Petőfi Népe, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-28 / 150. szám

Illiiwelőrtés

nepeltek közt találjuk Páger Antal nevét, aki a Cannes-i filmfesztiválon a közeli hetekben nyerte él a legjobb férfiszínész alakításának díját a „Pacsirta” Vajkay Ákosának megjelenítéséért. A film a helyszíni felvételek révén megyénk két városát: Baját és Kecskemétet érinti. És lám Páger maga is közel áll hozzánk. Negyven évvel ezelőtt ugyanis a kecskeméti színpadon aratta első nagy sikereit.

Az egykori kritikák szerint szerette a közönség és a sajtó is felismerte művészetének értékességét. 1924. április 15-i számában az egyik lap a vendégszereplő Petráss Sárival együtt szerepléséről számol be. A híres primadonna a Lengyelvérben és a Marinka, a táncosnő-ben lépett fel. Miután a referens a vendéget méltóképpen megdicsérte, így folytatja beszámolóját: „Vele játszó színészeink nagy igyekezettel munkálkodtak. Első este különösen Szilágyi, Újházi és a szordinó- val játszó Páger aratott tapsokat. Marinkában Újházi, Páger és — énekétől eltekintve — Ross Jenő nyújtott megfelelő jót.”

A lap május 1-i száma „Páger Antal búcsúja” címmel ezeket írta: „A jó táncosko- mikusi elmésség, ügyes tánc és főleg a közönségnek iránta megnyilvánuló szimpátiája jellemzi.• Páger ezeknek birtokában van, tehát joggal számíthatott meleg fogadtatásra. Búcsújául a Mágnás Miska címszerepét kapta, amelyet zsúfolt nézőtér tapsolt végig. Minden szerepére ambícióval készült, szépen kidolgozott alakítást nyújtott és sok derűs percet szerzett a közönségnek, amely teljes mértékben honorálta fáradozását, rretettel búcsúztatták. Az elö- ’ásón meglátszott, hogy vala- kor kasszadarab volt és min- •i ki jól tudja szerepét. A tánc- nők különösen sikerültek, 'lyet a búcsúzó fokozott jóive csak elősegített. Partnerei közül B. Sándor Anna, Újházi, Endrödi és Varga játéka nyújtott kielégítőt.”

Az 1924-ik évi kecskeméti búcs ú fellépéstől nagy és mesz- szi út vezetett a Cannes-i film- fesztivál kitüntető díjazásáig, de Páger a róla szóló referádák szerint már kezdő színészként is nem mindennapi kvalitásokkal rendelkezett. A kecskeméti közönség méltán büszkélkedhet vele, hogy ezt annak idején felismerte és méltányolta.

Joós Ferenc

Weinträger Adolf: Piacozó.

Vallomás Burányi Ferenc új verseiről

KOSZTOLÁNYI irta, hogy az „igazi bírálat csak meghatott lehet, csak elfogult a művészei javára”. Furcsának, groteszknek tűnhet az, ha magyarázni kell e sorok vallomás jellegét, felületességét, rapszoaikusságát, a mikroszkopikus hibakeresés szőr- szálhasogatásának hiányát. Lehetne Baranyi költészetéi ..mérlegre” tenni. De ez kevés. Hisz állandóan az ismerős, a barát lép elénk a kötetből. írni se lehetne róla hideg pózba merevedve, csak a természetesség hétköznapiságával, nagy szavak nélkül, valahogy úgy, mintha a villamosra felugorva, kezét megszorítva köszön1 eném: Feri, tetszettek a verseid. S ő talán egy hátbavágással meghökkenve kérné számon: Csak ennyit tudsz mondani? (De lehet-e egyáltalán az objektív, tárgyilagos hangot feloldani a szubjektívvel, az egyénivei, a szívmelegsé- gűvel?)

A Hazatérések című verskötetét szinte pult alól kapkodták szét. S egy nyugodt este ismét végiglapoztam e féltetten őrzött, ritka kötetet (— kölcsön nem adom oda!), s magam elé idéztem a borkóstoló vonzó épülete előtt megdermedő, s bent pár deci bort könnyedén lehajtó költőt és barátját, Gerelyes Endrét — kiknek a pécsi balettről kellett volna írniuk. Kedves, önirónikus sorai felejthetetlenek (még a Kortársból, ahol először megjelent):

És sértettségünk büszke Golgotáján ürítettük a kínok kelyheit.

(Ugyanis zordul újra sorba állván bedöntöttünk még ketten húsz decit.)

(Történet, amely tanulságosnak is felfogható.)

BARANYI fiatal szenvedéllyel sodró sorai főleg a fiatalokat vonzzák. A fiatal szívvel, fiatal lélekkel élők rezonálnak leggyorsabban verseire. Hányszor olvastam el, noha „szavalni” nem tudok, barátaimnak a „Jaj, mit tegyünk olyannal...” című versét! A szoborrá merevedett vezér kezében „korbácsnyéllé silányult a zászlórúd” — s mindannyiunk dolga, hogy „kezek után kutasson dorongrafagyott ujja”. Igen, „ezt” a Ba- ranyit is szeretjük, ki megszólít, felráz: Ne légy közömbös, miénk ez a kor, rajtunk is múlik, milyen lesz. S a hires Ballada az elkényeztetett ifjúságról című verse rengeteg fiatal lelkesedését és nem kevés gáncsoskodó nevetséges vádját váltotta ki. (Pl. arról is beszéltek, hogy Habsburg Ctto lappang a balladaműfajban szokásos Herceg megszólítás mögött!!) Valljuk mi is Baranyi sorait, hisz csak hurrát kiáltanunk mindenre hazugság volna. Be a köz gondját értő, érző fiatal — segíteni, tenni akar, s „ha nem piszkálna gondja „kis ügyeknek” — több nagy munkával tudnánk szembenézni, s akkor se lennénk elkényeztetettek”, örömmel vesszük észre, hogy mind kevesebb „üres hordófej kong ukázt nekünk”. Az értelem, a rendhez való igazi hűség, a becsület a legfőbb érdem ma már.

S ROKONSY.ENVESEN őszinte, a szerelmes, ifjú Baranyi, ki bár Erzsivel megy az utcán, egy-egy szellőléptű lány után megfordul: Aki a gazellatánc pillanatnyi forróságát nem tudja felejteni. Egyik vallomásában azt fejtegeti Baranyi, hogy a Hazatérés szerelmes ciklusa „a tudati és lelki emancipációért” való viaskodás. Szerelmét a szürke elhallgatások sebeitől /é'

„Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek, hidd el: téged silányü a roskadó alázat, tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak...”

(Roskadó alázat)

S ha megkérdeznék, miiöl féltem Baranyit, a költőt, felelném: A népszerűség könnyűségétől, ifjúi frissesegének a képi látásnak elhalványulásától...

NEM TUDOK mást. írni befejezésül, csak azt, hogy sze retem Baranyit, e „kamasz költőt”, mert fiatal, szenvedélyes korunkkal élő, mmt mi, fiatalok, Szekér Endre *

A Katona József Színház társulata befejezte az évadot Kecskeméten, hogy azután még néhány héten át a bajai közönséget gyönyörködtesse műsorával. Ilyenkor a színházlátogató és a színikritikus számadást készít a szezon eredményedről. Mit váltott be a társulat előzetes ígéreteiből? Az elmaradt bemutatók helyett mit adott cserébe? Egy sok szépet és jót nyújtott szezon után. egészében megnyugodhatunk abban, hogy színvonal, kiállítás, rendezés, darabválasztás tekintetében itt helyben megkaptuk azt, amiért valamikor Pestre kellett utaznunk, illetőleg utaznia annak, akinek tellett ilyen fényűzésre. Az igaz, hogy csupán 13—14 darabot láthattunk a kilenc hónapos szezon alatt, nem 50—60-at, mint a két háború között 4—5, sőt 3 hónapos színi évadban. De azóta az utolsó évtizedben kinevelődött új bérlőközönség is érzi és tudja már, hogy ebben a tekintetben a kevesebb jelenti a többet.

Sok-sok minden megváltozott a színház táján. A kopott múzsahajlék kívül-belül ünnepi díszekbe öltözött. A színpadon és a zenekarban nem napi „ákontó”-ból tengődő emberek, hanem elismerésben részesülő művészek igyekeznek új életünk új szépségeivel megismertetni bennünket.

A sok minden megváltozott dolog közül ki emlékezik például a régi szezonokat záró búcsúfellépésekre? A kecskeméti tanács a mai színház egykori megnyitásakor hozott szabályrendeletében kimondta

ugyan, hogy ezeket az ennek vagy annak a színésznek „javára rendezett búcsúfellépéseket” eltiltja, de bizony azok tovább virágoztak egészen a sz házak állami kezelésbe v> léig. A vezető Szerepeket b töltő primadonnák, bonvíváno. drámai jellemszínészek, táncr komikusok és így tovább - egy-egy búcsúestet kaptak felemelt helyárakkal a javukra. A magán színigazgató ezzel az engedménnyel pótolta, amit gázsiban megtakarított.

A búcsúest aztán annál jobban sikerült, minél több híve volt a búcsúzónak a közönség soraiban. A hívek átvették egy csomó jegyet, végigházalták ismerőseiket, hogy a kedvenc telt házát biztosítsák. A személyes ismerősök gyűjtést is rendeztek, a bankókat rejtő bo- • rítékot virágos kosárral adták föl a nyílt színre. De nem egy esetben egyéb kosarak is felkerültek, a virágok közül karcsú palacknyakak, sonkacsülkök árulkodtak indiszkréten arról, hogy a közönség tudja, mi hiányzik az ünnepelt művész asztaláról. A közönségrajongás alsóbb fokán álló színészek ket- ten-hárman közösen kaptak, a karszemélyzet pedig együttesen kapott búcsúestet. A kecskeméti tanács szabályrendelete joggal bélyegezte meg ezt a fizetéspótlékolást, mint a közönségre és a színészre egyaránt megalázót.

Ma, amikor efféle attrakciók nélkül, megérdemelt elismeréssel fejezi be évi munkáját társulatunk, nehezen tudjuk megérteni, hogy ez a rendszer mint maradhatott fenn a tilalom ellenére.

A negyven évvel ezelőtt megjelent helyi lapok sorra hozzák a népszerű színészek búcsúfellépéseinek hírét. Az újságközleményekből persze hiányzik a borítékokról, kosarakról szóló megemlékezés, de az ünneplések leírása annál áradozóbb. Az ünSzínházi szezonzárás Páger Antallal

kapott — mindig a többiek. De azért különösebb szóváltás nélkül lezajlott minden.

Még az este kocsira került a legtöbb holmi. Volt, aki már így indult haza.

U anem azért valami, úgy ■* látszik, mégiscsak elkerülte a megboldogult figyelmét, amikor a végrendeletét csinálta. Egyetlen egy valami, egy öreg kakukkos óra sorsa felől bizony, nem intézkedett.

És ha már így van, hogy ő nem intézkedett, annak sorsa felől az élőknek kell intézkedniük. Ha nem is volt sokat érő az óra, de élő, mozgó, járó alkalmatosság volt, hasznos szerkezet, amiről — ha nem muszáj — senki sem akart lemondani. Legalábbis nem önként.

Aki igényt tartott rá, az talált magyarázatot a maga javára. Egyik ezt, a másik amazt. Ki a jogra hivatkozott, ki arra, hogy amíg a háznál élt, mindig ő húzta fel a szerkezetét. De leghangosabban mégis a legidősebb fiú követelte magának az órát, és a legtöbb okot tudta felsorolni. Meg is kapta.

Befejeződött hát végre az osztozkodás. Mindennek megvolt az új gazdája, semmi sem maradt osztatlanul. Akik elmentek, magukkal vitték a temetés, a gyász, a borivás, és az osztozkodás vegyes ízű emlékét. De aztán lehet, hogy hamarább napirendre tértek az egész fölött, mint a falu népe.

Mert a faluban nagy esemény volt az öreg Tapasztó halála. Meg a kakkukos óra híre is kiszivárgott a négy fal közül, és az ilyesmiről olyan jóízűen lehet beszélni mindenfelé. De talán leginkább azért, mert a temetés utáni nap délutánján a faliísi állomás várótermében az altiszt egy öreg kakukkos órát talált a pádon. Kötelességének érezte: bevitte a szolgálati szobába, és üzenetet küldött a gazdájának; jönne érte, mert itt maradt a pádon az öreg kakukkos óra.

jiljutott az üzenet oda, “ ahová kellett, vissza is jött a válasz igen hamar. Olyan formán, hogy elég volt a többi lomot elvinni, ez már maradjon ott, ahol van . . .!

Antalfy István

A

gyász összehozta a családot, a rokonokat. Kiki a maga falujából, városából, és a maga módján, vonaton és kocsin, megérkezett. Jöttek, sötét ruhában, ki feketében, ki sötétkékben, de olyan is volt, aki a világos ruháján csak fekete szalagot viselt.

Igyekeztek úgy intézni, hogy lehetőleg közvetlenül a temetés órája előtt érkezzenek, ne kelljen túl sok időt eltölteni a többiekkel.

Megvolt a temetés, amolyan öregembernek kijáró temetés, inkább csak azért, mert ez már így szokás. El kell az embert temetni, meg kell adni a módját, ha szerényebben is, egyszerűbben is. Az asszonyok azt nézték, milyen ruhában jött a sógorasszony, a férfiak azt várták, mikor hagyja abba a pap a ceremóniát.

A temetés után összegyűlt a rokonság, nem utolsósorban azért, hogy megtartsák a tort. Kivált a férfiak. A tor nem is állt egyébből: szerény kis ha- rapnivalóból, de annál több borból. Mert bor volt bőven. Igaz, nem valami vendégmarasztaló, de hát rossz bor azért még sincsen, csak rossz borivó.

A nagy rokonságból volt, aki már az elején elbúcsúzkodott.

— Megy a vonatunk... — mondták és még hozzátették: — Isten nyugosztalja szegényt... — azzal elmentek.

— Jó ember volt... — rpond- ták mások, és az öreg Tapasztóra gondoltak, akit a föld alá fektettek.

Persze, inkább csak azok mentek el, akik nemigen remélhettek az öreg Tapasztó Örökségéből. A többiek maradtak. Nem csupán a tor miatt, meg nem csupán azért, mert a végrendeletet meg akarták hallani, hanem azért is, hogy amit az öreg netán rájuk hagyott, ne hagyják itt. Nem illik. De meg minek is hagynák? Vagy kinek?

Az első poharak után elővették a végrendeletet. Nem volt valami nagyon sok, amit az öreg meghagyott, immár csak a gyerekeinek, unokáinak, rokonainak, mert felesége, az a csup>a- ősz, töpörödött kis asszonyka, már korábban, előtte ment el.

P ontról pontra meg volt ■ minden írva a végrendeletben. Meg volt ott írva a ház, a bútorzat, a nagyszülőktől megmaradt minden apróság; a tuli- pántos láda, de még a padlásra vezető létra sorsa is. Alapos ember volt az öreg Tapasztó, mindenre gondolt.

Fel-felmorajlott a hallgatóság; sosem az, aki kapta, amit

A kakukkos óra