Petőfi Népe, 1964. június (19. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-28 / 150. szám

Barangolás KECSKEMÉTI fílúhrmEldiEn Képeit találóan jellemezte legutóbb valaki: A csend költé­szete. Művein, melyeket lírai konstruktivitásnak nevezhet­nénk, szembetűnő a nagy felü­letek, foltok egymás mellé he­lyezése, a helyes arányok meg­teremtése, s valami belső fe­szültség érzik rajtuk. Feszült­ség, „amit az ész kordába kény­szerít” — hogy őt idézzem. Goór Imre évrő évre más, új arcát mu­tatja. Sokan úgy vélik: El kel­lene döntenie már. mit akar. Nincs igazuk. Az igazi művész halálig kísérletezik. Nézem a képeit és az elisme­rés érzése mellett hiányolok is valamit. Az embert. A ma em­berét, azt, akit Goór Imre jól i: mer. Grafikáin találok ugyan embereket, de azok egy külö­nös, groteszkbe torzult, ijesztő, fájdalmas lelkiállapotot művé­szi kifejeződései. A túlzott szub­jektivitásból. az individuális körbeforgásból kellene kilépnie. Aki úgy tud rajzolni, mint ő, ezt könnyen megteheti. Érdekes, hogy Goór, aki a leg­inkább kísérletező nálunk, nem téved absztrakt útra. Ezt mond­ja erről: — Szerintem az absztrahálás a valóságból kell táplálkozzon, nem a szubjektumból. A legújabb kísérleteiről be­szél, a zománcfestészetről. Ez az ő műfaja. — Hogy jutott eszedbe? — A kiállításon néhány szin­tetikus zománcfestmény láttán Szabó Lajos és Rendeczky Já­nos mérnökök meghívtak a ZIM-be: Látogassak el hozzá­juk. Ettől kezdve hónapokig ta­nulmányoztam a zománcégetést. — Mi a célja a kísérletednek? — Olyan külső és belső de­koráció alkotása új, modern épü­leteinkre, amely a korszerű, íz­lést kielégíti, s egyben hosszú időre szóló, nagyon tartós. Az alkotásnak ez a módja monu­mentális hatásokra alkalmas, s különös élvezet felhasználni azt a tüzet, amit a zománc tud ad­ni fényénél és ragyogásánál fogva. — Hol tartasz? — Sikerült, befejeztem. — A további tervek? — Szeretném, ha még az idén kint lehetne az első munkám. — Hová kerül? — Természetesen a gyárba, a ZIM-be! Köszönetem és hálám jeléül a támogatásért. — Milyen hatással volt a mű­vészre a hónapokig tartó gyári kapcsolat? Élményeit így foglalja össze: — Drámai hatással volt rám az az emberi erőfeszítés, amely- lyel ennek a gyárnak a ter­mékei készülnek. Azok a ter­mékek, amelyek a világszínvo­nalon mozognak. Az Irinyi utcában él a hét szám alatti kis sárga házban Prohászka József 6 a legidősebb művész Kecs­keméten, a legnagyobb és leg­eredményesebb múltra visszate­kintő. Küzdelmes és sikerekben gaz­dag élet az övé. De ugyanúgy gazdag csalódásokban és szen­vedésekben is. Sárga ház, zöld bokrok, fák, színes virágok. A csengőt rán­gatom. Végre bent vagyok. Ke­vés, hófehér hajszál, több he­tes fehér szakáll, fehér keretes szemüveg, vastag, puha kezén fehér bőr, fehér világ: Józsi bácsi mosolyog, és néz, kissé hátrahajtott fejjel, fürkészőn, kíváncsisággal. Van valami gyermeki jóság és szelídség ben­ne, ahogy ül és mosolygós arc­cal beszélget. Nyolcvan éves. Országokat járt és képei bejárták szinte egész Európát. Derűs arccal fel­nevet: — Ez lett a hajdani kőműves- segédből! — Mert az volt. Mu­tatja az elsárgult munkaköny­vét. Ezerkilencszázháromban ál­lították IsL-j Ezt mondja önmagáról: — Soha nem igyekeztem má­solni, utánozni mestereimet, de a hagyományt és mások ered­ményeit tisztelem. És legtöbbet a természettől igyekeztem ta­nulni. Az absztrakt művészetekről ezt mondja: — A törekvés jogosult, az eredmény sovány. — És a kö­vetkező pillanatban már fájós lábáról beszél. Mutatja a daga­natot. És panaszkodik, hogy az orvos ágyba parancsolta. A fe­lesége szemrehányóan rászól: — Többet akarsz dolgozni, mint a fiatalok! — Hozzám fordul: — Mindig a vásznat követeli. Színek és fények játéka a ké­pein. Derű. Kék, sárga, vörös uralkodó színekkel. Témái: Építés, munka, pihe­nés, munkás és paraszti tárgyú képek, és sok-sok önarckép. — Az ember a legfőbb té­mám. Az is marad. — Néhány villámkérdés: — A helyi művészekkel mi­lyen a kapcsolata? — Nincs kapcsolatom. Mozog­ni nehezen tudok. Ide meg nem igen jön senki. — Hogy látja a fiatalokat? — Még nyersek. De nem tud­hatjuk, mi lesz belőlük még. Goór például nagyon jól raj­zol. — Elégedett-e? — Nem. És nem is leszek. De boldog vagyok. — Hirtelen el­komolyodik: — Csak ez a láb, csak ez a láb... A legnépszerűbb festőművész a helyiek közül Bozsó József, akinek a műterme valóságos múzeum. A sok száz darabból álló népi cserépedény-gyűjte­ménye híres. A több ezer olaj­kép, rajz, vázlat közt itt láthat­juk a legújabb Bozsó-képeket is. Amit a Tiszánál festett. Mert hetek óta ott él. A folyót nézi órákon át, és az erdőt járja önfeledten, a szépségtől megré- szegülten. — Mit szólnál ahhoz, ha nem hagyhatnád el többet a várost — mondom. Elkomorul az arca, pedig tudja, hogy csak tréfa az egész, baráti kötekedés: — Az a halál lenne. Szamár­ság. — De aztán hamar fekte­tői az arca: — Rájöttem, hogy az erdőt festeni rendkívül nehéz. Tudod, a fák is élnek. És én úgy látom őket, mint az embereket. Élnek és szeretnek, és bánkódnak. — És az emberek? A közön­séged? — kérdezem. — Az egyszerű embereket na­gyon szeretem. Természetesebb­nek érzem őket. Őszinték. Ügy érzem, ők is szeretnek engem, s a képeimet. — Keresgél, újabb képeit mutatja. Szereti, ha tet­szik a kép, ilyenkor ő is velünk nézi, együtt gyönyörködik. Ami­kor képzőművészeti problémák­ról kérdezem, nevetve tér ki a válasz elől: — Nem lehetne inkább fes­teni? Előkerül néhány új kép, amelynél érdemes elidőzni. Má­sok, újak, többek mint a töb­biek. Azt a nagy természeti és társadalmi átalakulást érzékel­tetik, ami az elmúlt években nálunk végbement. Nemcsak a témáik (Leninváros, miklóste- lepi szőlők), de az a mód, aho­gyan ezekben meglátta a fes­tői újat, s ahogy a kifejezés ereje, a színek, vonalak feleme­lő optimizmusa eluralkodik, mindez együtt: Adekvát kifeje­ződése a változó valóságnak. A Nyár utca keskeny és ki­halt. Beszorult ide a júniusi forróság, levegőt alig kap az ember. Akaratlanul is a Bala­tonra gondolunk ilyenkor, a tengerre, a hegyekre, ahová a meleg elől menekülni jó lenne. Szerencsére Imre Gábor lakása hűvös, megnyugtató. Itt minden a gondos feleség szor­gos kezét dicséri, űrömmel la­tom, hogy a művész hosszas be­tegeskedés után ismét erős, egészséges, sőt: fiatalos. Így él a nyugdíjas Imre Gá­bor: Ülésezik a tanácsnál, irá­nyítja a városi kulturális bi­zottságot, rajzolni tanítja a fia­talokat, elnöke a Művészklub­nak. Kifogyhatatlan életerő! Fest és szobrot farag, zsűrizni jár, és előadást tart! Nagy mű­vészi és társadalmi tekintélye mellett közismert szerénysé­géért: Mindenkin segíteni akar. Közben gyakran ő maga háttér­be szorul. Megértő a fiatalok iránt. Érdeklődéssel figyeli mo­dernebb törekvéseiket. Még az absztrakttal is megpróbálkozott. Valami egészséges derű ömlik el ezeken a képeken. Persze, látszik rajta, hogy maga sem veszi egészen komolyan ezeket. — Kísérletezés, játék — mondja róluk. Így fogalmazza meg művészi hitvallását: — Fontos, hogy a művészem­ben magatartását, életszemlé­letét világosan, érthetően, tol­mácsolja. Érteni, érezni kell a dolgozó emberek életét, érzés­világát és szem előtt kell tar­tani, hogy a közönség érzésvi­lága a szocializmussal egyértel­mű. A művészetben akár el­vont, akár nem, az őszinteség a legfontosabb. A művész le­gyen , aktív részese a kor átala­kításáért folyó küzdelemnek. — Mint közéleti ember, mit tart legfontosabbnak munkájá­ban? A kecskeméti művészek­nek a megérdemelt megbecsü­lést és elismerést kivívni. A má­sik: A művészek közötti jobb kapcsolat kialakítása egymás rendszeres és segítő bírálatával. Átmegyünk a műterembe. Kö­zel van, az utca túloldalán. Rajzok, plakettervek, illusztrá­ciók, szoborvázlatok százával. Egy hosszú, gazdag élet doku­mentumai. Derű, életszeretet, csillogó op­timizmus, az emberi erő és bi­zakodás a szobrokon és a ké­peken. És mindez párosul va­lami mesés hangulattal. Udvardy Gyula az a művész, aki Imre Gábor­hoz hasonlóan össze tudja egyez­tetni a közéleti szereplést a mű­vészet világával. Udvardy fejlődése szembetű­nő. Az a tétovázás, spekulatív keresettség, látható óvakodás, bizonytalanság, ami az elmúlt években jellemezte, eltűnt, s he­lyette a mesterség fortélyait, titkait ismerő, magáról és a vi­lágról bátrabban valló művész jelenik meg előttünk legújabb képein. — Legújabb témáid? — A fiatalok élete foglalkoz­tat. — Kapcsolatod a közönséggel? — Nem jó. Ügy érzem, nem ismernek. Hosszú Idő óta egyet­len ember jelentkezett azzal: Látni szeretné, mit csinálok. — Kívánságod? — Állandó képtár Kecske­métnek. A közönség miatt is és a művészek miatt is. Nézem a képeket, amiket Gyu­la elém rak. Hiányzik a képek­ről az ember. Legalább is nem olyan súllyal szerepel még,' mint ahogy a művész hitvallása kívánná. Ahogy ő is észrevette: Az igazi témájának csak a kör­nyezete van meg. De az olyan erővel, hogy jog­gal várjuk a folytatást. Faluhelyi József absztrakt képei vegyes hatást keltettek a kiállításán. Maga is érzi már, hogy nem lehet cél ez az irány. Ezt mondja: — Értelmesebbé tenni a mo­dernet, haladóbbá a hagyomá­nyost. — Szűk, de hangulatos kis szobájukban élnek pártoló, mű­értő élettársával. Igazi bohém­tanya ez. Az ágy alól előkerül­nek a képek. A fenti elképze­lések valóra váltását keresem bennük. Alig találom. Túlteng az absztrakt a valóságtól való elrugaszkodás. Bizonygatom, Goór Imre: Lányok. Szöglete támadt a körnek Körötte örök füstölővel jártam tiszta köntösben és sarutlan lábbal s szolgáltam Neki hévvel, lankadatlan üdvözült arccal boldog alázatban És magamat mindenemből kifosztva minden kincsemet oltárára hordva szolgáltam csak Neki... És a hű és vak szolgálattevés közben egyszer megállt a szívem szélütötten. csempe szélén vak tükörnek szöglete támadt a körnek... kezdettől szilárd helyén megbillent a nap sínéiről a világ vakágra rohant Megbomlott rendje a Rendnek fekete ég dörgött — zengett és a támadt zűrzavarban a nagy Sebbel magam voltam .. . sajgó falán koponyámnak nehéz öklök kalapáltak. s a roppant Sebbel mellemen hegyek indultak ellenem s féltemben hogy reám dőlnek vágtattam egy nagy erdőnek hegyek elől menekültem szörnyek karjába kerültem nyálkás kezükből kicsúsztam szöges drótfalon felkúsztam szöges drótfal túloldalán tam—tam — dobot vert a Halál lábatlanok útra keltek pergő dobra meneteltek szájatlanok szólni kezdtek gyászdalokat énekeltek körös-körül zúgtak malmok táncot lejtettek a halmok halmok lábán csörgött a lánc s ím, egyszer csak megszűnt a tánc óriás siheder ökle lámpásomat feldöntötte ..: Hegedűs Erzsébet DERKOVITS Vásznaidba temetkeztél példás halottnak. Sírköved csendjét hiába verte kegyetlen szél. Átélted halálod. Voltál színek proletárja, s magas feszültségű kezed nyomán kiolvadt a napból a sárga, a kék mint magányod. Tüntető nyomorgás voltál, éhező kilakoltatott, s hazád torkából vérrel buggyanó nyál, amit felköhögtek képeid szürke egére a sztrájkoló külvárosok. Hatalmas a múlt: vékony arcod éle. Egy színnel is győzted. Polner Zoltán hogy ez nem lehet cél. (Szeren­csére már ő sem tartja annak.) Csak átmenet lehet valami fe­lé, amiből a bimbó kifejlikmár, de annyira még nem, hogy őszintén magával ragadna. * Ahány művész annyiféle arc. annyiféle törekvés. De valami­ben egyek: Szeretik az életet érzik a változást a világban Am egyrészüknek az eddiginél jobban kell tanulmányozni és át­élni a jelen valóságát, bátrab­ban kifejezni és sokkal inkább szerepeltetni az embert. Az em­bert, új világunk építése köz­ben. Ezt várjuk tőlük legfőképpen. Varga Mihály

Next

/
Oldalképek
Tartalom