Petőfi Népe, 1964. május (19. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-24 / 120. szám

HAT ÉV ÖTA rendezik meg njinden tavasszal az ipari tanulók országos szavalóversenyét, kezdettől mindig Kecskeméten. Amikor az elmúlt héten ismét összemérték erejüket az ország minden részéből össze- sereglett szavaló fiúk és leányok, újra alkalmunk volt gyönyörködni bennük. Akaratlanul is összehasonlítást tettünk, őket nézve a régi inaséletre gondoltunk, arra, hogy annak idején mennyire mások voltunk mi, mennyire kirekesztettek minket a kultúrából. Elsősorban az tett hatást ránk, hogy mennyire felszabadult, határozott a fellépésük, milyen sok köztük a művelt fiatal. És hogy tudnak lelkesedni, izgulni, milyen vidámak, ragyogó szeműek, mennyi elevenség, üdeség, tisztaság sugárzik róluk!

Ez a hat esztendő jó alkalom arra, hogy lemérjük: Mennyivel igényesebbek fiataljaink a versek kiválasztásában, elmondásában, a szép magyar beszéd elsajátításában. Néhány évvel ezelőtt a zsűri (évenként a minisztérium, a KISZ-központ, a budapesti irodalmi színpad képviselői és tanárok, rendezők, színészek vesznek részt benne) és a verseny megrendezői (a kecskeméti iparitanuló-iskola tanárai, elsősorban Tóth László szakfelügyelő), valamint a népes közönség még súlyos hibákat láthattak a versválaszlásban, és az átélésben. Gyakran találkozhattunk a mai ember fülének idegen régies hangú, s művészileg sem a legsikerültebb versekkel, (Kisfaludy, Czuczor, Lót vay, Tóth Kálmán stb.), s egyes verseket évről évre szinte a lejáratásig ismételtek a szavalok. (Petőfi: Az őrült, József Attila: Kései sirató, Vörösmarty: Vén cigány. Arany: Vörös Rébék stb.) Az önállóság hiánya is megmutatkozott. Sokan választottak olyan verset, amellyel valamelyik kimagasló teljesítményt nyújtó szavaló első dijat n.Verf (Így lett gyakori pl. E. A. Poe: A holló című verse.)

A LEGNAGYOBB hiba azonban: A mai magyar költészet, sőt általában a XX. századi költészet háttérbe szorítása volt, s ugyanígy a klasszikus és a kortársi külföldi költészet elhanyagolása. A versek zömét a XIX. századi magyar költészetből válogatták ki a szavalok. Ebből a kétségtelen egyoldalúságból, sőt konzervatív szemléletből adódott aztán, hogy a versek előadásának stílusa túlzottan dek- lamáló, iskolás volt, álpátoszos és álromantikus, gyakran bántóan szentimentális és grotesz- kül harsány. Távol a természetes beszédtől, s így élvezhetetlenné vált a vers. Eléggé elterjedt hiba volt még, hogy a szereplők nem értették a versek mondanivalóját, s ennélfogva megértetni sem voltak képesek.

Ma: Örömmel tapasztalható a változás. Kiszélesült a horizont, szavalóink látókörének megfelelően. A külföldi írók nevei mellett a XX. századi magyar költők nevei jelzik ezt, és ami a legörvendeztetőbb: a mai tóitok verseit teszik műsorukba. Ilyen nevek mutatják ezt: Váci Mihály. Simon István, Ba- •anyi Ferenc. Garai Gábor, Papp Lajos, Pilinszky János, [llyés Gyula, Benjámin László, Zelk Zoltán. Simon Lajos és mások. Ügy érezzük, hogy ez is a fiatalok szemléletének átalakulását mutatja. Azt. hogy egy- -e jobban önmagukat keresik a versekben, figyelmük ezzel aárhuzamosan egyre inkább salát koruk felé irányul.

A legutóbbi szavalóversenyen aéldául a fiatal verskedvelők alyan feladatot is kaptak, hogy rögtönzött kiselőadásokat tartsanak művekről. Egyik-másik közülük értéssel, és meggyőzően aeszélt a versekről, amely elárulta, hogy nem holt szavakat ismétel, amikor verset ob

A tanár, tiszta ősz haja ellenére, még most is igen vonzó férfi. Sokat ad magára, eleganciájával ezúttal is valósággal kirí a sörkertben iszogató társaságból.

Egy baja van csupán. Süket. Ez az állapota azonban még kellemesebbé teszi, mivel a körülötte teljes csendbe merült világot mintegy belső szükség- érzetből mindig élvezetes csevegéssel igyekszik betölteni. Ebből néha komikus helyzetek támadnak. Mint most is.

A kompánia zajos étvággyal fogyasztja a közakarattal egységes fogásként kért pirított sertésmájat. A hagymaszagú forró zsír locsolására sűrűn nyúlnak az ugyancsak szabványosan rendelt söröskorsókhoz. Mielőtt szájukhoz emelnék, eltartják maguktól a gyöngyöző belsejű sört. Szájuk szélét nyalintva gyönyörködnek a napsugártól átvilágított aranysárga italban. Proszit! — Proszit. Isznak.

Aztán folytatják a szőnyegre dobott témát az érettségiző fiatalok elhelyezkedéséről. Rudi bácsi, az idejekorán megsüke- tült tanár gyorsabban eszik a többieknél. Mintha nem akarna lemaradni valamiről. Érthető. Amíg a májszeletek villára tűzésére kell ügyelni, nincs idő felpillantgatni, hogy kollegái szájáról olvassa le, miről beszélnek. Szerencsére ebben olyan rutinra tett szert, hogy egy-két szót is elég ellesnie, s ezután már, igen élénk fantáziája segítségével talán még jobban benne van témában, mint egynémelyik közönyösebb Darátja.

Néha persze „elnézi” az elkapott szavakat. így szokott árni egy-egy értekezleten, amitor — szorgalmas felszólaló lázén — egész másról dörög, mint imiről az előadó szólt. Ilyenkor ierültséget kelt, de ezért nem taragszik. Mindjárt észreveszi magát, és egyenesbe hozza tévedését.

— Elvtársak, lehet, hogy a lisztéit előadó mást mondott, mint amiről én beszélek, de ez íekem megbocsátható. Történik az életben olyan is, hogy a szórok beszél másról, mint amiről cérdezzük.

Ezen a szombat alkonyati kvaterkázáson is túlteljesített itudi tanár úr fantáziája. Foga- •asi, a lanyha kedélyű fizika- anár valami olyasmit mondott, íogy úgy pezseg a sör. mint a izikvíz. Rudi bácsi épp akkor íz ő szájára pillantott és már s harsány derűvel reagált.

vas vagy mond, hanem érti a költő legfőbb mondanivalóját.

AMI LEGUTÓBB hibának mutatkozott: Kevés a vidám vers, s sokkal több a borongós, sötét szín, a halál, a fájdalom, a szomorúság. Ugyanilyen hiba hogy néhány szavaló magára erőltet olyan verset, aminek hangvétele az övével épp ellenkező, aminek a vége kínos erőlködés. (így járt egy békéscsabai kislány, aki erőtlen, vékony, nagyon finom hangján „A hol- ló”-var nem tudott megbirkózni.)

Ez az évenkénti szavalóverseny nem azért jelentős elsősorban, mert itt alkalmunk van tapasztalni, mennyi a versértő, lelkes, tehetséges tanuló országszerte, hogy milyen nagy szeretettel, sőt rajongással találkozik sokszor a vers révén költő és olvasója, hanem azért, mert amíg a legjobbak az országos versenyig eljutnak, addig a J selejtező versenyeken kezdettől ! minden évben sok ezer ipari tanuló olvas, tanul és mond verset, s még többet hallgat verset a lebonyolított versenyeken, s ezáltal közelebb jut az irodalom világához. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy az ipari tanulók között éppen úgy mint a gimnáziumi tanulók között évenként többen és többen vesz- j nek részt az irodalmi színpadok munkájában. (A tiszakécs- kei ipari tanulók irodalmi színpadának hetven tagja van, a kecskemétinek ötven.)

EZ A MOZGALOM fedi a ; KISZ azon irányelvét, amely a , fiatalok szabad idejének helyes < felhasználásáról szól. Olyan ta- i nulást biztosító hasznos szóra- < kozási lehetőség ez, amelynek < szülő, pedagógus, az egész tár- ' sadalom hasznát veszi, de .el- j sősorban maga a fiatal, aki az j ^ életét nem tudja elképzelni már j művészi gyönyörködés és gyö-! nyörködtetés nélkül, mert tud- j . ja, hogy az élet így teljesebb, j gazdagabb. i

A versenyzés legfőbb haszna, £ hogy azok válnak így egyre c jobban a szép versek szerelme- ^ seivé, akik egész héten, egész r évben a munkahelyükön dolgoz- ' nak, hajat vágnak vagy esztergálnak, motort szerelnek, vagy j ruhát varrnak, boltokban áru- f sítanak, egyszóval helytállnak . ott, abban a munkában, amit T élethivatásul válaszottak. A j versmondás számukra örömet okozó, tanulságos, gyönyörköd- j tető, lelket gazdagító szórakó- j zás. Leendő szakmunkások ők, r akiknek életében egymás mel- t lett van a munka és a tánc, a I versmondás és a meccs: ők a s mai fiatalok. a

Varga Mihály i:

Kiskunsági élet

Nagy Czirok László hosszú évek óta kutatja a Kiskunság népének ajkán élő, lassan tovatűnő szájhagyományt. Ízes anekdotákat, zamatos történeteket; az egykori tanyai, pusztai és városi élet emlékeit. Két könyve jelent meg eddig: Pásztorélet a Kiskunságon és Budár tüzek mellett címmel.

Gazdag gyűjtéséből valók az alábbiak. Eddig meg nem jelent írásait alkalomadtán a jövőben is közölni fogjuk.

P’nrika Mátyás

I en jó hitű és „felkapott” tapasztó eii _ jr volt a múlt század második felében az öreg Paprika Mátyás, a régi jó céhbeli, igen lassú munkás, de igen nagy pipás volt. Szerették is a halasiak, mert jó volt mindenkihez és hűséges Ha munka közben 2—3 vályogot elhelye ett, akkor hátat fordított a

munkájának, s 3—4 lépésről nézegette, becs- kérezte, miközben igencsak rágyújtott kupakta- lan vöröscserép pipájára, s tréfás mondókáival mulattatta a kenyéradó gazdát és családját.

Egyszer — úgy nyárvíz idején — beállított a Felszegen Modok Péterhez, ki ötödik eszten- 'eje csinálgatta már új házacskáját, amikor hogy volt egy-egy kis pénze meg ideje is hozzá.

— Most í’áérök, csináljunk rá kéményt! — mondja neki Mátyás bácsi.

— De nincs ám most költségöm! — vágja vissza Modok.

— Majd ád az isten! — nyugtatja meg Mátyás bácsi.

Addig pipáltak, hogy a kémény elkészült, de a fizetségről nem esett szó.

Pár hónap múlva e szókkal toppant be Módokhoz.

— Sokáig búsúljak-e még?

— Gyék kend beljebb, most van egy-két garas a háznál! — örvendeztette meg Modok. Kiszívtak egy pipa dohányt, aztán a munkadíjat a szíve mellé fektette.

*

Egyszer egy új ta- ™ karéktűzhelyet rakott a Felszegen. A munkája nem jól sikerült, füstölt nagyon. így szól a fiához a gazda:

— Eriggy, fiam, mond meg a Mátyás bátyádnak, hogy jöjjön aztán igazítsa mög!

— Tán begyújtottatok? — kérdezi a gyerektől, mikor az a bajt elsorolja.

— Be hát!

— Azért füstöl hát, a gazdája ide-odáját! — magyarázta a gyereknek, szelíd, derűs mosolyával.

•

tgyszer egy fös- ^ vény polgárnak kéményt rakott. Egy „suttyó” legényke volt a segítsége. Ügy látszik nem is akarta Mátyás bácsi, hogy jó legyen a kémény, mert amikor — úgy jó estefelé — befejezték a munkát, azt mondja a gyerek r ■A- (a segítségnek);

— Vesd neki a hátadat, aztán tartsd, még' kifizetnek!

Mikor a munkadíjat zsebébe csúsztatta, felszólt a gyerekhez a háztetőre:

— No, most már légy ühetsz! . .. Siess, hogy agyon ne csapjon!

Mikor a hatodik háznál jártak, ledőlt a kémény.

— Gyüjjék csak visz- sza!. . . Ledűt a kémény! — kiabálja utánuk a polgár.

— Ledült? ... Há< nem tarthat örökké, gazdája istrángját! szólt vissza Mátyás bácsi, csakúgy hátmegül.

A vörös gyűrű-cserje száribul maga égette rö vid pipaszárj át égő p pújába beljebb szőritől ta, aztán pampogva tovább ballagott.

MAI FIATALOK

— Á, sztriptíz! — na, az csak furfangos mutatvány ... Emlékeztek, nemrég Bécsben jártam, ott találkoztam rég nem látott öcsémmel. Tudjátok, akiről annyit meséltem már. Későn nősült, valamikor kilencszázöt- vennégyben. Ha hiszitek, ha nem, de egy fúriát vett el feleségül.

Akkora nagy ember az öcsém, mint egy bivaly, de ez a hárpia másfél év alatt lesorvasztotta, ekkorára, mint az ujjam. Kitűnő szabómester az öcsém. A legfelkapottabbak egyike volt a belvárosban, de ez a nő egy üldözöttet csinált belőle. Nem hiszem. hogy ötvenhatban volt hozzá hasonló disszidens. A fiú könnyel telesírt levelet küldött nekünk Szombathelyről. „Majd megszakad a szívem, hogy ’Titeket, barátaimat, a hazámat itt kell hagynom, de ha életben akarok maradni, menekülnöm kell ettől a bestiától ...” — írta. És disszidált.

Azóta megjárta Argentínát, ahol belebolondult egy farmernő. Említettem nektek, hogy a gyerek behemót ember, amellett Adonisz. Mikor idehaza sétáltunk, a Váci utcában csak úgy forogtak utána a nők. No, szóval ez a spanyol tüzű nő a tenyerén hordta, fél vagyonát ráíratta, volt autója, jachtja, bungalowja, — csak nyugta nem. Ez a szinyorita más vonatkozásban készítette ki a szerencsétlent, mint a hazai feleség.

Két év után Argentínából, valóságos kémhálózatot szervezve önbiztosítására, óriási költségek árán szökött meg — Angliába. Ott egy darabig biztonságban élt, míg egyszer detektívjei adták a vészjelet, hogy a szenyo- rita partra szállt Nagy-Britan- niában.

Fejvesztetten menekült, bejárta Európát, s tavaly nyáron Becsből küldte a SOS-jele- ket. írt, hogy okvetlen találkoznunk kell. Valamit okoskodjunk ki, hogy hazajöhessen és itthon, illegálisan megbújva első neje fenyegető léte elől, kifújhassa magát. A spanyol nő ide nem jön utána, nem szereti a kommunistákat.

Nosza én is akcióba léptem szegény öcsém megmentése érdekében. Gyorsan beszereztem a szükséges papírokat, s miután kinyomoztam, hogy Lali elsőszámú neje is disszidált valahová, boldogan utaztam hozzá a jó hírrel: Jöhet haza, zöld a szemafor.

Hét év után találkoztunk i fiúval. Csak, ha még lehet, em beresedett, egyébként olvai pompás férfi, mint volt. Mind járt közölte velem, hogy mi után ilyesmiben idehaza nine: részem, már meg is váltotta i jegyeket kettőnknek egy sztrip tízbárba. Először tiltakoztam Hogyan gondolja? Ha nyugdíjas pedagógus is vagyok, elveimből nem engedhetek. Én éí a sztriptíz?! A csibész csak vigyorgott, álszentnek nevezett, í eszembe juttatta, milyen transzba jöttem egykor, ha olaszországi egyetemi tanulmányutam kapcsán az elragadó olasz nőkről áradoztam.

Ezután már nem volt nehéz levennie a lábamról. Csak tipikus értelmiségi észjárással meg kellett találnom „elvi indokaimat”, melyek felmentenek a lelkifurdalás alól. Mondtam hát magamban. „Nézd, Rudolf. Valahány újságíró útirajzot ír Becsről, Nápolyiéi, avagy Párizsról, a sztriptízbárokat nem felejti ki. Másképp hogyan is tudna felháborodni a kapitalista világ eme erkölcstelen vívmányán, ha nem tekinti meg — egyszer, kétszer, háromszor, hogy tudományos elemzést adhasson a fertőről. . . Aztán meg itthon. Magyarországon nem dulakodtak az emberek ezrei, tízezrei mozijegyért, hogy az Édes élet láttán jól kiháborog- ják magukat? ... Legjobban meg ezzel győztem meg magam: Fiam, ha nem mégy el a sztriptízbárba, odahaza akkor sem hiszik el a barátaid, hogy nem jártál ott, ha igaz. Álszentnek neveznek majd, amiért nem akarod bevallani. Hátha így is, úgy is rámkenik, akkor nincs más hátra, meg kell nézni egy vetkőzőműsort... Legfeljebb a valót tagadom majd ...” Elmentem.

Önfeledten néztük Lalival a bombacsinos lányok szép mozgását, mikor a hangulatos homályból, a nézők méltatlankodása közben, egy nőalak törtetett felénk. A mennyei ábrándozás csodás érzéseit ismerős hang rombolta szét.

— Drága, aranyos Lalikám.. . Hét éve várlak itt Bécsben. Hát négis visszajöttél .. . Hozzám. . . re, kicsi fiúkám —

Az első feleség volt.

Tóth István

Hepiend a sztriptíz-bárban