogyan képzelem el a táv- volabbi jövőm? Jaj, erre nehéz válaszolni. Annyi mindenről kellene beszélnem.

— Nem, azt még nem tudom, hogy milyen ember lesz a férjem — tiltakozik, de szeretném, ha olyan lenne, mint az apám és a bátyám. Becsületes munkásember.

— Autója legyen feltétlenül?

Megcsóválja a fejét és visszakérdez: — Valóban azt hiszi, hogy mi, lányok, így osztályozzuk a férfiakat? A lakás, az igen, az fontos — helyesel. — Gondolatban százszor is berendeztem már. Modern bútorok, könyvespolc sok-sok kötettel, a sarokban televízió. És lemezjátszó is lesz, mert a zenét imádom. Mindennek az árát közösen spóroljuk majd össze, ahogy az anyámék tették. De nekünk biztosan gyorsabban megy. Őnekik csak most sikerült, sok évtizedes házasélet után. Szoöa- konyhás lakásban nőttünk tel.

— Hallja? Ügy beszélek, hogy: nekünk, meg hogy összespóroljuk — nevet rám kicsit zavartan —, pedig még csak az egyesszám a jogos.

— De most álmodozunk. Az álmokba pedig az a másik, a ma még ismeretlen is belefér — ellenkezem.

— így lehet. De azért ezek még igen távoli dolgok.

Amíg elszállítunk egy kehely- formájú üstöt, Mária elmondja a közelebbi, mindennapos gondjait is. A múlt hónapban megtiszteltetés érte. Munkatársai a KISZ- alapszervezet kultúrfelelősévé választották. Sokat töri a tejet azóta: hogyan lehetne többször összehozni a fiatalokat, mint eddig? Azért, hogy ne csak a munkában, hanem a szórakozásban is találkozzanak. Kialakult benne egy klubdélután terve is. Sok zenével, tánccal, szép versekkel fűszerezve.

Uggyel-bajjal leerészkedek a nyaktörő vaslétrán. Amikor végre biztos talajt érzek a lábain alatt, búcsúzóul még egyszer visszaintegetek, de nem kapok választ. A szőke leányfej most másfelé ügyel. Máriát isméi a munkája foglalkoztatja. Keze az emelőhorog irányító kerekét markolja és a szerelőcsarnok kö* zepe táján hintázva magasba lendül egy súlyos távvezetékoszlop.

Békés Dezső