Petőfi Népe, 1964. október (19. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-25 / 251. szám
A GYŰRŰS NYAKÚ GÁCSÉR Udvardy Gyula: Párizs. Tarhonyás Vendel zsugori ember hírében állt faluszerte. Zsugoriságához következetesen hű maradt akkor is, amidőn a falu termelőszövetkezeti község lett. Ám ettől kezdve fukar természete már nemcsak szűkebb családját, hanem cimboráit, fo- gatos társait is foglalkoztatta. — Meg kéne leckéztetni egyszer ezt a Tarhonyást — fordult társaihoz egy alkalommal Kábái, a fogatosbrigád vezetője. — Csak azt nem tudom, hogyan? A minap aztán maga Tarhonyás akaratlanul is megadta az ötletet saját megleckéztetéséhez. Este volt, kifogás után, s míg a lovak a jászol mellett az illatos lucernát ropogtatták, a foga- tosok az istálló közepén cigarettázva diskuráltak. Politikáról, időjárásnál, valamint a háztáji hízók étvágyáról, súlygyarapodásáról. A beszélgetésbe Tarhonyás is bekapcsolódott. Di- csekvőleg közölte, hogy az ő disznaja már meghaladja a két mázsát, de még mindig úgy eszik, hogy alig győzi takarmánnyal. Hanem az öt gácsér, amelyet négy hete töm az asz- szony, az már kész! Kivált a gyűrűs nyakú hízott meg nagydkuieh sorsán Feleségemnek Akinek sorsán ködök ülnek belőle miként menekülhet? Szivére hajlik, le a mélyre, bánata éjsötét vizére, s kihall belőle olyan hangot, mely zengőbb, mint a harangok, és soha többé nem felejti, elindul titkát megkeresni, szót vált a néma csillagokkal, s együtt nő meg a fájdalommal. Vihar Béla Még nem igazán Az éji perceik tákkadt rohanása késő harcok újrázó üteme. Valahol a tudat, és a pokol senki-földjén, utazom vele, fáradtan, pőrén, és a megszakadt gondolatok és szavak vonatán.». A roppanó gerinc velője érzi, hogy még vagyok — de még nem igazán! Antalfy István Egy marék parázs Egy marék parázs az élet barátaim egy marék parázs, melytől belső tájainkon 36 fokkal gyümölcsöket érlel a láz. Utak kanyarognak bennünk a jelenből előre, hátra kétoldalt hajlékony búzamezők, kiégett vidék jégcsapok, dühöngő nyárfa. Sorsunk útjai szeszélyes sziklák, meredélyek, havas csúcsok között a magány vibráló sivatagán keresztül visznek legyűrve szelet, ködöt. Isszuk a hétköznapok tengervizét és járjuk az ünnepek cseppkőbarlangjait darázsként zúgó gyárakban és bálnahátú mezőkön keresünk valakit. Éget, sokszor a csontodig mar, de melegít is ez a marék parázs, felemel, mint a helikopter, aztan súlyával ráddől, akár a ház. Hajszol, mint lihegő párát nyomorában a dühös gazda, majd ölébe vesz s a béke nyugalmán válladra akasztja. Ragaszkodsz hozzá és reménnyel táplálod naponként a hited, / míg melled csontkosarában e zizegő marék parazsat viszed. Gál Sándor BIZONY MONDOM Nézd ott azt a szegény Kis hajlított — fűrészhátú öregasszonyt, ahogy kezében agyonfoltozott szatyrával tipeg a piac felé: ki gondolná, hogy kilencszázkilencben a kerület majálisán ő volt a szépségkirálynő — s azt a dohogó bácsikát ott, látod, ahogy botjával a járdát döfködi, alsó ajka folytan remeg, s a vedlett szőrmekabát alatt ezínehagyött mellénye csupa pecsét» mert leeszi már magát ld hinné» hogy tárcájában egy fényképet őriz, egy atlétát bajusszal és trikóban, öt perccel azután, hogy második díjat nyert tizenkettő tavaszán a százméteres síkfutásban — és azt a fát is, látod azt a fát, csupasz ágain pár gyűrött levéllel» ahogy gallyairól, mint a vének szeméből» szivárognak a könnyek? Bizony mondom neked, szerfölött szomorú látvány, ahogy az élet lombjai leperegnek. Rónay György ra, nem akar sokat mondani, de testvérek között is megvan négy kiló! — Akkor a holnapi névnapodon ehetünk majd jó kacsapörköltet — jegyezte meg a többiek felé kacsintva Kábái. — Megvan már annak a helye — tért ki a provokálás elől. Tarhonyás, s már bánta, amiért említést tett a hízott gácsérokról. — Van rá öt liter borom, hogy megkóstolom a gácsérjaidat! — jelentette ki tenyerét fogadásra nyújtva Kábái. — Nos, ezt már magam is szeretném látni — ment bele a játékba Tarhonyás. Óvatosságból, amint hazaérkezett, első dolga volt a gácsérok megtekintése, majd miután meggyőződött róla, hogy megvannak valamennyien, fogta, s a baromfiólból áthordta őket a szerszámos kamrába. Rájuk zárta az ajtót, majd Marost, a téglavörös színű kuvaszt közvetlenül az ajtó elé kötötte — őrnek. — Ügy hallom, lopják a kacsákat — magyarázkodott odabent asszonyának — ezért bezártam őket a kamrába, —, s átnyújtotta neki a kulcsokat. A fogadásról azonban hallgatott, s ez okozta vesztét. Másnap ugyanis, miközben a tagok őrölteim való búzájával a ceglédi malomban járt, Kábái komoly ábrázattal állított be Tarho- nyásékhoz. — Üzenetet hoztam — mondta az asszonynak. — Kitől? — kérdezte Tarho- nyásné. — Vendeltől. — Csak nem történt vele valami baj? — Baj nincs, ellenben azt mondta, tegyem meg, ugor jak át a biciklivel, oszt’ mondjam meg, hogy az öt gácsérból hármat vágjon le vacsorára, mert az elnök, meg a fogatosok jönnek estére névnapot köszönteni. Az asszony jámbor, de kételkedő tekintettel nézett Kábáira, majd így szólt: — Ezt az este is megmondhatta volna. Aztán meg nem szokott az én uram névnapot tartani. — Ez már nem rám tartozik — indult az ajtó felé Kábái. — Én az üzenetet átadtam. Hopp! — csapott hirtelen homlokára —» majd elfelejtettem, hogy még azt is mondta, a gyűrűs nyakú gácsér feltétlenül közte legyen a három kacsának. Ez már hatott. Ha Kábái a gyűrűs nyakú létezéséről is tud, akkor igaz lehet a dolog; Kábái csakugyan beszélt az emberrel. — Nem bánom — mondta nagyot sóhajtva. És mindjárt hozzáfogott a vacsorafőzés előkészítéséhez. Így történt, hogy aznap este úgy hét óra felé, amikor Tarhonyás a malomból hazaérkezett, otthon már terített asztal, porcelántányér, s a tűzhelyen illatozó finom kacsapörkölt fogadta. — Hát itt meg mi történik? Az asszony egy cseréptálból éppen a galuskát szaggatta, ezért háttal állva válaszolót: — Mi történne? Az, amit üzentél. — Én? Kitől? Mit? — Azt, hogy vacsorára vágjak le három kacsát. Meg azt, hogy közöttük legyen a gyűrűsnyakú is. — A gyűrűs nyakút is levágtad? — Le hát. De most nem érek rá diskurálni. inkább gyere, oszt’ tartsd azt a tésztaszűrőt a vödör fölé. mert mindjárt jönnek a vendégek, és még sehogyan se állok a vacsorával. Tarhonyás a fejéhez kapott. — Vendégek? Ki hívott ide vendégeket? Már éppen egy kacskaringós káromkodásba kezdett, amikor kintről kutyaugatás, majd lábcsoszogás hallatszott, s a konyhaajtón Kertész Dani, az elnök, Kábái a brigádvezető, meg vagy öt tsz-fogatos „Sok boldog Vendel estéjét” köszöntve lépett be. Valamennyien egy- egy üveg bort szorongattak a hónuk alatt, amit mindjárt az asztal közepére tettek. — Gondoltuk, elkél egy kis itóka a kacsapörkölt mellé — mondta Kábái, miközben az egyik széken kényelmesen elhelyezkedett. Követték példáját a többiek is, csak a hirtelenében házigazdává előlépett Tarhonyás állt az ajtóban, mint akit fejbevertek. — Nyertél Kábái! — nyögte ki végül verejtékezve. Majd hirtelen az asszonyra ordított: — Tálalj, Juli! A szemtanúk véleménye szerint Tarhonyás ezen az estén három púpozott tányér kacsapörköltet fogyasztott el, majd úgy éjfél körül, amikor az utolsó pohár bort is kiöntötte a poharakba, átölelte Kábáit, megcsókolta, és azt követően az összes jelenlevőket meghívta disznótorra, Ari Kálmán Ó, BE SOK flyesntí megesett már, de ez kirí a többi közül, embertelen vadságával Venyige szomszéd beszéli, milyen keservesen megjárta 2sófi angyó, aki beeresztette a házába eltartásért a sógorokat... Zsófi bírta volna még a munkát, de ké- nyelmeskedni volt kedve, ezért adta oda a kis házat a sógoroknak. 0 maga kiült az eresz alá, csak a légycsapót forgatta, meg szomszédolói járt, hogy a nyelvét élesítse. HÁT EGY DARABIG esak ment ez így valahogy. Eleinte a szobában volt a Zsófi fekhelye is, de a második hónapban már kiszorították onnan a pitvarba, odatették a szalmazsákját a tábori ágyra. Ahogy aztán a tél elhaladt, egyszer csak azt mondták neki: — Nincs már hideg: Kimehetne az ám©*- * va&fMK* * Kami gyűlölet kiskamrába, úgy sincs ott egyéb azon a pár nyiszlett kis egéren kívül. — Nem így volt az afflcu — próbálkozott Zsófi szembeszállni, de a sógorék nagyon letram- foíták, még meg is fenyegették, amineík az lett a vége, hogy csakugyan kikerülközofct a dohos kiskamrába. AZ ÉTELIVEL. IS csak ilyenformán járt Pár hónapig együttettek, aztán neki külön tették a tányért a kis asztalszékre, később hús neki már nem is jutott, most meg csak zsdzsikes borsó, kukacos paszuly, fagyos krumpli.-.. Hát, most mit csináljon? Törvénybe menjen? De hiszen, hogy tegnap is veszekedtek, azt mondta a sógor: — 4gKon$pém roaőát, ha vóna agya. így csak leverőm, mint a cövéköt! Azt se bánom, ha aztán börtönbe dugnak. így az atyafi. S nem is tagadja, sőt nyíltan bevallja, hogy jobban gyűlöli az öregasszonyt, mint a halált — és nem érti, minek él mán az olyan, akinek se lakása, se élelme... Pedig hát, mindezt ő maga rabolta el tőle. EMBERTELEN gyűlölet ez. Kaini gyűlölet. Ilyesmiről szól a görög mese: Apolló isten látta, tudta, mennyire gyűlöli Xe- niász a szomszédját. Meg akarta ezért büntetni. Felszólította, kérjen valamit, megkapja, de a szomszéd a kétszeresét kapja... Xeniász ezt kérte: — Üttesd ki hát egyik szememet, hogy ő meg mind a kettőt , elveszítse! S. Qyä Goór Imre: Tanulmány,
