Petőfi Népe, 1964. február (19. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-09 / 33. szám
A keresztfűrész dallamos pengése messzire elhallatszott a fagyos, tiszta levegőben. A tsz favágóbrigádja a gát melletti kiserdőben irtotta a fát. Berente Antal, ez a nagydarab, nyers, goromba természetű brigádvezető Drabant Misával húzta a fűrészt. — Ne rángasd!... Hallod, Misa! — évelődött a vele egykorú, szótlan gazdával, amikor pengve csendült a széles acélfűrész. Drabant nem szólt, fel sem nézett, csak húzta, húzta, s hallgatta a fűrész zenéjét. — Állj! — mondta Berente, feltolta -kucsmáját, s izzadó homlokát végigtörölte. — Karcsi!... Karcsi!.. .ségit neki! — kiáltott — gyere már... kösd a kötelet a hegyibe! — Megyek már — kiáltott vissza kelletlenül Ficsor Károly, s baltáját az egyik fa mellé dobta. — Mindig én másszak a fára — dörmögte, s pipaszár lábait emelgetve, a magas hóban elindult a nagy nyárfa felé. Ficsor Károly koravén ember volt, talán azért, mert soványságáért mindig ugratták, s vele végeztették az ilyen, gyerekesnek látszó munkát is. Pedig szeretett dolgozni, hiszen három gyermeke várta otthon a betevő falatot. Különösen Berente szerette macerálni. — Mi lesz ecsém? —kérdezte Berente — talán most ébredtél fel?! Ha rajtad állna, nem keresnénk meg a hideg vízre valót sem. — ugratta Ficsort — várj, majd segítek. — S a faágba kapaszkodó férfit fél kézzel tolni kezdte. A gáton battyogott, s egy sóhajtásnyira e vidám jelenetre megállt Bánó Feri bácsi, a tsz éjjeliőre is. Nem állta meg az öreg, hogy ne toldja meg a tréfát — Tüzér! Föl a fára! Ficsor az alsó ágba kapaszkodva kalimpált lábaival. Nagy- nehezen feltornászta magát az ág közé, s visszaszólt az öregnek. — Hova, tata, talán a menyecskékhez? Az öreg mosolygott: — Rég volt, amikor én oda jártam!... A Laposra megyek, fáért. — A jégen? — avatkozott közbe Berente. — Ott — vágta rá az öreg — talán csak kibír. — Vigyen innen — szólt Berente — van itt elég. Bánó Feri bácsi intett a fejével: — Innen nem, ez a közösé. Meg itt a Lapos, egy ha- jításnyira ... Na, isten veletek. A Lapos felé, a folyó túlsó oldalára indult. Széttaposott csizmája talpa csikorgóit, ahogyan lefelé cammogott a töltésen. Észak felől szél kerekedett, apró jégdarabkákat sodort magával, amelyek a Holt-Tisza jegén úgy csilingeltek, mint az ezüstcsengettyű. Az öreg Bánó ott állt a jég szélén. Lassan oldalazva, lépésről lépésre haladt beljebb. A fejszét, amelyet eddig a hóna alatt szorongatott, támasztékul használta. A jég meg-megreccsent talpa alatt... Megállt. A baltanyelet középen fogva, előrenyújtotta bal lábát, kipróbálni, elég erős-e a jég... Mint finom metszett pohár pattanása, akkora zaj hallatszott, majd recsegve beszakadt a vékony jég. — Segítség! — hallatszott alig hallhatóan, majd kétségbeesetten, artikulátlanul vágott végig a havas tájon: — Segítsééég! Ficsor rémülten tekintett a Lapos irányába. A csillogó jégmező közepén fekete lyuk sötétlett, onnan jött a hang: — Segítség! — Emberek! — kezdett gyorsan lefelé csúszni Ficsor — emberek — lihegte — beszakadt... Bánó bácsi... a jégen ... Egy pillanatra dermedt csend támadt. A Tisza felé fordultak, ahonnan ismét felhangzott dobhártyát szaggatóan a kiáltás: — Segítség! Egyszerre indultak neki. Ropogott a csizmák alatt a hó, rohantak neki a gát magas partjának, le a Lapos felé. Kalapáló szívvel, ziháló tüdővel, el-el- szoruló lélegzettel. A segítséget váró, bajba jutott ember kiáltása ott remegett a vérükben. A fűzfabokrok száraz ágai recsegve pattantak el a nekifutó emberek súlyától. A parton megtorpantak. A fehér jégtáblák között feketén hullámzott a víz, amely köré fantasztikus csipkekeretként szolgált a jég, s melynek szélén baltáját a jégre fektetve, kapaszkodott Bánó Ferenc. — Segítség! — mondta már elhaló hangon, s ahogy maradék erejével a balta nyelébe kapaszkodott, újabb és újabb jégdarabokat pattintott le a lék széléből. A tíz ember dermed- ten nézte a jéggel és vízzel az életért harcoló embert.. -. Ficsor ért oda lihegve. — Miért álltok! — kiáltott teli torokból a feléje forduló Berentére. — Megfullad!... A jézusát!... — s neki iramodott a jégnek — Megyek!... Tartsd magad! A hirtelen nekifutástól j végigvágódott a göröngyös jégen, csúszás közben érezte, felhorzsolta az éles jég a tenyerét. Nem állt fel, mert eszébe jutott, valahol látta, fekve kell kimenteni a lékbe szakadt embert. Fektében egyre előbbre rúgta magát, még öt... még négy ... még két méter ... kinyújtotta a kezét. Az öreg Bánó belekapott a vérző tenyérbe, s kétségbeesetten húzta magát feljebb a lékből, a jégre... Uj- jain megfagyott a ráfröccsent víz, s egész testében, csontjaiban érezte a fagy halálos hidegét. Lassan emelkedett kijjebb... Ficsor aroa eltorzult, vállizüle- tei pattanásig feszültek, ólomnehéznek érezte a karjaiba kapaszkodó embert... A parton még mindig szótlanul figyelték a drámai küzdelmet. Berente szívét a félelem szorította ösz- sze ... Iszonyú csattanás hallatszott, s a lékből kiindulva, két- tenyérnyi szélesen kettépattant a jég. — Ficsor! — harsant fel Berente hangja, mert a Tisza-ág halálos mosolyra szétnyíló jégszájában már ketten vergődtek. Ficsor Karcsi egyre a jég szélet marlcolászta, amely’ minden egyes mozdulatára kásásán töredezett. — Kötelet — jutott eszébe Drabant Misának, s fordult volna, mikor Berente elkapta a vállát. — Feküdj! —, s hatalmas markával vállon ragadva Dra- bantot, a jégre lökte. így tett Keserű Ferkóval, Barnával, Halasival, s a többiekkel is. — Kapaszkodj a csizmámba! — mondta Drabantnak, s kúszni kezdett a lék felé. A többiek szó nélkül is megértették. Drabant csizmáját Keserű fogta meg, s a furcsa, hason fekvő emberkígyó egy pillanat múlva a parttól a lékig ért. — Ficsor! — üvöltött Berente — mássz fel rajtam — s kezével a jeges vízbe nyúlt. Karját égette a hideg, de belemarkolt a levegőt kapkodó ember ruhájába, s egy erős mozdulattal húzni kezdte. Emelte . .. tolta... egyre feljebb, keresztül a fején ... — Feri bácsi! — lihegett Berente, — ide a baltát. Az öreg utolsó, maradék erejével a baltanyelet Berente felé taszította. Az utána kapott, s a nyél belefeszült a markába. — Egy kicsit még, Feri bácsi! ... Egy kicsit még! — súgta Berente, s mikor karnyira volt tőle, átfogta az öreg derekát... Érezte, hideg víz kerül a ruhája alá, a jég a két ember súlya alatt megsüllyedt.. . Berente derékig a vízbe feküdt, mikor magához ölelte a már eszméletlen Bánó bácsit. A jég hirtelen megmozdult alatta ... — Húzzatok!... Húzzatok! Drabant ujjai a tág csizmaszárba markoltak... izmai megfeszültek, s maga felé rángatta a két embert. Az emberkígyó óvatos lassúsággal csúszni kezdett a part felé, először Tóth, majd Halasi ért a szilárd partra. Ficsorról rángatták a csontkeményre fagyott ruhát, törték, szaggatták csizmáját, kabátját... Berente az ájult Bánó bácsival a karján utoljára ért partra. — Jóska — mondta Dudásnak — segíts, fussunk a Lacz- kó-tanyáig, mert még meghal az öreg!... A tanya szűk szobájában meleg volt. Bánó Feri bácsi még eszméletlenül feküdt az ágyon, de egyenletesen szuszogott. Berente a másik ágy szélén ült, félmeztelenül, s Ficsor piros arcát nézte. A vékonyka ember alig lélegzett. Berente kibámult az ablakon, a tanyából kilátott a fákra, amelyeken a zúzmara finom pelyhei ezernyi szikrát szórtak a téli nap bágyadt fényében. Tenyere és a dunna puha vászna közé lassan egy hideg kéz «^úszott. Visszafordult. Ficsor fekete szeme ragyogott rá. Berente keze mint a satú, szorította át Ficsor vékony jobbját, rámosolygott a vézna emberre, aki a veszély ben egyenrangú társává vált. Gémes Gábor Hej, Holló A félegyházi Holló László, ** Kossuth-díjas festőművészünk, hosszú évtizedek óta Debrecenben él, de szülőmegyéje édes gyermekeként tartja őt számon — s ő is a Kiskunság hű fiának vallja magát, jó mélyen benne már hetvenes életéveiben. Nemrégen a Műcsarnokban festményeit ünnepelték műértők és művészetbarátok, s hivatalos és nem hivatalos ország, most pedig grafikai művei előtt tárta ki kapuját a Nemzeti Galéria. Ez alkalommal emlékezzünk régi meleg sikereire; a félegyházi népet, sudár szép lányokat, kiskunsági tájakat és embereket olyan fényes és mély realizmussal ábrázoló képeire — s megállapíthatjuk, hogy az ifjúkor hollószárnyain innen röppent először magasra, s most kései életkorában, mint fehér hollót, talán a legigazibb szeretettel és nagyrabecsüléssel mi üdvözöljük innen, a szülővidék székvárosából. De külön ezt is megkérdezzük most: Hej, Holló László, emlékszel-é? ötvenkét évvel ezelőtt együtt töltöttük a telet Párizsban: veled és Koródy Elemér szintén ifjú piktor barátunkkal, valamint annak gyermeteg lelkületű kis feleségével, Mártuskával, akit Koródy úgy szöktetett meg mátkájául Mármarosból, s tanúskodásunk mellett a zürichi városháza anyakönyvi hivatalában vett feleségül, mert ott a még kiskorúakat is összeadták — szülői beleegyezés nélkül is... Ok már mindketten, rég halottak, de mi még élünk — s ma, ezernyi ábrándvesztés után is, éppen úgy lobogunk a szépművészetért, mint lobogtunk akkor ... K arácsonyra édesanyám egy fadobozba ágyait nagy szilke „szármát” — azaz töltött káposztát küldött nekem Vásárhelyről Párizsba. Ti éppen ott voltatok nálam hatodik emeleti kis manzárd szobámban, a Faubourg Saint Jacques- en s veletek együtt bontottuk le a drága küldeményről a papírburkolatot. Akkor ért bennünket az első öröm: a doboz tetején tussal pingálva ezek a bohém szavak kiáltottak ránk: 20. A központi sajtos Glotz Béla útmutatása szerint Újpesten, a Tavasz utca Rákospalota felőli végén kellett Ciginek Pistára várakoznia. Glotz elmondta Pistának, milyen Cigi külseje. Pista harminc körüli, jól öltözött, vállas férfi volt, Kurimsz- kynál fél fejjel alacsonyabb. Já- vorbajszú, szemüveges. Amolyan értelmiségi kinézésű. Szemügyre vette Cigit, s megállította: „Nem tudja véletlenül, merre van a hetvenhatos ház?” „Naplemente” — felelte a fiú. Ez ugyan elég groteszkül hangzott, de a kérdezőt megnyugtatta. Mosolyogva nyújtott kezet. Elindultak az István út irányába. — Sándor — kezdte minden különösebb bevezető nélkül Pista —, rád esett a választás, fontos munkával akarunk megbízni. Nem könnyű, és nem veszélytelen ... — Nem baj — mondta Ku- rimszky —, hiszen tudta, hogy valami ilyesmiről lesz szó —, halljam, mit kell csinálni. De Pista nem akarta a közepén kezdeni. László!.** Tornyai János, nekem már akkor is öreg barátom, a később oly naggyá nőtt festőművész erős karakterű betűi voltak azok, Anyáméknál volt látogatóban, segített a csomagolásnál — s a dobozra rittyentette „üdvözletét”. Az önmagának ajándékozott „megnemesítés” akkori teljes „helyzet energiátlanságá- ra” vonatkozott — s Ady sóhaját is jelentette: Mit ér az ember, ha magyar!... Cézanne, a nagy francia impresszionista piktor híre és neve akkor, halála után hat évvel, járta be a világot, s Tornyai már Párizsba indulásom alkalmával lelkemre kötötte, hogy a Louvre-ban, a Luxembourg múzeumban, Durand Rouel-nál és mindenütt keressem és lássam Cézanne képeit s írjak neki róluk. De nagyobb gyönyörünk lelt ám a szárma! Húsz hatalmas töltelék volt a. szilkében, mi négyen voltunk, de véletlenül beállított még egy Beniamin Coria nevű mexikói ifjú művész kedves ismerősünk — így öten feküdtünk neki a gázon jó meleggé hevített hazainak. Egy ültő helyünkben mind megettük, mégpedig nemcsak a szármát, mind a húszat, hanem a velük járt dagadókat és kolbászdarabokat is! Ha jól emlékszem, Mártuska kicsit rosz- szul is lett, de a Pommard, a jó barna burgundi borital, egykettőre kiemelte az emésztés letargiájából... U gye emlékszel, Holló László? Te voltál azután az, aki a Cézanne-kuta- tásban vezéreltél bennünket s fényes érzékkel és hozzáértéssel megmagyaráztad, micsoda nagyszerű festői bátorság jelentkezik Cézanne egyéni impresszionizmusában, amely a reális igazságot hirdeti. — Nézd el nekem, ha most rosszul fogalmazom meg akkor volt tanításodat és lelkesedésünket, dehát én soha nem lettem tudósa a műbírálatnak, hanem csak hű szerelmese a művészetből ki- tündöklő igazságnak. S éppen az igazság az, ami a te életművedet a szocialista realizmus legfontosabb művészi értékei közé emelte és már tárolja népünk nagy kincseskamrájában. Szülővidéked öröme is ott áll most őrséget a Nemzeti Galéria díszes kapujában. Simonka György — A. statáriumot ellenünk hozták, azt tudod —, szólt halkan. — Tudom. — No, akkor azt is tudod, hogy most nem babra megy a játék... A mindig vidám, mozgékony Cigi nagyon komolynak, eltökéltnek látszott. Süvített a szél. kabátja gallérját feltűrve lépdelt Pista mellett. Az kalapban volt, ő hajadonfőtt. Sokan mentek el mellettük, befordultak egy csendesebb, sáros mellékutcába, ahol zavartalanul beszélgethettek. — Mondd, csak folytasd. — Mernél-e vállalkozni a központi sajtós tisztségének ellátására? — kérdezte Pista, miközben lelassította lépteit, a fiúra függesztette tekintetét. Garai sokáig tevékenykedett a német pártban. Betűszedő volt a hivatalos foglalkozása. Nyomdában dolgozott, de azért Berlinben is a pártszervezés volt a fő működési területe. Néhány éve vált meg a Kommunisták Németországi Pártjától, mert itthon is szükség volt szervező- készségére. tapasztalataira. Kezdetben a párt egyik nyomdáját vezette, aztán lebukott, ültmásDiószeghy Balázs: Tanulmány. „Cézanne! Cézanne! Cézanne!.. Jankó Tornyai de sz.. t-éri.” — ! TÍZEM I ! A ! JÉGEMI
