Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-20 / 221. szám
Mulat a juhász A KEZÉRE GONDOLOK... Ha lift emel díszes, rideg szobákba fel, vagy ülök bársony-páholyokban, nyomorék kezére gondolok, s ellepnek néma fájdalomban nagy, sós tenger-áramok... Mert ólom-gcmdja, bárha lerázta százszor Ű maga, mégis itt van, ijesztő ujj, mutatni a sarat, mely eget font köré, hogy lépni tőle, benne ottragadva soha ne tudjon szegény, nagy ember, ki hogyha kezdetén az útnak, megállni nem kényszerül a betűvetésben, ma már fent lehetne oly nagyon, hogy irigyelnék erte mindazok, kiknek álma díszes dobogó... De hisz fent van Ö, oly magasra ért, minél rettentő tudás, hatalom sem törhet tán nagyobbra, az emberség oly magas csúcsán áll, szikla-teste jelzi, merre menjek rámhulló kövek közt botladozva ... Ha sejtjeimben hozzám közelhajolva nézi majdan, mivé lett képe-mása bennem, miként tört ég felé a fája, mit titkon lelke kertje őrzött annyi éveken, hogy a sáros földből a 'Napba döfje ágát, ha — nézi egykor pompás napjaim, ne lássa nálam kínjait mit hordozok magammal — emelhet bár az éltem ledöntött, fényes ég fölébe ... Varga MihäJy olyan nagyon kegyetlen! „De szeretnék”... — jajdul fel szájáról az utolsó nóta. Azt is kidalolja ezúttal, hogy „hajnalcsillag lenni!” Ez a nóta tán vígabb lesz, mint a többi. Felvidul a juhászok képe. Mindegyikük szeme rajta függ. Pedig ő nem dalol, csak az első szavakat kiáltja, panaszolja, aztán csak feszül a teste, imbo- lyog, mintha önmagával viaskodna. Szörnyű a lelki szenvedés. IJ ikor megint lekucorog, ■ ■ hogy tisztességesen megfizessen a zenésznek a mulatá- sért, valamelyik pesti nő üzleti hangon megjegyzi. — Ilyenek ezek a parasztok, így mulatják el a pénzüket. Ügy tűnik ez a rideg kongó mondat, mint egy köpés a becsületes ember képébe, vagy egy durva pofon. Pedig már nem is mulat a juhász. Elegánsan öltözött, nyakkend- dős parasztlegény lép hozzá. Átkarolja, öleli, szerényen ráaosatía a KáUák. — Elég volt már, bátyám ... S húzná, tuszkolná vissza a pavilon előtti tanyázó pádhoz. A juhász juszt se enged most már. Nem goromba, inkább kérő a hangja, mikor mondja. — Még egy utolsó nótát, mert belepusztulok. Bódultán tekintget körül. Nyugodt szeme fényes kékjén egymást kergetik a vásár vidám piros, arany, zöld, kék, sárga színei. Az élet színei. Fakó a hangja, mikor inkább csak magának suttogja. — Három hete temettem, el drága legényfiamat.. < A pestiek, falusiak meghalln iák, bármilyen halkan mondja. Az eltelt félóra alatt ő játszott a szívükön. Fggvé- forrtak, mint a hegedű és yonója. Ahogy ő mosolygot l, úgy visszhangzott a körülállói arcán is a derű, ha pedig bá nat ült a szemében, vele >- morultak el... Megütődve - ' zik. Hallgatnak, nyeldekelr száraz torokkal. Hát így zokogta ki magát a juhász. ' Toth István Fáj! Szomorú a juhász, nagyon szomorú. Felüti a fejét. Valami egyszeribe elnyelte a vásári zsivajt. Csend lett. Vagy csak szünetel egy kicsit lelkének hánykolódása? Nem könyököl már, feje nem bukik tenyerébe. Felszegett arccal figyel a lágy dallamra, amely itt fakadt fel valahol a közelében. Édes, puha, pajkos, bánatos, mint a furulyaszó. Odébb kócos akácok. Alattuk kis csoport gyűrűzik valami, vagy valaki körül. Csupa juhász. Dalolnak. Egy a szöveggel együtt mondja, a többi csak zümmög hozzá egyelőre. „Szendre báró udvarában van egy fa, J uhászlegény furulyázgat alatta...” A szomorú juhász lassan “ feláll, kabátját leveti és csodalátóan az emberbokorhoz ballag. Halványkék kockáscsíkos inge ujját felgyűri. Jobb karját felemeli, hátul a kalapjához nyúl s előrébb tolja a homlokára. Ij-hullámú keskeny szája szélén gyenge mosoly keseredik. Nyílást szakít a juhászbokron s középáré lépdel. A daloló, zümmögő juhászok méla szemén mosoly virrad. A legalacsonyabb, egy kitüntetésekkel teleaggatott kisöreg sodor egyet konyult bajuszán s úgy kacsint, hogy senkire se, mégis mindenkire. Mi lesz itt cimborák? A szomorú juhász körülhordozza fanyar somolygását, szeme megakad egy fekete, konok fattyún. Karbatett kézzel áll, jobb lábá elöl támasztva. Fekete kalap, fekete ruha, sötétkék kötény rajta. Ezzel a villogó fekete fiúval stimmel össze a bús juhász hangulata. Lesi a száját, onnan olvassa le, hol tartanak a szöveggel. „Fújjajaszél!” — jajdul bele a nótába a szomorú juhász. Tovább nem dalolja, csak párásán csillogó kék szemével önti érzéseit. A következő dallamsornál már üvölt belőle a bánat. „Mértszerette? ...” Most sem folytatja, hogy „Szendre báró leányát...” csak a tekintetével, reszkető, inas arcával kapcsolódik a nótába. Annyira keserű a dal, vagy ami mögötte van, hogy már- már nevetni kell a szomorú juhásznak. De milyen ez a nevetés?! Üvöltés már, igen-igen, fájdalmas, panaszos üvöltés. A vásári nép mindjobban megtorlódik a furcsa dalolás hallatán. Vastagon fogják körbe a juhászokat. Szemüveges tudósarcú férfiak, a klarinéttal érzelgőssé puhított ősz asszonyok, csalfa menyecskék, cinikus vigyorgású suhancok, tempós munkások ágaskodnak köröskörül. A parasztlátogatók, a vidékiek arca kivirul« mint ahogy a napraforgó mosolyog. A juhászok nyújtott énekében, messzi nézésében, senkire nem hederítő nyugalmában az otthon hagyott tájak üzennek. Ismerős érzéseket, meséket, csókot, bánatot buzogtat a régi juhásznóta. U irtelen vége a dalnak. A ** szomorú juhász bero- gyasztja térdét, csak azért, hogy odahajoljon a klarinétoshoz, akit most vesz szemügyre először. Őszborostás, kopasz rózsaszínfejű ember a zenész. A klári- nét fújástól kiveresedett szeme körül izzadt, sárgásvörös a bőr. Szájától lefelé vágás Vím q’7’ álln-n c Virvci gyón nagy. Már a múlt évben is egészen rendkívüli volt a másodszori győzelem. A juhászversenytársak tiltakoztak is, mondván, hogy kétszer nem nyerheti el ugyanaz a tenyészet a nagydíjat. De már akkor feltette nekik a kérdést a minisztériumi elvtárs: „Álljon elő, akinek különb tenyészete van.” Persze nem akadt. JJarmadszor lett övé a *■ nagydíj. Ismerik már személyesen az ország vezetői, miniszterek, funkcionáriusok. De milyen nehéz most ez a dicsőség! Fáj? • • 111 a juhász és búsul. — ” Ül, térdére könyököl és fejét tenyerén nyugtatja. Maga elé bámul a sárga homokra, de sejteni mozdulatlan kék szeméről, hogy sokkal messzebbre néz. Talán befelé a föld alá. Nagy horgas orra merő berzenkedés, mélyen bennülő szemét borzas vörösesbarna szőrsövény árnyékolja felülről. Olyan színű a szemöldöke, mint a ködcsípte avar a tölgyerdőben. Szintúgy hetyke bajusza is. Magas, hegyes fekete kalapja a feíe csüngése miatt A csizma szabályos, éles nyomot mélyesztett maga alatt. Búsul a juhász, búsul. Pedig körülötte riog a vásár. Számára most a hiúság vására. Gépzene átható hangja robban a pavilonok között, mintha egy nagy gömb bömbölne. A közeli tokaji borkóstolóból bátortalanul, cingáran cincog a cigányzene. A kétfajta muzsika közé harsogva veti magát a lóversenypálya lemezes autójának slágere: „Csellengő kiscsacsi nem ment hazaaa ...” És ez az egész bugyborékoló zenegömb izgatóan ugrál a mezőgazdasági vásár ezer meg ezer látogatója fején. Néha az őszi széllel együtt lecsurog az ételre, italra, látni-, hallaniva- óra éhes, szomjas tömeg közé. Belekap a szelídszínű köny- nyű szoknyákba s felbillenti őket. Kacéran megmutatja, milyenek a legújabb nylon alsóruha darabok. Máshol egy matyó fejdísz lila szalaghullámát lobogtatja, majd megint odébb szőke gyerekkacajt gyöngyöz- tet, hogy meghökkenve ugrasson fel, mert a sétány piros padján részeg „hukk”-olásba ütközik. M indez hiúság vására most ■ * a juhásznak. Mit ér neki a zászlók dagadó tarka vitorlája? Mit ér az öntözéses erőmű zuhatagjának hűvös zúgása? Mire való a legaranyabb búzakalász, a legcsillogóbb aszúbor, a legjátékosabb arabs paripa, ha ... Olyan egyedül van most a juhász. Pedig sustorog, mormog, gö- cög, nevet mellette a látogatók neki-nekizúduló folyama. Felette a pavilonbejárat díszeként a modern betűk ezt hirdetik: „Juhtenyésztés.” Fényespitykés mellényű juhászok hűsölnek a pavilon árnyékában. Álldogálnak, üldögélnek. Egykedvűen meresztik szemüket valami láthatatlan célpontra. Akárcsak kint a pusztán. Majdcsak két hete itt rostokolnak már kiállított jószágaikkal, beteltek a vásárral. Így magukba vonultán éppolyan közönyössé váltak, mint a kiállítás bármelyik látnivalója. A juhász mindezzel nem törődik. Hogy megeredt tavaly ilyenkor a nyála, ha a szél ezt a pazar kolbászillatot suhintotta az orra alá. Most rá se hederít. Szikár, jókötésű alakját önkéntelenül is kihúzta még a múlt esztendőben, ha egy-egy szemrevaló városi fehérnép rákíváncsiskodott: miféle kitüntetések azok a mellén? Mert nem vén ember még a juhász. Nem is fiatal. Most rá se néz senkire. Hányadik esztendeje, hogy szinte bérelt helye van juhainak a mezőgazdasági kiállításon? Hány ősz, tél, tavasz elszállt felette, míg a nyárnak erre a teiTnésére készült. Juhtenyészetével harmadszor nyerte meg a „Tenyésztési Dagydíjaf’i Nagy szó ez, naKicsit idegenkedve veszi, hogy a juhász egészen nagy, formátlan fülére csücsöríti a száját. Súg neki valamit. Már kezdik is egyszerre. „Szépen legel a kisasszony gulyája...” Megint csak az első szavakat jajgatja a juhász. Már nem is látszik szomorúnak a felületes szemlélődő előtt. Két hosszú karját mintegy vezénylésre nyújtva csalogatja a juhászokból a nóta folytatását. Most hatalmas markából öklöt szorít a szenveedély s dobbantva kiáltja: „Gyere bojtár, terítsd le a subádat...” Leguggol, két tenyerét a tarkójának feszíti, szemét behunyja, aztán hullámos ringás- sal körül-felegyenesedik és csaknem kikönyörgi az ismétlést. „Gyere bojtár!...” s Most egy nyájas szelídképű juhászhoz lép. Mindkét vállát megszorítja, közben mélyen a szemébe néz. Megfordul, megfelhőzik. hogy vége a nótának. Cirógató, hízelgő mozdulattal húzza végig tenyerét a klarinéton. Ügy, hogy ne is érjen hozzá, meg ne sértse a művészt. Simogatja, dédelgeti a fekete szerszámot. „A kanyargós Tisza mentén!” — rendeli és rá is zendít. „Ott születtem!” Ezt nem dalolja, hanem kiáltva adja tudtul a világnak. Megfeledkezik mindenki másról. Hajlong, guzsorodik, feszül, jajdul. Látszik, hogy rettentő belső viharral küszködik. „Térdelek-e?!” öblösödik szájából a rimánkodó kérdés. Az anyja sírjára gondol, ami a dalban szerepel? Vagy másra? „Kakukfűvel!” — folytatódik a különös énekmód. Szorítja két oldalt a fejét. Szemét behunyja, szája kínkeservre nyúlik. Hogy szabadulna marcangoló lelki szenvedésétől ? Mikor az utolsó szavakat ismétli, felnevet. Kijózanodva nyúl a zsebébe, leguggol s csak annyit látni, hogy egy papírpénzt simít a zenész ládájába. Dermedten felejti szemét az ezüst forintpikkelyeken, gú- nyoros bazsalygás nyílik a száján. U ej, ha azt el lehetne mon** dani, hogy a pénz nem minden. Ő csak tudja. Van nekik elég, nem panaszkodhatnak. ötven birkával lépett a szövetkezetbe. Nagy fiával, édeskedves, takaros legényfiával olyan falkákat neveltek azóta, hogy Európa-szerte híre ment. Csehszlovákiában, a Szovjetunióban meg számos országban kísérik figyelemmel tenyésztési módszerüket. Európai hírük van. Évről évre egy kis vagyon a jövedelmük. Egész kis falkányi csak a prémiumbárányok sora. Szerződéses hízók a háztájin. Igazán semmijük nem hiányzik, csak... Caajs ez ag ftlat ||g QQg hátrább billent a homlokáról, hogy e- gyensúlyban maradjon. A karima alatt olyan fehér-puhának látszik homloka, mint kifőtt halhús. külsőt kölcsönöz elmerengő arcának. Fekete, zsinóros, magyar ruha feszül magas alakján. Olyan, mint egy kiszuperált református pap.
