Petőfi Népe, 1964. szeptember (19. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-20 / 221. szám

FALUSI UDVAR Orgonabokrok a fény felkavart porában, eperfák combjai lángolnak ruhátlan. Árnyékban pihés, moccanatlan rögök a kacsák, egyik sövényről a másikra csak a csend loccsan át. Gallykerítés kettős korcának szinusz-vonalai: szegénység geometriája, görbülésed még a hajdani. Roppan a múlt. A szekérrúdon tyúkok tanyáznak, ürülékük fehér virága ekevasakon szárad, berozsdált a csoroszlya éle, tompák a boronafogak, pókhálóval szövi át az idő a gémberedett kínokat. Gerendák alól félig kilóg a hámfa, mintha még most is deréknyi tengeri terhétől rángna... Összekunkorodott az istráng, mint kígyó vedlett bőre. Terjed a némaság penésze a tárgyak fölé nőve. A vendégoldal gépágyúcsöve megcélozza a Napot, lőcsre támaszkodik ferdén, mint puskájára a kaionahalott, kiegyenesedett végül, akár a nagyapák gerince a földben s mindegy már, hogy az ég borús-e, vagy felhőtlen; kiálló vége nem imbolyog többé az út felett, kötelek görcsölt hurkára sem csimpaszkodik gyerek. Csörömpölést feledő gúzsok merevednek a lécen, szurokká alvadt a kocsikenőcs a kerékagy üregében, ahogy megszűnt tengelyen forogni, kiszikkadt; szétlottyant, mint a Tejút árkába lökött csillag, önmaga a kihűlt értelem, Széttöredezett Világ ... Alig átlátható hullámok mossák az udvar Atlantiszát. Micsoda múzeum dereng az iszaposodó nyárban! Visszeres oszlopain támolyog a kocsiszín hazátlan, fakul a szalmatető, a lótörlő rongyból kihullt a por, fölfeslett a takarmányos kas, ürességében fuldokol. Micsoda rétegek! Akár a kőbaltáig áshatsz le innen. Micsoda szomjúság él még a szívre kérgesedett hitben! Szívós kis önzés-gazok, porták zugában őrzött öntudat.., Rejtélyes-mélyek a bemohásodott téglafalú kutak. Ha szikkadni kezd a mély, ordítanak a zsi ierek. Évezredes gyomor kérődzi a megszokott ízeket. Kerék- és patanyom fölé hiába nő a gyom, a tiport sebekben még ott lüktet a fájdalom. Lüktetnek az esővert szénarendek a gőzölgő határban, tengelyig süllyedt répás szekerek a sárban, széttépett lószerszámok, verejték-csillogású káromkodások, éjfél utáni felkelésekben kifakult álmok, húsz kilométernyi zörgések izgága piacokra, féldecire terjedő örömök a söntésig loholva... Lüktet a sziszegve rakott boglya az udvaron, és a trágyakazal fölött erjedő fuvalom. Jégeső-kopogástól háztető visszhangzik, kiáltás ércesedik a konduló harangig: Miért volt mégis? A pállott szalonna zsírcseppje a parázsra miért hullt sercegve és dalolva? Gürcölés homokja tüzelt meztelen talpak alatt, amint a görcsös fejfáig taposták a dűlőutakat... Jászolnál a láncok némán csüngenek le a porba, bár kijár most is az egy tehén hajnalonta. Boglyák helyén a krumplisor lázad serény pöttyeivel, perel a magzott saláták, hagymák tornyos íveivel. Fészer fölé feszített huzalon a hajnalkák kék tölcsérei szippantják az álmok laza hangját. Dübörgő fényesség a Nap. s hogy szakad az égre fel, a kerítés fölé egy marék reményt emel. Hatvani Dániel NAGYLELKŰSÉG A kerek asztalkáról leszed­te a szegfűvel teli vázát, gon­dosan összehajtogatta a maga­készítette horgolt térítőt. A na­gyobbik fiú, a tizenegyéves Zol- tánka iskolatáskájából tollat vett elő. A selyempapírból ki­csomagolta a szép fehér boríté­kot, a csipkézett szélű levélpa­pírt. Nagyot sóhajtott. Fojtogató keserűségét, szívét szorongató bánatát próbálta elcsitítani. Megvonaglott az ajka. Hirtelen úgy érezte, nem bírja tovább. Vagy elhagyja minden ereje, vagy kitör belőle a fájdalom, és sír, sír esze nélkül. Abban a pillanatban a kis rekamién hánykódni kezdett a kilencéves kisebbik, Lacika. — Ereééésssz!... Nem! Nem akarok!... vívódott rossz ólmá­val és kapálózva rúgta le ma­gáról a takarót. — Kicsi fiam... No... Nyu­godjál meg. Aludjál szépen, csil­lagom — suttogta a gyerek mel­lé telepedve, és gyengéd szere­tettel simogatta a kis Laci iz­zadságtól nedves fürtjeit. — Üljél itt mellettem, ne menjél el anyu... — kérlelte nyűgösen a felriadt gyerek, s anyja kezét szorítva, egyenletes szuszogással hamarosan ismét álomba merült. Veret egy darabig nézte még, tekintetével simogatta az alvót. Aztán óvatosan felállt mellőle, megigazította a paplant, s visz- szatért az asztal mellé. Egy ideig ölében összekulcsolt kéz­zel ült. Nézett maga elé és töp­rengett: Hogyan is kezdjen hoz­zá? Mit írjon? Minek van itt még értelme? Aztán kiegyenesítette a há­tát, tollat ragadott, és szinte is­kolásán szabályos betűkkel rót­ta a csipkézett szélű papírra: „Kedves Zoltán!” Eddig jutott el, s elfátyoloso- dott a tekintete. És mint a bő forrásból, ömleni kezdtek a könnyei. Végigszántották az ar­cát, hullottak a levélpapírra. Letette a tollat. A szék tám­lájának vetette a hátát, és hang­talan sirdogálása közben mesz- szire kalandozott. Tizenhárom, tizennégy évvel ezelőttre. Ami­kor megismerkedett Zoltánnal. Arra a közel két évre, amikor udvarolt neki a fiú. Hogy sie­tett hozzá az asztalosműhelyből, aztán a katonatiszti iskolából, csakhogy mielőbb lássa. S mi­lyen jól állt rajta az alhadna- gyi egyenruha! Aztán 1952-ben az esküvőjük, a házasságuk el­ső boldog évei, a kisfiúk jöve­tele. .. — Ugyan hol hibáztam el? — tette fel a kérdést önmagá­nak. — Azzal talán, hogy szó­vá tettem a pénzt? De hát meg kellett mondanom, a háztartást, a gyerekeket, Zoltánt ellátni. Aránytalan volt az a hatszáz forint, amit ő csak a saját költ­ségeire, zsebpénzként tartott meg. Talán mégsem kellett vol­na szólnom?... Akkoriban kez­dett el két-három, olykor négy napra is elmaradozni. És kide­rült, hogy egy másik nő miatt... Be is hívták érte a parancsno­kok. Beszéltek vele, segítettek. Igaz, utána már nem volt egé­szen a régi Zoltán. Gyakran volt ingerült, türelmetlen hoz­zám, és a gyerekekhez. — Szegénykéim! — buggyant ki most félhangosan Verából a kesergés, miközben egyik fek­helyről a másikra jártatta a te­kintetét. — Zoltánkám, kicsi fiam. nem sakkozik veled már az apu... Lacikám... Látjátok, volt szíve elmenni. Óh, én sze­rencsétlen! Ez már ismét önmagával foly­tatott hangtalan beszélgetés volt. Hiszen aludtak a gyerekek. Egyre jobban belelovalta magát a kesergésbe. Boncolgatta élete eddigi sorját, s minél több szép emlék jutott eszébe, annál job­ban rázta a hangtalan zokogás. Fázni kezdett. Kötött ka­bátkát terített magára. S ez a néhány másodpercnyi mozgás új irányt szabott gondolatainak. Látta Zoltánt, amint ott áll, és sorolja szegényes indokait: „Nem értettük meg egymást. Az alperes nem tudott spórolni, és mint asszony sem..Külö­nös, ezt nekem sohasem mond­ta. .. „Az asszony, akivel egy éve élek, az más! Szeretem. Ö már elvált, még áprilisban. Van egy tizenhárom éves gyereke. És most útban van, négyhóna­pos a kicsink... Kérem a tisz­telt bíróságot, mondja ki a vá­lást és ítélje nekem a két fiút.” És milyen sápadt lett sze­gény, miután elhangzott a ször­nyű „elválasztom” szó, és a fiai­mat hálaistennek, meghagyták nekem... Mégiscsak édesapa... Megmozdult benne az apai szív! Vagy talán mégsem? Talán csak az a nyolcszáz forint ijesz­tette meg, amit ezután is fizet­nie kell a gyerekeknek?... Zol­tán, Zoltán! Tudom, hogy kék madarat üldözöl... Rossz lehet neked, hiszen önmagadat is ke­resed. De meddig? Ha tudnád, hogy beszéltem Manciddal. .. ö is úgy látja, érzi, nem vagy te boldog, és talán sohasem le­szel az... Megint forgolódik Lacika. Túl sok szőlőt evett vacsora után. — Anyu, kérek egy kis vizet — nyűgösködött a gyerek. Az­tán kiitta a pohár tartalmát, és a fal felé fordulva elaludt. Vera órájára pillantott. Tíz perc múlva éjfél. S akkor hatá­rozottan megragadta a tollat, és folytatni kezdte a könnyeivel megpecsételt levelet: If Tudom. hogy fellebbezhet­nék, de sokat gondolkoztam raj­ta. Nem teszem. Rettenetes volt a mi együtt töltött tizenkét évünk után veled a bíróság előtt állni. A szívem szörnyen nehéz. Egészen másképp képzel­tem az életünket. De nem akar­lak hibáztam, az úgy sem se­gít. Nagyon szomorú nekünk így és nem is könnyű. Azt tu­dod, hogy tavaly, mikor elmen­tél idegösszeroppanást kaptam. Néhány hétig kezeltek. Október óta dolgozom. A családi pótlék­kal együtt 1080 forintot kere­sek, és rendszeresen megkapom tőled is a 800 forintot. A tv fennmaradt részleteiből 13 hó­napit kifizettem már. A gyere­keket most, az iskolakezdés előtt is tetőtől talpig felöltöz­tettem, és magamra is került. Vettem magamnak egy utcai papucsot és leértékeléskor egy pár körömcipőt. Zoltán, ne gondolj ránk gyű­lölettel. Csak erre kérlek. A gyerekek sokszor emlegetnek, még mindig reménykednek, hogy visszajön az apu. Csak azt akarom mondani, hogy tudod hol az elhagyott otthonod. Ha egyszer mégis rá­jönnél, hogy nem volt egészen igazad, gyere, jöjj haza, az aj­tó mindig nyitva áll. Vera.” Még egyszer átfutotta a sorokat, s borítékba zárta a le­velet. Utána hideg vizzel meg­mosta az arcát, és lefeküdt. S a sok nehéz, nyugtalan éjszaka után ezúttal pillanatok alatt mély álomba merült. Perny Irén tait. Az előkerült lengyel sze­mélyi igazolványból kiderült, hogy a potyautas Andrzej Mys- iinski, 58 évees lakatosszak­munkás, N-ben lakik, az ottani cementgyárban dolgozik. Nős, két általános osztályt végzett. A kapitány nem töprengett tovább. Rövid táviratot írt az esetről és megkérte a tisztet, aki az „Upsalán” a rádióme­chanikai funkciót is betöltötte, hogy azonnal továbbítsa a ki­kötő révkapitányságához, Gdy- niába. A rádiókabinban hárman vártak a válaszra. Tízegyné­hány perc múlva meg is érke­zett. A kikötő révKapitánysá- ga kérte, hogy a hajó ne vál­toztassa meg irányát, csak öt mérföldre csökkentse a sebes­ségét. A helli kikötőből a ha­tárőrség járőrhajója odaúszik, és az illegális utast leszállítja a fedélzetről. Hamarosan három katona sötét színű egyenruhában, az „Upsala” fedélzetén volt. — Kapitány úr — jelentke­zett az egyik — a 125-ös határ­őrpont parancsnoka elentke- zem az illegális utas ügyében. — Tessék, itt van az igazol­ványa — üdvözölte a Kapitány a fedélzetmestert. — Vezessék tóságokat, hogy potyautasunk van és vigyék el. — De ez politikai menekült — a kapitány nem tudta, hogy mit tegyen, és elismételte Borgnak a lengyel elbeszélé­sét. Oscar Borgból kirobbant a nevetés. — Hazudik ez a pasas, mint a vízfolyás. Az évi fizetésemet feldobom, hogy egyszerű tolvaj. Még hogy birtokai voltak Lub­lin mellett... Ugyan! Bank­pénztáros, vagy üzletvezető volt és megszökött a kasszával. Mit mondhatott volna a kapitány úrnak? Hogy körözőlevelet ad­tak ki ellene lopásért? Hazud­nia kellett, hogy szökik, hogy politikai, hogy harcol a kom­munisták éllen. Szerencsére nem mai gyerekekre akadt. Hogy hívják? — Mindjárt megtudjuk — a kapitány csöngetett és az egyik matróznak megparancsolta, hogy hozza be a potyautas ira­16. — Kellett ez nekem — mond­ta önmagának. És szokásához híven ha „lengyel” gondjai vol­tak, elhatározta, hogy a mű­szaki tiszttel, Oskar Borggal be­széli meg a potyautas ügyét. A hajótelefonon utasítást adott: Oscar Borg azonnal jöjjön a ka­binjába. — Tudod már, hogy potya­utas van a fedélzeten? — ezek­kel a szavakkal üdvözölte a kapitány a kabinba belépő mű­szaki tisztjét. — Hogy az ördög vigye el!... — Vigye el,. — helyeselt Borg. — Most mit Csináljunk? — Az a kérdés, hol vagyunk? — Félóra múlva Hell magas­ságában leszünk — tájékoztatta Borgot a kapitány. — Tehát még lengyel vize­ken — jegyezte meg nyugodtan a műszaki tiszt — a nemzetközi előírás szerint kötelesek va­gyunk értesíteni a lengyel ha­együtt úszták át a szeszélyes folyót, leánynézőbe is eljártak egymás érdekében. __Egyszer aztán megtört a — folytatja Áron bácsi. — Éppen egy lógát, tuggya, az csak afféle mihaszna kis ve­rébhal, szóval, egy lógát hají­tok vissza, amikor látom, hogy Imre egykomám ször­nyen erőlködik a merítőháló­val. Csak nem harcsát fogott?! Mer’ veszedelmes hal a har­csa. Erős, ravasz. Kiszabadul. még a kerítőhálóból is. A víz i alatt kitapogatja a háló végit,: osztán a halász bottal ütheti a nyomát... Éshát csakugyan az. Harcsa. Hajjaj, de mek­kora! Imre át is kiált hozzám: „Segíts mán!” Feledem rög­vest a haragot, s szedem a lá­bam. Ketten aztán partra isi vonszoljuk a zsákmányt. Több volt félmázsánál. Ügyi, Imre?.. ? De a harcsa nem hagyja magát. Ügy ficánkol, mint a csikó, amikor először kerül hámba. És mindig a víz felé. Mer1 méterekről meg­érzi, hogy merre a folyó. Fo­gom a farkát, Imre még meg is nyergeli, de az csak dobálja magát, mintha száz ördög bújt volna belé. Csap a farkával, üt a fejével, de akkorát, hogy hempergünk tőle. Markolnánk újra, de csak lever a lá­bunkról. Na most! Ám hiába. Olyat vág az Imrén, hogy le­kaszál engem is. Aztán bele az ölembe. Igaz, Imre? —i s zötyögve nevet az öreg. — Így néztük, egymás ölében, mint ugrik vissza a Tiszába. Harcsa, de olyan csukafejes­sel vágta magát a vízbe, hogy na.,. Ekkor azt mondja Imre: „Nézd Áron. Ha mán így csúffá tett bennünket az a dög, hogy az öledbe ülte­tett, aszondom, béküljünk ki.” ..: Így volt, Imre? — Ahogy mondod — s ne­vetnek mind a ketten. Áron bá’ újra tölti a poha­rakat, s megtoldja a históriát: _Azér’ nem ártana kifogni ™ hájjá azt a harcsát. Mindig elküldenénk azoknak, akik marják egymást. Békebí­rónak! T. I. A Tisza menti házacska ” tisztaszobájában a pohár jó néhányszor megtette már az utat asztallaptól a szájig, ami­kor a harag és a megbékélés kerül szóba. Nem időszerűtlen a téma, feszegetni lehetne hajnalig, vendéglátó gazdám, a hetven felé járó Fogarasi Áron, meg hasonló korú komája, Gál Imre azonban ravaszkásan összekacsint, s ebből észreve- szem: Felesleges az eszmefut­tatás, mert adomáik tárházá­ban vagy egy idevágó törté­net is. Az irigység szüli a hara­got, ecsém, meg a hetvenke- dés — mondja is már Áron bácsi. — Igaz-e Imre? — Ügy biz’a. — Mer’ minő harag fész­kelte magát közénk is emiatt vagy tíz esztendeje! És meséli, hogy májustól vasárnapi hajnalokon ki szok­tak ülni a Tisza partjára ho­roggal, de inkább merítőháló­val, mert ekkor már „kap” a hal, májustól már térül az asztalra a folyóból is. E gymástól ötven-száz lé­pésre ültek lesben, hogy egyikük se zavarja a másik szerencséjét. A halászat azonban dlcsek- vővé teszi az embert, hogy „ekkora halat fogtam”, vagy éppen „eresztettem el, jusson másnak is”, mire a vetélytárs- cimbora rátromfol, hogy ő meg „amakkorát”. Szó szóra, végül már akkora hal nincs is a Tiszában, — csak a harag születik meg. így történt velük is. Eveken át nem köszöntek, nem szóltak egymásnak, pedig annak ide­jén együtt jártak iskolába, A BÉKEBÍRÓ HARCSA

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom