Petőfi Népe, 1963. augusztus (18. évfolyam, 178-203. szám)
1963-08-19 / 194. szám
A gyereket úgy 4 D I R I G Ó hozta Ue~ a $%.$ rendőr a tanácshá- / V zára. Szipogott " ™ még, és arcán ijedelem látszott. Ma- szatos kis ábrázatán ragyogó szempár világított, s bozontos üstökét csaj- laszélű szutykos kalap fedte. Olyan tízéves forma lehetett. öregesen ráncolta homlokát, s a szétmázolt köny- nyeket keze fejéről a fél lábszárig érő rojtos szélű nadrágjába törölte. Soványka volt az istenadta és elhanyagolt külsejű, sarka repedezett, lábfején véres csíkok húzódtak. — A nádasban találtam — mond' ta a rendőr kérdést sem várva —, vadkacsatojást szedett, azt eszegette. Már tegnap is láttam, de azt hittem, hogy valamelyik közeli tanyából koncsorgott el. Ma aztán gyanússá vált előttem. Behoztam, gondoltam, itt majdcsak eligazítják a dolgát valahogy. Azt mondja, nem erre a vidékre való. Többet nem bírtam kiszedni belőle. Biztosan elcsavargott hazulról. A titkár fáradtan nézett fel, s egy kimutatás rubrikáin motoszkált ideges uijakkal. — Hagyja csak itt, majd csinálunk vele valamit. A rendőr távozott, a titkár még babrálgatott az árkus papíron, aztán félretolta a ceruzát. cigaretta után nyúlt, rágyújtott. A gyerek mohón szívta a feléje áramló füstöt. — Tán dohányozni is szoktál? — Csak ritkán. — Adjak egy slukkot? — Hát, ha lenne szíves. — No, de csak két szippantást. A fiú nagyokat húzott a cigarettán, de a titkár hamar elvette tőle, s elnyomkodta a hamutartóban. — Elég lesz most, te... hogy is hívnak? — Laci. — Másik neved nincs? — Hát, Molnár, Molnár Laci. — Meguntad otthon? — Nem otthon voltam. Egy néni vigyázott rám. — Bántott? — Dehogy. Rendes nénike volt. Csak meghalt. Elvitték a temetőbe. — És téged ott hagytak a házban? — Engem is el akartak vinni. Azt mondták, a lelencbe visznek. Elszöktem útközben. Bebújtam a nádasba. — Ott is aludtál? — Ott, egy fűzfa alatt. — Nem féltél? — Csak a farkasoktól, de azok ilyenkor nincsenek. A lelenctől is félek. Bácsi kérem, én nem akarok a lelencbe menni, ugye nem visznek el a lelencbe? C lfakadt sírva, aztán hüp- ^ pögött. A titkár nem szólt, csak kiment az ajtón, kis idő múlva egy tányért hozott. kenyér és szalonna volt rajta. Kinyitotta a bicskáját, s azt is a tányérra tette. — Egyél. A gyerek falni kezdett. — Lassan, mert megárt. — Igenis — mondta a fiú, és lassított valamicskét. Amikor eltolta az üres tányért, csak akkor szólalt meg a titkár: — Tudod te, hogy mi az a lelenc? Láttál olyat már közelről? — Még soha, de mondták. A szegény gyerekeket viszik oda. Nagy fal van és ki sem jöhetnek onnan. — Butaság. Látod, milyen ostobaságokat beszélsz. Nincs is Lelenc. — Honnét tudja? — Régen volt. Most nincs. Tudom. A titkár hallgatott egy kicsit, aztán fojtott hangon mondta: — Én is voltam benne. — S olyan volt? Magas fala volt? — Olyan. — Ki se engedték? — Ritkán. — És most mért nincs? — Nincs. Nem kell. A fiú kételkedve nézett a titkárra, de az állta a tekintetét. Aztán ő kezdett kérdezősködni, s a gyerek engedelmesen válaszolt. Csak az apjára emlékezett, anyja, úgy tudta, hogy régebben meghalt. Tán még van egy kistestvére is, de azt elvitték a nénik még picike korában. Ö az apjánál lakott, aztán őérte is eljöttek. Akkor már egy idegen asszony is volt odahaza. Sokszor megverte, bezárta a kamrába, a sötétbe. Apa? ! Néha berúgott, ő is goromba ! volt olyankor. Laci nem sírt, amikor elvitték hazulról. Szabó néni, a gondozója, sose bántotta. Csak meghalt szegény .. M egint könnybelábadt a 1 * szeme. Aztán lassan ismét megnyugodott. — Azt mondja, hogy nincs lelenc? — Nincs. Csak gyermekotthon van. Szép, tiszta, rendes gyermekotthon. Játékok, virágok, tiszta ágynemű és ruházat, meg pajtások, füzetek és könyvek. Mondd, jártál te iskolába? — Persze. Két osztályt is. Amióta a Szabó néninél laktam. — Elmaradtál egy kicsit. De ez nem nagy baj. Okos fiúnak látszol. Még tán utol is érheted a többieket. Szeretsz tanulni? — A képeket nagyon szeretem, meg az állatokat. A tanító bácsi azt mondta, hogy ügyes kezem van. Kifaragtam egy kutyát. Azt mondta rá, hogy majdnem ugat, olyan igazi. A titkár hunyorgott az ablakon betűző napfényben és sokáig mustrálgatta a fiút. Közben mélyeket lélegzett, mintha sóhajtozna magában, s megint ceruzája után nyúlt, firkálni kezdett. A fiú oda sandított és elmosolyintotta magát. Egy kiskutyát formált az ábra a kimutatások szélén. Majdnem oda kapott a ceruzához, mert a kutyának egy kicsit formátlan volt a feje, s az egyik lábára sántikált. olyan rövidre sikerült. Szerette volna kijavítani, de aztán elrestellte magát és visszahúzta a mozduló kezét. A titkár feleszmélt elmélázá- sából, és mérgesen dörzsölte le a kutyát a papír széléről, aztán ő is elmosolyodott. Felállt, nyújtózott egyet, kis ideig az abakon bámult kifelé, aztán a gyerekhez fordult: — Na, elkísérsz? Egyelőre ha zaviszlek, aztán majd meglátjuk. Tudod, az asszonyok vé leményére adni kell, pláne, ha gyerekről van szó. Majd megérted ezt te is, ha megnősz. Átkarolta a fiú vállát, átszólt a másik szobába a titkárnőnek, aztán csak ennyit mondott: — No, gyere. Te nádirigó! C elindultak a széles főutcán végig, amerről langyos szelecske fújdogált és sugaras napfény áradt szerteszét a barátságosan hallgató kis házak fölé. F. TÓTH PÁL Palkó József: Üvegfúvó (tanulmány). Esti percek Ez is zene. Sercen a késed alatt a hagyma, amint karikákat szelsz, — e „hadat” friss, tavaszizű jó vacsorával etetni. Csípi a hagyma szemed, — fejedet félre veted, s neveted így magadat. Nekem is csípi szemem, de nemcsak a hagyma. A jó, és az öröm, hogy e perce ennek a napnak ilyen szép ma megint, S bár nem segítek, igaz, szeletelni a hagymát, — majd én terítek! — de itt vagyok én is, itt vagyok, íme, veled, s míg te meséled, hogy’ telt el hetetek, figyelek, nézlek, és észreveszem. újra: te szép vagy, mily üde most is. s mily fiatal! Antalfy István 8. — Kevésnek kevés — ismerte el óvatosan. — De jövedelem csak úgy lesz több, ha keményen dolgozunk. A gazda megmutatta kérges kezét. Elkeseredve kifakadt: — Engem nem kell biztatni, agronómus kartárs! Csakhogy itt többről van szó. Mert az emberek most már nem látják munkájuk értelmét, és egy kapavágást sem akarnak tenni a szövetkezetben. Kilenc forintos munkaegységért senki sem akar dolgozni. Bujdosó idegesen kérdezett: — Kovács bátyám szerint mit tegyünk? A gazda erélyesen az asztalhoz koppantottá a poharát. — A szövetkezetnek most öt parcella termő szőlője, meg ugyanannyi almása van. összesen lehet tíz hold. Erről tavaly húszezer forintot árult a szövetkezet. Míg egyéni kézben volt, legalább százötvenezret fizetett tisztán. Adják ki nekünk művelésre, de úgy, hogy a termésből prémiumot is kapjunk a munkaegység mellé. Akár tíz- tizenöt százalékot. Mi tudnánk, hogy miért dolgozunk, a közös kasszába meg ötszörös pénz jönne be. Bujdosó agyában sebesen futkostak a gondolatok. Azok a dörgedelmek jutottak eszébe, amelyeket a megyei megőgazda- sági osztály bocsátott ki sokszorosítva, az elnöknek címezve, elátkozva benne az ilyesfajta törekvéseket. — Kovács bátyám — mondta megfontoltan —, maga biztosan tudja, hogy ebben, én egyedül nem dönthetek. — Tudom — bólogatott szaporán —, de azért a véleményére kíváncsi vagyok. — Járható útnak tartom. Cseke-Kovács koccintásra emelte poharát. — Akkor mondok valamit. Ha azt akarják, hogy jó szívvel dolgozzanak a tagok, csökkentett munkaegység mellett adják oda a termés egy részét a kapásokból is. Mondjuk: húsz százalékát. Magas tervet kell megállapítani, de aki azt túlteljesíti. annak még oda kellene adni a terven felüli termés ötven százalékát. A nádudvari híres szövetkezetben is így csinálják, azért gazdagodnak és boldogulnak a néppel. — És mi maradna a közös állatállománynak, meg a piacra? A gazda elkomorodott. — Tavaly megkapálatlan maradt a tengerink és a krumplink nagy része — magyarázta higgadtan. — Ami kevés termett, annak is ellopták a felét. Három mázsás volt az átlagunk, amire itt még nem volt példa, kérem. így viszont legkevesebb tizenöt mázsa bejönne holdanként a gazdaságnak, és a tag is el lenne látva. Annyira logikusnak tetszett az érvelés, hogy semmi ellenvetést nem bírt felhozni hirtelen. Válasz helyett kérdezett: — Ezt maguk megtárgyalták már néhányszor egymás között? A két öreg egymás szavába vágva felelt: — Beszélgettünk már róla^. Ebben a járásban minden értelmes ember így szeretné. — És az elnök elvtársnak még nem hozakodtak vele elő? — Neki még nem mertem említeni — restelkedett a brigádvezető. -r De Sütős Jenőnek szóltunk már egyszer, és ő is azt mondta: ezen érdemes tondolkodni. Bujdosó magában töprengett: „Lám csak, van elnök, de annak nem mernek szólni. Pedig ez döntő lehet a szövetkezet életében.” Most tapasztalta először igazán, mennyire nem bírt gyökeret verni Szilasi. Nélküle tanácskoznak, a háta mögött terveznek, mintha valami idegen lenne. Kiürült a kancsó. A gazda ki akart menni, hogy megtöltse. Bujdosó azonban megállította: — Ne haragudjon, nekünk még jócskán van dolgunk. Tovább nem maradhatunk. Azt viszont ígérem, rövidesen folytatjuk ezt a beszélgetést. Cseke-Kovács figyelmeztetően emelte fel kezét. — Nem folytatni kell, agronómus kartárs, hanem dönteni róla. Nyakunkon a tavasz, egy hét is sokat számít. A tornácon még egy pohár bort beléjük erőltetett a gazda. Aztán kikísérte őket a dűlő- útig. Ott állt még sokáig, míg el nem tűntek a nyárfás mögött. I Bujdosó előrekocogott lovával, a beszélgetésen gondolkodott. Egyre az járt az eszében, mi lehet az oka annak, hogy a vezetőségből éppen az ilyen okos, szókimondó parasztok maradtak ki... IV. Az esti hétórás gyűlésből nem lett semmi. A fogatos tagok egyszerűen nem jöttek el az irodába, hiába üzent értük Sütős. Az elnök titokban kárörömmel szemlélte kudarcukat. Nem mondta ki, de látszott az arcán, elégtételként veszi az agronómus meg Sütős felsülését. A főgépész cifrán káromkodott, de azért ennek ellenére sem vesztette el hitét. Bujdosónak lelkére kötötte, hogy ne bocsátkozzon vitába az elnökkel, és legyen erős, mert neki már új terve van, csak azt még nem árulhatja el, amíg nem alszik rá egyet. Bujdosó erős kétkedéssel, kegyetlen nekikeseredéssel hallgatta. S hogy aggodalma nem volt alaptalan, azt az elkövetkező napok igazolták. Sütős kerülte a vele való találkozást, új tervéről nem nyilatkozott. A tagok pedig változatlanul távol maradtak a munkától. Hiába is szépítették volna a dolgot, a rideg tény az volt, hogy egy tucat ember kivételével sztrájkolt a tagság. Csütörtökön este, Bujdosó már nem bírta tovább a tétlenséget, elment Sütősékhez, hogy rávegye a párttikárt: találjanak ki végre valamit. A főgépészt azonban nem találta otthon. Felesége még azt se tudta megmondani, hová lett. Éppen az iroda felé ballagott lehangoltan, amikor az egyik épület mögül a tanítónő lépett elébe. — Szerencse, hogy találkozunk. Beszélni szeretnék magával. Ha van pár percnyi ideje — mondta a kislány barátságosan. Ö is megörült a váratlan találkozásnak. Gondolta, kis ideig elfelejt minden bút, bajt, legalább addig, míg Sülős előkerül.
